Vasárnapi Ujság – 1895
1895-03-17 / 11. szám - A titok. Rajz. Irta Zempléni Árpád 163. oldal / Elbeszélések; genreképek - A még élő «márcziusi ifjak» (arczképekkel) 163. oldal / Élet- és jellemrajzok - Szabolcska Mihály: A levél 163. oldal / Költemények
11. SZÁM. 1895. 42. ÉVFOLYAM. életében, a melyekben ismétlődőleg megint ő lesz az ifjúság eszményképe. A legkevesebb, a mivel neki tartozunk, hogy márczius 15-ikét emlékének szenteljük. Attila óta bizony kevés magyar név ismeretes az egész világ előtt. De e kevés közül egyik az övé Vajda János. A LEVÉL. Özvegy Demeterné Herczegovinából. Levelet kapott a katona fiától. De jó, hogy nem tudta mi van a levélben, «Demeter Pál meghalt» .... ez volt a levélben. Özvegy Demeterné házalásnak eredt. Sorra az urakhoz hordta a levelet. Azok nem is néztek, csak az ő arczára .... • Hazajön a Pali, Szent Mihály napjára». Özvegy Demeternét a hogy eltemették, (Levelét, — meghagyta! — szive mellé tették.) Fölnéztem óva az angyalok házába: — El ne felejtsétek ... «Szent-Mihály napjára!!» Szabolcska Mihály. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 163 A MÉG ÉLŐ «MÁRCZIUS] IFJAK,» Az 1848-iki örökké emlékezetes napok fő szerepvivőinek, a lelkes «márcziusi ifjak»-nak nagyobb része immár a történelemé. Petőfi, Vasváry, Irinyi József, Bulyovszky Gyula, Irányi Dániel, Vidacs János és a többiek, ott pihennek már ismert vagy ismeretlen sirjokban, csak kevesen maradtak még közöttünk, mint élő tanúi ama nagy eseményeknek. Négyen élnek még csak, irodalmunk négy jelese: Jókai Mór, Vajda János, Degré Alajos és Dobsa Lajos, akik nemcsak mint írók, de mint az akkori népgyűlések és küldöttségek szónokai vezérszerepet vittek az 1848-iki márcziusi mozgalmakban. Jókai, Vajda és Degré Budapesten szerepeltek az 1848. márcziusi mozgalmak vezetésében. Szereplésük sokkal ismeretesebb, semhogy ismételni kellene, kevésbbé általánosan ismert azonban a Dobsáé, a ki mint a «márcziusi ifjak» (a «tizek») küldötte, tagja volt ama népes magyar küldöttségnek, mely Párisban a diadalmas forradalom új kormányát üdvözölte. Magyar és franczia zászlók alatt hazafias dalokat énekelve vonult a magyarok küldöttsége Lamartine miniszterelnök elé Dobsa s a később szerencsétlen véget ért Hugó Károly vezetése alatt, követve roppant tömeg lelkes francziától. A küldöttség 1 ~2 díszmagyarba öltözött tagját szívesen fogadta Lamartine minisztertársai körében s lelkes beszédben biztosította a küldöttséget a franczia nemzet rokonszenvéről. A magyarok a köztársaság éltetésével fogadták e kijelentést s egy szalaggal összekötött magyar és franczia zászlót hagytak emlékül az ideiglenes kormánynál. A nagy napok évfordulóján bemutatjuk «márcziusi ifjak» vezérkarából azoknak ifjúkori a arczképeit, a kik ma is életben vannak, valamint azon jelenet egykorú rajzát is, midőn a Dobsa és Hugó által vezetett magyar küldöttséget Lamartine minisztertársai körében fogadta. A TITOK. Rajz. Irta Zempléni Árpád. Tekintetes Törvényszék ! Följelenteni magamat. Évekkel ezelőtt megöltem a kollégiumban egyik legjobb diákpajtásomat, hogy el ne árulhasson, meg ne becsteleníthessen. Meg kellett halnia, tudta családi titkomat. Valami ellenállhatatlan vágy húzott engemet azóta folyton a törvényszék szolgálatába. Évek óta másolok itt az irodában, valóban, Justitia érczszobrának hóna alatt fészkelvén fecske módjára, állandó rettegés között, hogy hátha fölfedeznek. Minden bűntettben keresem a magaméhoz hasonló vonásokat és látom, hogy magam viseletében erről is, arról is rá lehetne jönni borzasztó cselekedetemre. Sokszor, mintha a magam ítéletét írnám, lázzal, félős borzongással telnek meg idegeim. Nem! nem állom ki tovább ezt a gyötrő félelmet, amely minden czélzatosnak vélt szóra fölsikolt agyamban és megrázza, megreszketteti egész valómat. Följelentem magamat. Az irodában dolgozva fogom várni elfogóimat. Régi barátság volt az a mienk a megboldogult Palival. Ő kilencz éves volt akkor, én tizenhárom, mikor a kollégium udvarán hólabdával hátba dobtam. 0 sírt, én vigasztaltam. Ő azt mondotta, hogy felad az igazgatónak, én azt feleltem : adjon! Egymás beszédéből ráismertünk, hogy egy városból valók vagyunk, csakhogy ő a pap fia, én meg a kenyeres kofáé. Megegyeztünk, hogy nem ád fel. Innen kezdve nagyon összejártunk, összebarátkoztunk. Az én számpéldáimat mindig ő csinálta meg, az ő latin dolgozatait meg én. Nagyon megcsodált, mikor én a kollégium homlokzatán levő régi latin felírást lefordítottam neki. A botanikus kertben pedig minden második fát, füvet megneveztem a leveléről. Egy régi felvidéki kurucz város az, melynek kollégiumába mi jártunk. Zöld erdős hegyek, szőlős halmok kerítik a várost, mely alatt szeszélyes, zavaros folyóvíz hömpölyög a Tisza felé. Régi tömör kőházak során vezet az út Rákóczy Ferencz hajdani várához, mely gyönyörű nagy kert közepén áll. Omlatag bástyamaradványok, meredek faldarabok ütköznek ki itt-ott a magas fák sűrű lombjai közül. Messze felmagasodik ezek fölött a vár, mely egészen a folyó partján áll, két tornyával, üvegezetlen, szellős ablaklyukaival. Májusban, a nyári vizsgálatok előtt ebbe a szép kertbe jártunk mi tanulni. Fel s alá sétáltunk a homokos utakon s addig kiabáltuk a földrajzot, vagy a hittant, mig a fülünkbe ragadt. Tanulás után üdülésül bemásztunk a bástya valamelyik ablakán, annak vizes bűzös folyosójára s rémüldözve tapogatóztunk a sötétben ide-oda. Huh !ha megbotlanánk azoknak a régi kuruczoknak a csontjaiban, a kik kétszáz esztendővel ezelőtt innen az ellenségre kilövöldöztek. Esténként, ha pláne holdvilág is volt, együtt jártunk ide a fülemléket is hallgatni. Én már akkor olvastam Petőfit és igy tudtam, hogy a csalogánydal szép. Felmásztunk a legmagasabb falmaradványra, melynek ormáról szétláttunk az egész kerten, és ámulva néztük alattunk a kert fekete fáit, világos tisztásairól előviUogó fehér szobrait, a messze elkanyargó ezüst folyót, s a folyón túl a holdfényes éjszakában ködpárában elolvadó messze síkságot a hegyekig, a hegyekig ! Innen hallgattuk az egymással feleselgető fülemülék csodaszép csattogását. Megboldogult szegény anyám egy kis vidéki városban kenyérsütőnő volt. Beteges lévén, kicsit keresett s így nehezére esett engem taníttatnia. Apámat nem ismertem ; anyám azt mondta, hogy kis gyermekkoromban meghalt kholerában. Egyebet sohse mondott róla s én elhallgattam, látva, hogy fáj neki kérdezősködésem. Pünkösd hetében csomagot kaptam anyámtól, levél is volt benne, meg egy halom újság. Megdöbbentő levél volt az, elmém fel se fogta egyszerre. Azt írta anyám, hogy ő évek óta ámít engemet, mert ő nem özvegy asszony, és az ura ; azért hagyta el apámat, mert az örökké kártyások és csavargók közt dorbézolt. Mindezt tudja is otthon mindenki. Azért nem hallgathat tovább, mert most olyasmi történt, hogy azt jobb, ha ő tőle tudom meg, mint mástól. Nagy fiú vagyok, legyek erős, olvassam el azokat a hírlapokat, aztán égessem el. Azokban megvan minden. Oh! mért is nem dobtam tűzbe azokat az újságokat! Szégyen, fájdalom, düh, méltatlankodás égette össze tőlük egész lelkemet, teljes elmémet. Miért is lesz az apává, aki nem becsületes ember ? ! Sírva, zokogva olvastam végig, szerettem volna felüvölteni égető szégyenemben, fájdalmamban, de féltem, hogy meghallják, pedig azt senkinek sem szabad megtudnia, hogy én miért sírok. A gyalázat kényei, a titok, a magány kényei, azért oly kínosak. Borzasztó délután volt az, tizenhárom éves elmém egészen megöregedett alatta. Arról az emberről, akitől nevével együtt gyalázatát is öröklenem kell, kétségbeejtő dolgokat tartalmaztak ezek az újságok. Több ízben lopott, hamis kártyajátékkal sok jámbor embert kifosztott , ilyesmikért többször büntetve is volt; most pedig mindezek koronájául elfogták, mint egy fővárosi betörő banda vezérét és el is ítélték öt évi fegyházra. Apám egész múltja foltokkal van tele, és ezek a foltok az én becsületemet is el fogják lepni, mint a mérges gombák a fiatal fa kérgét és meg fognak fojtani. Hetekig tompa fásultság nyomott el. Esténként, mikor a folyó környéke már elhagyatott volt, kimentem annak partjára s leültem a sziklák közé sírni. Fájt, nagyon fájt az a gondolat, hogy az egész osztályban minden fiúnak becsületes ember az apja, csak az enyém nem az; mindenki fenn hordhatja fejét, csak én nekem kell lesütnöm a legostobább gyerek előtt is, mikor elhazudom neki, hogy az én apám meghalt kholerában. Pedig él, most is a tömlöczben ül, és én azt jól tudom, talán az is tudja, aki előtt elhazudtam, akit elámítottam. A leczketanulást úgy végeztem, mint valami gép, lelketlenül, értelmetlenül. Egyetlen egy gondolat foglalta be elmémet: gyalázatom. Elkerültema játszópajtásokat, a labdázó teret, elválhatatlan barátomat, Palit; elkerültem mindenkit. Egy este kiültem a folyóparti kövek közé. Tűnődtem, keseregtem, sírdogáltam. Kényes szemeimmel fel-felnéztem a holdvilágos fellegekre, melyeknek ezüstös árnyéka, mint egy összetört tükör cserepei között, csillogott a sötét folyó hullámain. Szerettem volna a vízbe vetni magamat, hogy legyen egyszerre vége életnek, gyalázatnak és fájdalomnak. Pali, akinek feltűnt zárkózottságom, visszavonultságom, ez este már nem tudott ellenni nélkülem s keresésemre indult. Vékony, csengő hangjával végigkiabálta a folyó visszhangos partját: «Károly! Károly!» Én meglapultam a kő mellé, de mégis észrevett. A hosszú sírás után még akkor is szepegtem. Bajomat kérdezte. Megvallottam mindent. A nagy kő alatt összeborultunk, sírni. Aztán elhívtam haza s megmutattam neki az újságokat. Mikor elolvasta, ártatatlan, gyermekes átkozódással fogadta fel, hogy titkomról soha senkinek sem fog szólni. De hamarosan megbántam nyíltságomat és sokszor éreztem ezután aggódva, hogy titkát és életét ne bízza az ember másra. Ha eszembe jutott s pedig ez sok százszor megtörtént azokban az években, hogy mily keserű örökség az én örökségem, mikor a távolban gyermeki képzeletemmel láttam a börtönt, benne azt az embert, kinek haláláért százszor imádkoztam, akit megsiratni sohasem tudtam volna, egyúttal mindig megszállott a rettegés, hogy hátha az a fiú, akire rábíztam, kibeszéli, elterjeszti szégyenemet, irtóztam a szégyentől. Elszakíthatatlan kötelék volt ez a titok; ez volt az a póráz, mellyen féken tarthatott és uralkodhatott volna felettem.