Vasárnapi Ujság – 1896
1896-08-30 / 35. szám - Egy darab Afrika Budapesten (képekkel). D. G. A. 575. oldal / Általános nép- és országisme
33. SZÁM. 1896. 43. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI UJSÁGr. 585 ségével, kiknek boldogtalan és megható regénye általános rokonszenves érdeklődés tárgya volt az akkori úri körökben. Hadik gróf és Amadé grófnő együtt nőttek fel s még gyermekészszel eljegyezték magokat egymásnak teljes életökre a legtisztább, legnemesebb szerelemmel. Ekkor kitört a Napoleon elleni háború s a fiatal Hadik gróf is kardot övezett, hogy a haza és a trón védelmére siessen. Fényes haditettei kivívták számára a Mária Terézia-rendet. Mig azonban ő a távol harczmezőn aratta a véres babérokat, ifjú mátkáját borzasztó kór döntötte ágyba s rövid idő alatt elpusztította arcza szépségét. Kétségbeesésében a szegény leány a halált kívánta inkább, mert azt hitte, hogy vőlegénye, kit a távolban is forrón szeretett, örökre el fog hidegülni elhervadt bájai láttára. Ily aggodalmak és lelki tusakodások közt készült a rettenetes találkozásra, ami nem is késett soká. Egy nap az ifjú gróf inasa toppant be az Amadekastélyba s bejelentette gazdája visszatértét. «Constance, Constance, hol vagy?» hangzott ugyanekkor kívülről egy örömtől reszkető hang. De ez a hang, mely máskor egy mennyország boldogságával ért volna fel, most tőrszúrás volt az ifjú hölgy szivében. Silva rejtette kezeibe arczát s fuldokolva csengett: «Ne közeledj hozzám, mert megútálsz; elvesztettem szépségemet, — semmim sincs többé». — «Megútálni téged ? — kiáltott fel az ifjú gróf; — hova gondolsz ?» Aztán eltompult hanggal tette hozzá: «Nyugodj meg különben; rám nézve nincs többé testi szépség: elvesztettem a szemem világát». A grófnő megdöbbenve tekintett a bánatos arczra. Úgy volt, amint beszélte. Hadik gróf nem látott többé; egy golyó megfosztotta szeme világától. Az esküvő megtörtént. A sorsüldözött mátkapár egymásé lett s visszavonulva a világtól, egymás támogatásában lelte fel minden boldogságát. Csak a nemesebb élvezeteknek nyílt meg szivük, a zene varázsában kerestek vigaszt és enyhülést, melyet mindketten imádtak, s a kongresszus fényes napjaiban melancholikus alakjuk sokszor feltűnt azokon a ritka műélvezetet kináló hangversenyeken, melyekben Bécs részesítette a rendkívüli alkalomra összegyűlt nagy vendégeit. Ily alkalmaknál Sándor czár rendesen Ferencz császár neje mellett foglalt helyet, ami néha érdekes félreértésekre adott alkalmat, mert a császárné egyik, Sándor czár pedig másik fülére hallott kissé nagyot. A mi azonban nem gátolta Ferencz császár nejét, hogy nyújtsa át a czárnak azt a sajátkezűleg híme őzett lobogót, melyet I. Sándor a császár által neki ajándékozott Hiller-ezred legénységének személyesen adott át a Práterben tartott szemlén, a következő szavak kíséretében: «Katonák, emlékezzetek meg, hogy a halálra is készen kell lennetek e zászlónak, császárotoknak és ezredeseteknek, oroszországi Sándornak védelmében». A lobogóra ez a jelszó volt hímezve: «Fölbonthatatlan egység Sándor és Ferencz császárok közt». Kifogyhatatlanok voltak a föld koronás urai az egymás iránti előzékenységben és szolgálatkészségben ; de Ferencz császár különösen orosz vendégét tüntette ki mindenek fölött. A schönbrunni tóhoz rendezett nagyszerű szánkázás után, melyen a száx Auersperg herczegnő, a porosz király Zichy Julia grófnő, a bajor király Zichy Zsófia, Károly főherczeg Eszterházy grófnő, Beauharnais Jenő Apponyiné, Ágost porosz herczeg Batthyány grófnő, stb. mellett foglaltak helyet, — a császár czári barátjának ajándékozta azt az aranyozott szánt, mely I. Sándort vitte, s azt gondosan becsomagoltatva maga küldötte Pétervárra. Ez a kirándulás és az azt követő schönbrunni ünnepély maga 300,000 írtjába került az udvarnak. Pár évvel utóbb Sándor czár külföldi útjában hazatérőben ismét érintette Bécset, de nem állapodott meg előbb, mint Bártfán s a Hedryek raszlaviczai kastélyában, hol megebédelt, és búcsúzáskor a háziasszonynak értékes brilliáns gyűrűt ajándékozott emlékül, mely ma is a család birtokában van. A későbbi czárok közül Miklós czár, legalább mint uralkodó, nem látta a bécsi udvart s II. Sándor czár is csak 1873-ban. De a Romanov-ház más tagjai ismételten megfordultak ott s mindannyiszor kitüntető fogadtatásra találtak ; így 1852-ben Mihály és Miklós nagyherczegek, kiknek tiszteletére maga az akkor még ifjú Ferencz József császár rendezett egy «Ave Mária» czimű élőképet, — azután 1882-ben Vladimir orosz nagyherczeg nejével és kiséretével. Ez utóbbi eset óta, tehát 14 év óta azonban most lát újra először orosz vendégeket falai között a bécsi Bura. —r. EGY DARAB AFRIKA BUDAPESTEN. Valóban érdekes látvány az a 250 néger atyafi, kik az ezredévi ünnep tiszteletére Afrikából Budapestre jöttek, s most ott tanyáznak az állatkertben. Ruházatuk mindössze egy tarka szövetű lepel, melyet festői ránczokba szednek; azt vélné az ember, tógás rómaiak. Testök egy része mindig kilátszik. Sokszor alig van rajtuk valami takaró, mert — aránylag — igen tiszták lévén, van mindig egy-kettő, a ki nagy hévvel mosakodik a vizérben, mely telepükön át csörgedez. Van tehát mód tanulmányozni testalkatukat, s ez már magában is megérdemli az 50 krajczárnyi belépti díjt, mivel e négerek mitőlünk annyira elütő emberek. De fokozza a látvány becsét a határozott esztétikai élvezet. Szebb idomokat alig lehetne találni. Főleg fürdés közben egy ily karcsú néger alak, amint fénylik a róla lefutó víztől, valóságos eleven bronz szobor. Tartásuk, mozdulataik is szoborszerűek. A mi testünk megszokta, hogy fel legyen öltöztetve, s öltözet nélkül ügyetlen, tétovázó volna. A néger járása-kelése ruha nélkül is természetes, s minden lépten más-más festői képpé alakul, mely az életből születik, s kincs lenne művésznek. Gond volt arra, hogy négereink lehetőleg azt az életmódot folytassák az állatkertben, a melyet hazájukban megszoktak. Mindegyiknek van valami mestersége, melyet apjától tanult. Ott ülnek saját készítményű zsámolyaikon, kiki pálmalevelekből összetákolt kunyhója előtt; kunyhóikat is ők maguk építették. Az ötvös ezüst gyűrűn dolgozik, a kovács lándsavéget kalapál; egy másiknak az a mestersége, hogy tökhéjakat díszít, durva késhegygyel czirádákat vésve rájuk. Vannak takácsok. Többszínű szálakból széles szalagokat szőnek, melyeket szomszédjuk — ennek ez a szakmája — köpenyekül szolgálandó nagy darab kelmékre varr. Van orvos, nem puszta kuruzsló, ki ért a gyógyfüvekhez; ha kinek valami baja van, ő hozzá fordul. Mindenki csinál valamit, ha egyebet nem, sepri a házát, vagy varr magának új lepelt. S furcsán áll a tű és czérna hosszú, meredt ujjaik közt. Az asszonyok mosnak, vasalnak, külön erre szánt bódékban sütnek, főznek a konyhákká berendezett ereszek alatt. Naponta kétszer van étkezés. A fő étel burgogna, (a burgonya közelíti meg leginkább nemzeti eledelüket, az ignamét). Egy-egy asszony kölest tör fa mozsárban, hosszú fa doronggal. Van, akinek ezalatt csecsemő alszik a hátán, szétvetett lábakkal, hátracsünggő fejjel, nyitott szájjal; egy darab kelme fogja körül s erősítik anyjához. Látunk pipázó nőket is, apró kis pipákból szipákolva. A nagyobb gyermekek folyton a vízben lubiczkolnak, s azt a pár csónakot bújják, melyeket maguk a négerek vájtak maguknak egy-egy fatörzsből. Élet foly tehát itten, még pedig elég lármás élet, hisz ezek vidám négerek, kik egyre tréfálóznak, kaczagnak egymás közt. Ellenségeskedésnek, czivódásnak nyoma sincs. Szelíd ez a faj, békeszerető, aztán a telep kitűnően is van szervezve. Sehol rosszag ennyi vad ember közt! Ez igazán bámulatos. Nem éreznek semmiben hiányt; jó húsban vannak, elégedettek, s csodák csodája, nem koldulnak! Ellenkezőleg, modoruk a legtisztességesebb. Nem idegenkednek a nézőtől, mosolyognak rá, szívesen váltanak szót vele; néhányan beszélnek angolul is. «Akkra, Akkra», — mondják, ha az ember kérdi, hova valók. — Akkra? Lássuk csak. Ez egy angol város Guineában, az úgynevezett aranyparton. Van ott egy csomó ilyen furcsa elnevezésű vidék: a rabszolgapart, az aranypart, az elefántcsontpart. Itt legdolgosabb, legjóravalóbb a néger faj. Az aranypart az aranypor híres földje! Most ez a föld angol birtok, termő Külön állam, angol kormányzó igazgatása alatt. Hivatalos neve (egykori székhelyéről): Cape Coast. Oda van beékelve Asszini franczia gyarmat és a németek Togo-ja közé. Nem egészen akkora, mint Erdély (200 kilométernyire nyúlik be a tengerparttól, s tengerpartja 600 kilométer hosszú). Lakossága 500,000 lélek, ha nem több. Éjszakra többé-kevésbbé független néger államok határolják: az asantik országa (az ő egykori birodalmuk maradványa) és mások. Gazdag vidék. Fő kiviteli czikke most a pálmaolaj, s nem az aranypor többé. A főbb beviteli czikkek: pamutkelmék és pálinka. Ruházni s leitatni a benszülötteket, ebben tetőzik itt a polgárosítás munkája. A legfontosabb helység Akkra, vagy Nkran, vagy Ga (azaz : hangyák városa). Három kilométer hosszú, 10,000 lakossal. Keletre faluk következnek utána. Több útnak ez a kiinduló pontja; némelyik út már szekerekkel is járható.Eddig a fehérek pusztán függő ágyakban utaztak. Néger férfi. Ételt készítő asszonyok. Asszony a konyhából. AFRIKAI NÉGEREK AZ ÁLLATKERTBEN.