Vasárnapi Ujság – 1896
1896-07-05 / 27. szám - A Terebesi-leányok. Irta Bársony István 443. oldal / Elbeszélések; genreképek - Bartók Lajos: Vérszerződés 443. oldal / Költemények - Lampérth Géza: Pusztaszer 443. oldal / Költemények
444 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 24. SZÁM. 1896. 43. ÉVFOLYAM. Még egy állomásnyira volt a vonat K.-tól. A mint a gőzgép szuszogva-fújva neki rugaszkodott: valami boldog elfogódás szállott meg. Kezdtem ráismerni régi világomra, a virágos mezőre, ahol nagy kirándulások napján valaha labdáztunk; a hosszú fasorra, a melynek az árnyéka ünnepi sétákra csábítgatott; s a fasor végén a haraszti kis erdőre, a hol első szivaromat szíttam s aztán halálos beteg lettem tőle. Ebben a vasúti árokban is be' sokat mulatoztam akkor! Most hajladozó nádsűrűség borul az árok vizére, a hol egykor békát meg kutyahalat fogtam. Hanem engem most nem ez az emlék lelkesített. Egy különös, kedves látomány kisért már jó •darab után. A réten, az árnyas fasor közül, a távolból mosolygó zöld berek szélén, sőt még a vasúti árok nádasából is minduntalan két édes leányfej kandikált rám, mint egy-egy tündérvirág, amelyik az egyik perczben kinyílik, a másikban elmúlik hervadás nélkül, akár a délibáb. Az egyik leány szőke volt, a másik barna. Amaz szelíd, ábrándos, olyan igazi szőke, olyan selyemhajú Madonna, a másik az örök epedés jelképe, a szomjúhozó tűz, a minőnek a barnákat, az igazi barnákat festik a költők. A két Terebesi-leány volt ilyen valamikor. * Ép akkor kezdtek nagy leányokká cseperedni, amikor elváltunk. Észre se igen vettük, hogy a gyerekévek határán hogy elmaradozunk egymástól. Ők ketten, mintha szárnyuk nőtt volna, könnyedén libbentek át a valóságos életbe, ahol puszta ábránddal már nem lehet boldogulni; én pedig még jó darabig azután, maradtam, aki voltam: éretlen siheder, idétlen nebuló, aki nem tudtam, hogyan lépjek, ha észrevettem, hogy rám néz valaki. Süldőkorunkban voltunk, amikor utolszor játszottunk bújócskát. Amelyik leányt mi, fiúk, megtaláltunk, annak bennünket meg kellett csókolnia. Terebesi Margit, a barna, odasúgta nekem, amint rá került a sor: «a bodzásba bújok». Még most is szédülök, ha rágondolok. Ő maga segít nekem! ő maga akarja, hogy megtaláljam ! Reszkettem a félelemtől, hogy véletlenül valamelyik pajtásom a bodzásra akad s a mint a jelt megadták, tüskén-bokron át száguldtam a kert végére, a csalán közé, ahol egy sor virágos bodza borult az eleven sövényre. Margit csakugyan ott volt. S álltunk sokáig egymás mellett, körülárasztva a bodzavirág nehéz illatától; kéz a kézben, de egymásra nem néztünk, hanem éreztük a közelség gyönyörét, s hogy a folytonos szorongatástól hogyan melegszik át és izzad harmatossá összekapcsolt kezünk. Ehhez fogható boldogságot keveset éreztem életemben. Pedig a barna Margit kínézni is tudott. Mint egy kölyök-tigris, amelyik már gyilkolni próbál, úgy gyakorolta fiú-pajtásain sziréni hatalmát. Valamennyien bolondultunk érte, csak ő érte! — A szép szőke Janka egyikünknek se tetszett, az ő szelid ártatlansága csak daczra ingerelt; ellenben Margit, ez a kaczér kis istencsapása, mindnyájunkat diadalmasan csavart újja köré. Vájjon mi lett a Terebesi-leányokból ? Esztendők teltek, hogy egyikök se jutott eszembe; de hogy újra ezt a levegőt szívom, olyan bolond érzés támad bennem, mintha szerelmes volnék Margitba most is. A barna, kegyetlen Margitba, aki minden kamasz diáknak elcsavarta valaha a fejét. Eszembe jutnak titkos könnyeim, kétségbeesésem, mikor el kellett tőle válnom, s gonosz kísértetként éled fel bennem egy őrült érzés, egy fantom iránt érzett szerelem; látom a barna Margit halvány arczát, mélységes kék szemét, sfinx-tekintetét, és átkozva gyöngeségemet, leborulok képzeletben a hínzóm elé, a kiben megbízni, a kinek hinni, tudom, hogy nem lehet, de a ki az o roszra hajló kiszámíthatatlan lényével megigéz, tönkre tesz. * A vonat megállott. A város negyedórányira volt az állomástól . BÁRÓ JÓSIKA SAMUNÉ. Strelisky fölvétele FÉNYKÉPEK AZ után, BÁRÓ BÁNFFY DEZSŐNÉ. EZREDÉVI ÜNNEPÉLYEKRŐL. Strelisky fölvétele után,