Vasárnapi Ujság – 1896
1896-08-02 / 31. szám - Pásztói: Felém repes kacsód 510. oldal / Költemények - Szalay Károly: Lilla sírján 510. oldal / Költemények - Képek ezredévi ünneplésünkből (képekkel) 510. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények
20. SZÁM. 1896. 43. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI IJJSÁG. 511 szerencsétlen lépést Sándor fia. S midőn néhány évvel a Sándor lakodalma után halálos betegségében feküdt, azt mondotta Sándornak: — Nyugodtan halok meg, látom, hogy jó lelkű asszony a feleséged, s igaz hűséggel van hozzád. Nézd el fiam a gyarlóságait! Az öreg Dengeleginé meg, aki férje halála után nem sok időre ágyba esett, s néhány hónapi betegeskedés után el is halt, sokszor elmondta Sándornak: — Mind jók a menyeim, valamennyi szívesen forgolódik körülöttem, de soha se enyhülök annyira, mint mikor a te feleséged van mellettem. Ha ez igazítja meg az ágyamat, könnyebb a fekvés; ha ez ültet fel, úgy tetszik, mintha nem is fogna, mintha csak úgy magam erejéből ülnék fel; ha jóságos szelíd képére rátekintek, egészen megkönnyebbültnek érzem magamat. Oly jól esik nekem, hogy gyakran meglátogat s szívesen elbeszélget velem, pedig lehetetlen, hogy ne tudná, mennyire elleneztem én is házasságtokat. Nagyon jól esett Dengelegi Sándornak, hogy szülei felismerték feleségének jó tulajdonait, s nemcsak kibékültek házasságával, de jó indulattal is viseltettek felesége iránt. Nem volt hát legkisebb oka sem az aggódásra s búsulásra. Vidáman s nyugodtan távozott házától a nagyobb külső munkák idején, sokszor egész hétre is. V. •Jókor reggel beágyaztak Dengelegiéknél, Sándor gazda maga hajtotta az ágyáson hat erős virgoncz lovát; mikor másodszorra kezdtek fordítani a villások, levezette lovait a kútra itatni, mert minden ágyás lejáratása alatt legalább is kétszer itat a jó nyomtató ember, így nem iszik egyszerre sokat s nem zabál meg a ló, s ha öt ágyást vetnek is ki a julius végi hosszú napokon, nem tikkad el. A kút közel volt a szomszéd szérűjéhez. Épen vezetni akarta már Sándor gazda a kútról lovait, midőn a szomszédja kisbérese, — ki kenyérért járt volt otthon, — kiérkezett s gazdájának kérdésére, «nincs-e valami baj otthon, Pista?» azt felelte: «Baj nincs, hanem furcsa újság van a faluban: megszerelte egy asszony a tollat». Nagyot kaczagott erre a szérű népe; Dengelegi Sándor meg vezette a lovakat sebesen szérűje felé. Oda hajította a kötőféket egyik cselédje kezébe : «Csak lássatok dolgotokhoz, — monda munkásainak, — valami jutott eszembe, haza nézek. Az jutott eszébe szegénynek, hogy ha csakugyan történt ilyen képtelenség, nem az ő feleségén esett-e az meg, aki olyan szép napos időben, mint amilyen volt már pár nap óta, nagyon szerette kirakni a napfényre az ágyneműt, amint ezt igen sok gondos gazdasszony szokta tenni. Amint hazaérkezett, legelőször is az ágyakra vetette szemét, s látván, hogy fele magasságokra apadtak azok, belevágta magát a két karú székbe, felsóhajtott s ingujjával törölte izzadt homlokát. Ijedten szaladt hozzá a menyecske. — Talán beteg kend, csillagom! azért jött most haza hét derekán ebben a nagy dologidőben ? — Nem volna más bajom, csak azt akartam megtudni, nem az én feleségem-e az a majd megmondtam miféle asszony, aki a tollat megszerelte ? Hogy tehetted már azt? — Nem magamtól tettem én azt, édes lelkem, hanem rábeszéltek. De azért nem vagyok én bolond, csak bolonddá tettek.Ugy esett, csillagom, hogy megint előkerült az a csapat czigány, a tűz égesse meg! Bevetődött ide négy asszony belőlök, meg egy sereg purdé. Bejött a nagy házba közülök az egyik s azt mondta, hogy ő a vajda felesége. Ugy szimatolt itten, mint a bodri kutyánk, mikor férget érez. «Pihá, pihá!» — mondá, — állott szagot érzek.» — «Mit keresne itt az állott szag ? — mondék — szellőztetek mind a két hajnalon». — Van pedig, van, van, van! Abból a két ágyból jön pedig az a szag. Tán sohase szelelik meg maguk a tollat ? — Nem bizony — mondottam, — olyat csak nem teszünk, mind elvenné a szél. Azt mondta az a pokol dugója : — El ám attól, aki nem érti a módját. Okkal-móddal mindent meg lehet csinálni. Szépséges menyecske! megtanítom én rá egy kis avaskáért. Egy gyengerálisné első szobalánya szerencsemondásér tanított meg engem a tollszerelésre. Mostan gyenge szél leng, ott a ház véginél megszeletjük szépen az egész ágyneműt. Jaj de egysséges, aki olyanon hál, szíp marad a mindig késő vénségiig, sohsem őszül az meg, nem fog azon soha ragadós nyavalya. Azután elmondta, hogy mit kell csinálni. — Lássa csak, szépséges ifjú gazdasszonykám, leterítünk a földre egy tiszta ponyvát, viszünk egy lepedőt, a legszélesebbet, én oisztán a Pannával szél alól kerülök, megfogom a lepedőnek egyik sarkát, a másikat a lábammal lenyomom, Panna meg megfogja a harmadik sarkát, a negyedikre meg ráhág. Maga szép galambom avval a Cinnával szél felől állanak a ponyvaszikre, egy kis tekenőből lassacskán eresztik a tollat, a pelyhet. Most mondja meg osztán, gyönyörű virágom, hogy vinné el a szél közülünk a tollat ? Egy szálig megfogjuk mind a lepedővel. Ugye tud valamit az öreg vajdáné ? Hát elhittem én a pokolravalónak. De hát, ki is ne hitte volna el csillagom, mikor olyan okosan beszélt ? Azután azt mondta: Hordjuk ki mind az ágyneműt a ház végéhez. De nekem is volt ám eszem. Csak a ponyvát, lepedőt visszük ki, — mondok — meg egy párna tollat, elég lesz az elöljárójába. A vajdáné a purdékat mind kikergette az udvarból, hogy ne lábatlankodjanak ott körülöttünk, a kis kaput is bezárta a tolózavarral. Ekkor azt mondta : — No most már dolgozhatunk szép csendesen, a Trézsikém itt marad a pitarajtóban, házőrzőnek. — De bezárom én azt, — mondom — s ráfordítottam kétszer is a kulcsot, azután kivettem, kebelembe tettem. — Jaj de okos, gondos gazdasszony a lelkem fiatal létére. Eszem a szép száját! — mondta a vajdáné, — de azért ülj le a küszöbre Trézsikém, mert csak jó vigyázni. Ki ne hitte volna már el, hogy egészen becsületes czigány asszonyok ezek? Jaj de pokolra valók voltak pedig! Hogy a tályog ölje meg őket! Jó ideig kászálódtunk. Mikor lenyomtattuk eg gyer mással a leterített ponyvát, s a tekenőbe töltöttem a párnából a tollat, hát még a tekenőből kezdte azt vinni a szél fel, fel, fel, felfelé, átal a hátulsó szomszédba. Ki ijedt most meg, ha én nem ? Kezdtem a tollat a czihába visszanyomkodni, de nem ment ám az könnyen. Szemem, szám tele lett pehellyel. Mikorra betömtem amit betömhettem, sehol se volt már a vajdáné, meg a Panna, meg a Cinna. Jaj, jaj! Megyek a konyha felé. — Hát hűlt helyét lelem a Trézsikének is! Kiveszem kulcsot a kebelemből. Hát nyitva a pitvarajtó! a Jaj, jaj, Uram, Teremtőm! hogy lehet ez ? gondoltam magamban. Akkor jut eszembe, hogy a Szent György-nap éjszakáján éjfélkor szedett vasfűvel a legerősebb zárat is fel lehet nyitni. Ilyent pedig ki szerezhetett volna könnyebben, mint azok az Isten nélkül való czigányok Bemegyek a konyhába. Hát nem látom se a rézmozsarat, se az üstöt! Bemegyek a nagy házba.1 Hát oda van a sok szép párnám ! Csakhogy hanyatt nem estem! Mégis csak összeszedtem az eszemet. Nézem a ládámat. Azt nem nyitották fel. Nézem a kend kis pénzes ládáját. Hát az is ott van a padsarokban, azt se nyitották fel. Megvigasztalódtam egy kicsit. Hála Istennek, csakhogy több kárunk nincs, csakhogy a pénzt, meg a sok drága selyem ruhámat, s fehérneműmet el nem vitték, majd nevelek sok libát s ád az tollat, pelyhet. — Hanem esteledett. Most mit csináljak már, hogy halok meg egyedül ? Még a kis cselédem,s a lelkem kis Márim sincs itthon, édes anyám vitte volt el magához, hogy öreg cseléd létére egymaga ne legyen. A czigányoknak bizonyosan vasfüvök van, azok elől hiába zárkózom. Kaptam magam, elfutottam a púpos hátú csizmadia feleségéért, megkértem, hogy gyűljön el hálásra minden éjszakára, míg kend, csillagom, a tanyáról haza nem kerül. Hát gyan is a szegény, mert szűken van otthon a harapni való, azt az egy-két garast, amit keres, meg - megiszogatja az a csizma fódozó. Hát nem is bánnám, ha mindig itt hálna is a felesége, mert mikor az asszony reggel elmegy, mindig küldök tőle az urának egy darab kenyeret, s vagy egy kis túrót, vagy egy köcsög aludt tejet mellé. Hétfőn esett a baj, akkor este csak vallatott engem a csizmadiáné, mért vagyok olyan bús ? «Hát hogyne búsulnék, — mondok, — mikor az én uram egész álló héten, kinn izzad a tanyán, száraz eleségen.» Nem tudtam egyebet mondani. Ekkor még megérte ennyivel, de már kedden estve azt kérdezte: hová lett a sok drága ágynemű? Úgy hallja,— mondá,— hogy a hátulsó szomszéd udvara tele van tollal, meg pehellyel. Hát mit volt mit tennem ? elmondtam neki, de a lelkire kötöttem, hogy csúffá ne tegyen, még egy nyakravaló viseltes selyemkendőt is adtam neki, csak ne beszéljen. Hitére fogadta, hogy senkinek se szól. Aztán éhen vanni! csütörtökön már a tanyán pletykáznak, így veszik fejem. Óh milyen hite van némelyik asszonynak! Jobb lett volna bíró uramnak jelentettem volna annak idejében, míg azok a csúf czigányok kereket nem adtak. De azért nem tettem, lelkem, kedves uram! hogy kendet ne szégyenítsem meg. Attól féltem, hogy majd restelli kend, hogy ilyen esett a házánál. Pedig, ha jól meggondoljuk a dolgot, megeshetett volna ám az akárkin is. Sándor gazda az asztalra könyökölve, lesütött fővel hallgatta végig együgyü felesége őszinte vallomását; csak akkor tekintett föl, mikor amaz elvégezte. Megdöbbenve vette észre az aggódás feltűnő nyomait a szép asszony arczán. Egy kis gondolkodás után csak annyit mondott: — Meg ám, megeshetett volna. — Ne boszankodjék kend, én édes jó uram! — Nem ! Nem boszankodom. Valóban nem is boszankodott, büszkeségét érezte megalázottnak, a szégyen emésztette. A menyecske a nyakába borult, s örömében sírva mondá: 1 A paraszt háznál rendesen két szoba van, egy kisebb, egy nagyobb s ezeket «kis ház»-nak, «nagy ház»-nak hívják. 2 A paraszt gazdáknál igen csak volt egy kisded mesterséges zárú pénzes láda a nehéz keményfa padhoz lesrófolva. 3 Ez előtt a paraszt gyermekeit «cseléd »-jeinek nevezte. Ma már az ékesen beszélni szerető «család»jai-nak. «Három kis családom van — mondja némelyik, — meg két nagyobbacska».