Vasárnapi Ujság – 1895
1895-06-02 / 22. szám - Képek Japánból (képekkel). Reményi Ferencz 355. oldal / Általános nép- és országisme
12. SZÁM. 1895. 42. ÉVFOLYAM. külön viskók épültek a tágas, bekerített udvaron. A királyi palota egy helyiségre szorítkozott s annak bútorzata egy faasztalból, lóczaféléből és valami ágyból állott, a milyet a fogházakban láthatni. Miután a hölgyek saját lakosztályukba vonultak, búcsúzáskor felkerestük a királynét s bepillanthattunk az ő bondoiijába is, mely kerek volt,— az ajtó mellett fekhely, kis zsámoly, a falon tükördarabok tűntek szemünkbe, néhány újságból kitépett kép között. Mi telhetett több a szegény királynétól, hogy lakását csinossá tegye ? Másnap bennszülöttek kíséretében fölkerestük a vadont. A tengerparti homokon haladtunk végig a faktorosok mellett, mígnem erdőt értünk. Attól tarthattunk, hogy krokodilok és boa constrictorok akadnak utunkba, mert alig pár napja fogtak a hollandusok ez utóbbiakból 3 darab hat láb hosszat és kalitkában tartogatták. A kígyó elfogása igen egyszerű módon történt. Kalitkát állítottak fel, csirkét tettek bele, az éhes kígyók rárohantak a prédára s a lesben álló néger rájuk zárta a kalitkát. A négerek azt mondják, hogy a boa constrictortól nem kell félni, mert ha nem ingerli őket az ember, nem is támadják meg. A vadászat nem sikerült valami fényesen, két törpe antilopot és pár szárnyast, vadgalambokat és foglyot lőttem. Elefántot nem láttunk, pedig azok is belátogatnak a faktorosok udvaraira, hol azután hajtóvadászatot rendeznek rájuk. A vadregényes Kongó vidékétől január 15-én vettünk búcsút. Hajónk dél felé folytatta útját. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 355 KÉPEK JAPÁNBÓL. ív. A daimio-miniszter. Lakoma. Búcsú Japántól. Jokohama, 1893. szeptember 20. Nem sokára ismét megjelentek a neszánok; mindegyik hozott egy-egy parányi theacsészét. A theát szokott földre borulás után átnyújtván, ismét eltűntek. Kevés vártatva megkezdődött a lakoma. Gróf Szaigo a «Tokonoma» nevű díszhelyre ült, melynek a japáni szobában az a megismertető jele, hogy mögötte a falban egy fülke, abban pedig egy váza van, amelybe egy kakemono- vagy bambuszcsőbe illesztett virággalyát tesznek ékességül. A házigazdától jobbra a mi parancsnokunk, balra pedig hajónk első tisztje ült. A többi vendég helyei is a rangsor szerint voltak elosztva, de úgy, hogy két idegen vendég között mindig egy-egy japáni tiszt ült. Az ajtók megnyíltak, vagyis jobban mondva a papír-ajtók félretolattak és beléptek a neszánok. Mindegyik egy alacsony lakkos asztalkát hozott, avval egy-egy úr elé járult, térdre bocsátkozott előtte és elébe helyezte az asztalkát, mely kisebb-nagyobb lakkos tálakkal és porczelláncsészékkel volt megrakva; azután homlokával még egyszer a gyékényt érintvén, ott maradt sarkaira ülve. A nyájas leánykák segedelmére különben mindnyájan rászorultunk. Késnek, villának, kanálnak ugyanis nyoma sem volt s mindezeket egy pár vékony fapálczácska helyettesíté, mely szépen be volt burkolva fehér papirosba és egyik végén még összefüggött, használatlan voltának jeléül. Már most tessék e kezdetleges eszközzel azokat a mindenféle folyékony és szilárd ételeket elkölteni, melyek a számos lakk- és porczellán edényecskéket rejtelmes eredetű anyagukkal megtöltik. Hisz az egy egész tudománya melyet csak hosszas tanulás után lehet elsajátítani. Minket legalább ilyen meggyőződésre vezettek első önálló kísérleteink e téren ; a nagy nehezen felhalászott ételdarabok — minden húsféle és más darabos étel felaprítva jött az asztalra; mi a pálczikákkal ki-kivettünk egyes darabkákat, de mielőtt a szánkig jutottak volna, már teleúton visszapottyantak a gyékényre. A neszánok végre megkönyörültek rajtunk és elvállalták kiképzésünket a japáni evésmódban. Megmutatták, hogy kell a két pálczikát a jobbkéz hüvelyk-, mutató- és középujja közé fogni, hogyan a hüvelyk egy nyomásával szétválasztani és a többi két ujj nyomásával ismét összeszorítani, hogy a kézbe vett ételdarab ki ne csúszhassék. Ők mindezt oly természetes könnyedséggel vitték végbe, mintha mi sem lehetne egyszerűbb. Végre sikerült annyit elsajátítanunk, hogy az általunk «harmadik mozzanat»-nak nevezett kombinált ujjnyomásra a hegyes végeikkel közeledtek egymáshoz az evőpálczák, becsiptetve egy-egy ételdarabot. Evés közben egyik meglepetés a másikat érte. Amit a mi nyugati szemeink például valami húsfélének tartottak, arról kitűnt, hogy tészta, viszont pedig egy látszólag igen édes tészta halnak bizonyult. Minden étel, ha nem egyéb volt is, mint aminek tartottuk, legalább is másfélekép volt elkészítve, mint nálunk szokás. De azért voltak a mi európai ínyünknek való ételek is köztük; ezekkel aztán jól laktunk, gondolván, hogy már az egész ebéd fel van tálalva. Pedig az eddigiek sora csak az első fogás volt, melynek czélja az lett volna, hogy étvágyunkat felgerjessze. Ezután következtek csak a tulajdonképeni ételek. Óriási porczellántálakon hozták be a második fogást, mindenféle válogatott japáni csemegét: főtt, pörkölt, olajban sült, szárított és nyers halakat — emezeket igen pikáns lével, a «szójá»-val, — tengeri füvet, nyers főzeléket, tojásételeket, szójában sült tyúk- és kacsapecsenyét (csontok nélkül), gomba- és bableveseket, besózott gyümölcsöket, egy igen ros szagú, de Japánban csemegefalatként szereplő répafélét besózva és—de ki tudná e két álló órán át véget nem ért étlapot egészen elsorolni. Végül minden vendég számára egy nagy fa-skatulyát hoztak, melyben czukros anyagból művészileg készített virágok voltak. Ez az étel még japáni fogalmak szerint sem volt enni való, hanem csak a szem gyönyörködtetésére szolgált. Fa-skatulyákban azért tálalták fel, hogy mindenki magával vihesse — emlékül, mint mondák. Hogy az előkelő japáni egyéb szemnek való szórakoztatásokat is szeret lakomájával egybekötni, arról igen kellemes módon győződtünk meg. Kevéssel a lakoma kezdete után egyszerre csak láthatatlan kezek félretolták egy oldalon a falakat és az ilykép feltárult szomszéd teremben megjelent egy geisa-társaság, homlokával a földre borulva. Lehetett vagy tíz fiatal és éltesebb leány. A fiatalabbak ismét visszavonultak, de csakhamar, jelmezekbe öltözve, visszatértek, amiből megértettük, hogy ezek a tulajdonképeni tánczosnők. A meglettebbek körülülték a fiatalabbakat; mindegyiknek kezében volt valamely hangszer, ami arra mutatott, hogy ők meg a tánczhoz szükséges zenét fogják szolgáltatni. Ugy is volt. Zene és táncz csakhamar megkezdődött. Azonban már az első hangok után igen szerettük volna, hogyha a táncz csak némajáték maradt volna. Ellentétben ugyanis Japán képzőművészetének magas fejlettségével, mely a nyugati embert csodálkozásra indítja, a hangokban kifejeződő művészet itt egészen kezdetleges állapotban van. Különösen áll ez a japáni énekről, melynek elve: lehetőleg eltérni a természetestől. A hangoknak nem szabad természetesen kiömleni a torokból, mert az túlságosan egyszerű, tehát művészietlen volna, hanem lehetőleg mesterkélten, erőszakkal kell zengenie. A művésznők, akik előttünk hallatták magukat, a magas hangokat visítva, sikoltozva énekelték, mintha kimondhatatlan fájdalmak gyötörték volna őket; a mély hangok gyomruk legaljából látszanak származni; itt-ott betoldott szántszándékos «gikszerekkel» egész csodálkozásra indították napkeleti hallgatóikat. Kissé emberiebb volt a hangszerzene, mellyel a zenélő geisák éneküket kísérték. Az előttünk márismeretes «samiszen» (három húrú gitár) többes számban volt képviselve; mind dicsérendő szabatossággal egyazon hangon czinczogtak. Új volt a «tszudzumi», egy homokóra alakú dob, melynek hangja játék közben módosítható; az illető geisa az egyiket hóna alá szorítja, a másikat kezében tartja s jobb kezének tenyerével dorombol rajtuk felváltva. A «kakko», egy rézsút fektetett nagy dob, nem kis örömünkre csak egyesével lépett fel; kongó hangjai még így is erős próbára tették fülünket. Bőven pótolta azonban a zene fogyatékosságát a táncz. Eddig csak a kikötővárosokban kóborló, alsóbbrangú geisák képességeit lévén alkalmunk megismerni, nem valami kedvező fogalmunk volt a japáni tánczmúzsáról. E kicsinylő véleményünk alaposan megváltozott most, mikor Tokio első ballerinái mutatták be előttünk művészetüket. Kecses és az európai tánczművésznőktől eltérőleg, mindig az illem határai között maradó mozdulataik, valamint kifejező arczjátékok egyaránt kivívták bámulatunkat. Az első táncz a halászatot ábrázolta. Egy csónak jelent meg, a geisák halászoknak öltözve foglaltak benne helyet s majd az evezés mozdulatait utánozva, majd a hálóvetést és a halfogást jelképezve, művészi eszményítéssel adták elő a «táncz» tárgyát. A második szám egy valóságos kis dráma volt egy legendán alapuló szöveggel. Ezután a híres legyező-táncz következett. Ebben mutatkozik legszembetűnőbben a japáni tánczosnő kelleme. Kifogyhatatlan mozdulatainak és a legyező különféle tartásának változataiban. A két legkecsesebb geisa járta a legyező-tánczot, melynek minden egyes mozzanata oly plasztikai tökéletességű volt, mintha szobrász alakította volna. A két geisa leborult a földre, mutatván, hogy a táncznak vége van. Erre két nészán fölugrott és járta kéretlenül a legyező-tánczot tűzzel, kecseset, akár csak a geisák. Meg akarták mutatni, hogy nekik is van műveltségük. Mert hát Japánban ép úgy, mint Európában, egy jól nevelt leány műveltségének egyik kelléke — az illemes, szellemes társalgáson, a minden előfordulható alkalomkor helyes magaviseleten, az éneken s egyéb zenén kivül — a táncz. Míg az előkelő körökben az európai műveltséggel együtt meghonosított európai tánczokat gyakorolják, addig a közép és alsó osztályok megmaradtak a nemzeti tánczfajok mellett. Tíz felé járt az óra. A rend már tökéletesen felbomlott. Olykor-olykor fölugrott egy geisa vagy neszán s szedte módosan, de tüzesen lábait. Udvarias urak melléjük ültek s forgatták szorgalmasan a legyezőt s udvaroltak erősen. Máshol zárt ivókörök alakultak, ahol csak ritkán pihent az ivócsésze. Széles jó kedvben volt mindenki. Ekkor belép egy japáni tiszt s jelenti: «Uraim, a kocsik be vannak fogva.» Azt hittük, hogy az utolsó vonat indulási ideje közeledik már s ezért fogták be a kocsikat. Megerősített bennünket e véleményben japáni bajtársaink sajnálkozása, hogy ilyen hamar meg kell válnunk tőlük. Mit volt mit tennünk! Szives szókkal elbúcsúztunk mindkét nembeli napkeleti ismerőseinktől s kirobogtunk a sötét éjbe. Hangzott utánunk a nészánok egyhangú «szajonárá»-ja (isten önnel). Hogy a japáni tisztek ott maradtak, vendégszerető miniszterükkel együtt, föl sem tűnt. Minek is távoznának ők is, mikor úgy sem szalasztanak el semmiféle vonatot ? Hogy mi sem késtünk volna le az utolsó vonatról, ha tovább maradtunk volna is, kitűnt, mikor a pályaudvar helyett a Hotel Imperial udvarában álltak meg a kocsik. «Nem fogunk elkésni ?» kérdők aggódva a miniszter segédtisztjétől, aki odáig kisért bennünket. «Nem, a vonat csak egy óra múlva indul.» Tehát Japánban is tenyészik az a virág, melynek neve féltékenység.... Reményi Ferencz. JAPÁNI GEISÁK.