Vasárnapi Ujság – 1896
1896-01-26 / 4. szám - Beöthy Zsigmond (arczképpel) 57. oldal / Élet- és jellemrajzok - Léczfalvi Gyárfás Domokos (arczképpel) Szász Károly 57. oldal / Élet- és jellemrajzok
4.. SZÁM. 1896. 43. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 57 LECZFALVI GYÁRFÁS DOMOKOS. 1814—1895. Ez az ősmagyar typus, mondhatni a «Scythiából kijöttekre», de legalább is a kuruczvilág magyarjaira emlékeztető alak: a legszebb, leggyöngédebb léleknek volt a hüvelye. E marczona arcz, erős bozontos szakállával, mely valamikor szénfeketén árnyalta a csontos, erős, sovány arczot, e mélyen fekvő és mély tekintetű, tüzes fekete szemeket; e sűrű, erős, férfias bajusz alá rejtett száj; ez az ölmagas, szikár, de erőteljes termet, ez az egész külső megjelenés, első tekintetre, oly ellentétben látszott állani az ember belső mivoltával, hogy idő kellett, míg az őt csak látásból s kevéssé ismerő tisztába jöhetett vele; de megismerve, becsülni és szeretni tanulta s aztán :— egy hosszú élet alatt soha egy perczig sem szűnt meg szeretni és becsülni. Ez volt Gyárfás Domokos — s akik ismerték (mert egész Erdély ismerte, bár feltűnő és zajos hatású szerepet nem vitt az akkor még külön kis ország közéletében,) egyhangúlag mind azt mondták róla: íme, egy igazi ember! Mint egészen gyermek ismertem őt, a már teljesen kifejlett déli ifjút (16 évvel volt idősebb nálam); mint iskolát végző ifjú, közel jutottam hozzá s mondhatom szivéhez is a már meghiggadt, erős jellemű férfinak ; mint férfi nem egy kanyarulatán az életpályának találkoztam vele, a kit mindig Domokos bácsinak szólítottam s ő mindvégig Károlyomnak tegezett, bár vérrokonság nem volt köztünk, — kivel mint magam is öreg, még tüzesen tárgyaltuk a Schiller és Goethe előnyeit, kritikai és érzelmi párhuzamban, mert neki még 80 éven felül is a Schiller lángoló sentimentalismusa volt a költészet ideálja. Politikai és egyházi életben együtt éreztünk; az évek haladtával mind apadt köztünk a korkülönbség, s bár mindig ritkábban találkoztunk, érzelmeink soha sem távolodtak egymástól. Ifjú koromban heteket és hónapokat töltöttem Malomfalván, báró Kemény Pál házánál, a Marosra néző kastélyban, nagy kertjében, szőlőhegyén, présházában a Gyárfás Domokos (Kemény Pál veje) társaságában. Most is látom szép, fekete arab telivérjén, «Emir»-en lovagolva, feleségével, Pólika bárónéval s gyermekeivel, a melegen összeforrt egész családdal, melynek leányai, Katicza, Erzsi, Linka igaz barátnéim voltak, fia Domokos pedig kedves tanítványom s testvéröcséim barátja, édesanyjok pedig második anyám, — de a vendégekkel, idegenekkel, férfiakkal és nőkkel oly melegen, mint tanulságosan társalogva, köz- és magánügyekről, politikáról, nevelésről, irodalomról, gazdaságról, kertészetről, lótenyésztésről, Széchenyiről és Kossuthról, Erdély bajnokairól, és mindenről, a mi férfit (s Erdélyben asszonyokat is) érdekelhetett s a mi iránt ő nemcsak meleg érdeklődéssel, majdnem szenvedélyes szeretettel viseltetett, de ép oly tájékozottsággal és tudással is nyilatkozhatott. Egyénisége és valódi belbecse sokkal nagyobb volt, tevékenysége sokkal terjedelmesebb, mint életének külső látszata, mert az a széleskörű értelmiség és fáradhatatlan tevékenység távol volt a szereplési és a feltűnési vágytól. Használni kivánt, nem fényleni; élvezte az életet és annak magában való csöndes élvezésével megelégedett. Azért életének története sokkal egyszerűbb és zajtalanabb, mint amilyet ily jellem rendesen követel s ki is vív magának. Ennek a bensőleg oly gazdag életnek külső történetét néhány adatból könnyű összeállítani. Gyárfás Domokos 1814. május 10-én, Maros-Vásárhelytt született, és székely családból. Atyja léczfalvi Gyárfás József, anyja zeykfalvi Zeyk Katalin volt. Tanulmányait a kolozsvári ref. kollégiumban kezdette, hol atyja akkor a kir. kormányszéknél mint titkár, majd tanácsos szolgált. 1826-ban az erdélyi udvari kanczelláriához mint udvari tanácsos Bécsbe helyeztetvén át, a tizenkét éves fiú ott folytatta tanulmányait 1830-ig, mikor az atyja halálával özvegyen maradt anya két gyermekével, Domokossal és Annával (ma özvegy báró Bánffy Dánielné, a miniszterelnök édesanyja,) onnét Maros-Vásárhelyre költözött s Domokos jogi tanulmányait (kitűnő sikerrel, mint az eddigieket is) itt bevégezve, 1833-ban a maros-vásárhelyi kir. táblán mint joggyakornok töltött egy évet. Erdély közéletének nagy fordulópontja, 1834, őt mint pályavégzettet találta, de húsz évvel még fiatalon arra, hogy Erdély akkori nagyjai: Wesselényi Miklós, Bethlen János, Szász Károly, Kemény Dénes, stb. falánkszóba léphetett volna. Szerepelni nem is vágyva, Felfaluba, szerény birtokára költözött s maga és még alig serdülő húga gazdasági ügyeit intézte, de élénk érdeklődéssel, bár igénytelenül részt vett a vármegye politikai s az egyház lelki és tanügyeiben. 1839-ben vette nőül b. Kemény Polyxenát, b. Kemény Pál s gr. Teleki Rákbel második leányát. (A harmadik, Juliána, később Zeyk Domokos, a segesvári csatában elesett hős neje lőn s ma is él.) Itt folytatta boldog családi életét szellemes és nemeslelkü nejével, birtokán, mezei gazdaságával foglalkozva, gyermekeiket: Endrét és Malvinát nevelve, saját és neje szép családjaikkal benső szeretettel áthatott viszonyban, de a politikai és egyházi élet iránt egyre nagyobb érdeklődéssel, nagyobb s mindig hasznos munkássággal. 1848-ban mint nemzetőri őrnagy szolgált s tevékenyen működött a honvédség szervezésében. Az osztrák sereg bevonulásakor apával b. Kemény Pállal, nagybátyjával gr. Teleki Elekkel, Török János ref. főiskolai tanárral (kitkésőbb kivégeztek) és gróf Lázár Józseffel, ötüket Szebenbe vitték, túszokat Maros-Vásárhely csöndes és loyalis(?) magaviseletéért s fogva tartották mindaddig, míg Bem Szebent fel nem szabadította. Onnan hazatérve, családjával Kolozsvárra költözött, hol 1860-ig lakott — az akkori viszonyok közt a közügyek korlátolt terén, a ref. egyházi s iskolai ügyekkel foglalkozva és a Nagy Ferencz tanár vezetése alatt nagy munkásságot kifejtett Erdélyi Gazdasági Egyesület körében buzgólkodva. 1862-ben neje birtokára Székely -Keresztúrra költözött és saját gazdaságán kivűl, mint az udvarhelyi és görgényi egyházmegyék s az udvarhelyi főiskola főgondnoka és Udvarhelyszék bizottsági tagja s lótenyésztési egyesületének elnöke működött nagy és közhasznú tevékenységgel. A közélet terén kifejtett buzgó munkásságának s szerzett érdemeinek elismeréseül Ő Felsége a vaskorona-rend érdemjelével tüntette ki 1882-ben; 1886-ban pedig az erdélyi ref. egyház főigazgatótanácsa 50 éves gondnokságát jubilálta s ez alkalomból diszalbummal tisztelte meg. A nagy sokaságban s az események zajában elenyésző tények ezek; de a földbe vetett mag sem látszik meg a rögök alatt; csak ha kikél, hozza meg arany-kalászait. Áldott és forrón szeretett nejét, 47 évi boldog házasság után, 1886-ban vesztette el, hosszas és fájdalmas, de hősi lélekkel viselt betegség után. A már akkor 72 éves agg özvegy is hősileg viselte e vesztés fájdalmát a meg nem érkezett aranymenyegző küszöbén. Vigasztalását gyermekeiben és unokáiban — nemes élete emlékeiben — s még akkor is a közélet s különösen az egyházi és iskolai ügyek terén való tevékeny részvételben találta. Élete utolsó éveit Segesvárit visszavonulva töltötte Malvina leánya társaságában s a múlt év június 6-ikán, agyszélhüdés következtében, fájdalom nélkül hunyt el — egy szép és nemes élet késő alkonyán. Jobb szív, nemesebb lélek, több jóakarat s önzetlenebb buzgóság ritkán egyesült egy emberben, mint a Gyárfás Domokoséban. Én hálával emlegetem nevét s áldom emlékezetét. Szász Károly. GYÁRFÁS DOMOKOS. BEÖTHY ZSIGMOND: 1819—1896. Érdemes, nevezetes férfiú dőlt ki közéletünk bajnokai közül e hó 20-ikán Komáromban. Beöthy Zsigmond főrendiházi tag s nyugalmazott kúriai tanácselnök fejezte be munkás életét. Betegség nélkül, hirtelen agyszélhüdés-