Vasárnapi Ujság – 1897
1897-07-04 / 27. szám - Az öreg Mihályról. Irta Vértesy Gyula 435. oldal / Elbeszélések; genreképek - Bán Aladár: Otthon 435. oldal / Költemények
28. SZÁM. 1897. 44. ÉVFOLYAM. OTTHON. Ez idegen, nagy világból Oda visz a lelkem távol, Hol zöldelő halmok tövén Nádtetős ház borúit fölém. Oda szállok ti hozzátok, Árnyékos fák, vad virágok, Felejteni bús sorsomat, Tengernyi sok bánatomat . . . Itt vagyok a nyájas házba', Hol jó anyám sírdogálva írja nekem a levelet: — Bája mennyi könnye pereg ! Csöndes a ház, mint a sírbolt; Hej, azelőtt be máskép volt; Telis tele boldogsággal, Verőfénnyel, napsugárral. . . Most éldegél elhagyottan Vigasztalan, bús napokban, Elpusztúlt a háza tája, Szeme fénye, boldogsága. Beteges is, kedve oda, Nem tér meg már többé soha Szive édes könnyűsége, Árvák hite, reménysége. Bele szeretnék itt maradni Gyógyítgatni, vigasztalni, Leborulni kebelére, Fölnevelő lágy kezére, S ezer csókkal halmozni el, Megáztatni könnyeimmel A kezet, mely éltem védte . . . Áldja meg az Isten érte ! Bán Aladár. VASÁRNAPI UJSÁG. 435 AZ ÖREG MIHÁLYRÓL. Irta Vértesy Gyula. Nem nagyon szoktam a temetéseken könnyezni, mert inkább irigyelem, mint sajnálom azokat, akik itt hagyják a földi élet ezernyi nyomorúságát és lemennek pihenni. Most is, hogy az öreg Mihály temetésére hazamentem, nem az öreget illette az a könycsepp, mely ravatala mellett végigpergett az arczomon, hanem az emlékek, melyek a szegény öreg cseléd halálakor az eszembe jutottak, azok kergettek könyet a szemembe. Hiszen úgy hozzá volt forrva az öreg, a mi családunkhoz, hogy most, mikor kidőlt, mintha csak a mi házunk utolsó oszlopának a kidőlését láttam volna. Szegény öreg Szabó Mihály, ha élne még és úgy hallgatná ebből az ő kedves képes újságjából, a kis unokája felolvasásait, hogy mit is írt róla az ő kis gazdája (sehogysem akarta elhinni, hogy harmincz év alatt a kis gazdából vén legény lett), hát bizonyára még jobban telefutott volna könnyel különben is mindig kényező szeme és úgy mondta volna szokott szavajárásával: — Nem érdemlem én meg ezt a tisztességet az én kis tekintetes uramtól! Hanem most már nem szabadkozhatott semmi ellen. Tűrni kellett neki, hogy fedetlen fővel kisérjem ki örök nyugvóhelyére, hogy megsirassam és hogy most «kiírjam az újságba». Ettől pedig mindig félt. Ezzel ijesztgettem, valahányszor csak restelkedett elvenni tőlem egy pár forintot, amivel hébekorban megsegítettem. — Kiírom, öreg, az újságba, hogy milyen furcsa ember, ha nem veszi el a pénzt! Erre a fenyegetésre azután mindig elvette. Az utolsó rátát a sírkövére valót, azt már minden szakódás nélkül fogadta el. Gondolkozom az öregről, az életéről, a haláláról és úgy tűnik fel előttem az ő egész élete és — Jó lesz pihenni! Fáradt vagyok! Meg nincs is itt már dolgom. Az urak mind elmentek, minek éljek én tovább? Azután elhallgatott. Nyugalom, csend volt a szobában. Az ágy lábánál Mariska, a kis unokája zokogott, az ablaküveg egyik sarkában pedig valami kiszabadulni akaró dongó zümmögött. Az öreg meghallotta s mondta: — Nyisd ki az ablakot, hadd menjen ki szegény! A leányka kinyitotta, azután a vászonfüggönyt össze akarta húzni, hogy a világosság ne sértse a beteg szemét, de az öreg nem engedte. — Nem kell összehúzni! Látni akarom a házat! Ez volt az utolsó szava. Többé nem szólt, csak nézett, nézett a házukra s azután elaludott szép csendesen. A vén ház oszlopos tornáczára, mohos tetejére esett megtörő szemének utolsó pillantása is. Kötelességét akarta teljesíteni az utolsó pillanatig. Vigyázott az uraság házára, hogy nincs-e ott valami baj, nincs-e rá szükség? Vagy talán a mint fáradt lelke távozóban volt porhüvelyéből, utolsó tekintetével ott látta régi urát a tornáczon s a hangját is hallotta: — Teringette, Mihálya, hol jár kend ? Rögtön jöjjön utánam! A hangot is hallotta talán ? Onnan felülről, a felhők közül. És engedelmeskedett is a parancsnak. A hűséges szolga nem ügyel többé az urasági porta tájékára. A kis zsellérházba, a kertünk végébe, idegen fog költözni. Az örökre elmúlt szép idők utolsó felét is elsöpörte az idő. S mikor a vén szolga temetéséről hazajöttem a házunkba s én néztem át az ő elhagyott zsellérportájára, úgy éreztem, mintha ennek az öreg embernek a sírbatételével egyszerre megszakadt volna minden összekötő kapocs a múlt és jelen között és lelkem az ő egyszerű, igénytelen alakját kezdte mind több melegséggel és szeretettel körülvenni a reá való emlékezés szomorúságában. Bejártam a régi ház szobáit. A lakálytalan, hideg szobákat, melyek egész éven át csukva szoktak lenni s csak akkor látnak egy kis napvilágot, ha néhány napra én költözöm beléjük. S hideg levegőjük olyan dohos, olyan nyomasztó hatású, mint azok az emlékek, melyek egy ilyen kihalt házban az embernek az eszébe szoktak jutni. Nem tudok a szobában maradni, mert az emlékezés szinte fojtogat. Kimegyek az oszlopos tornáczra, onnan a kertbe s ott csatangolok a térdig érő gazban, a szemetes utakon és a rendezetlen, elvadult bozótban keresem a helyeket, ahol valaha padok, asztalok álltak, s a honnan valaha víg társaság lármája hallatszott ki. Valaha ! Mikor még az élet nem költözött ki a vén kőházból, mikor még boldog emberek irigyelt szép tanyája s a falu büszkesége volt a «kastély». Mikor még a mi Mihályunk itt babrált a kertben, hol metszegetve, hol takargatva a rózsákat és elmesélgetve valamennyinek a történetét. — Ezt az öreg tekintetes úr oltotta, azt a fiatal ! Ennek a gallyát Egerből hoztuk az érseki kertből, azt meg Pestről hozattuk. Kurtaszárú pipájából, az én akkori irigykedésemnek méltó tárgyából, nagyokat szippantott az öreg és úgy mesélt: — Ezen nagy piros rózsák voltak ! Akkorák, mint egy-egy pünkösdi rózsa. Mikor az öreg tekintetes asszonyért mentünk Gyöngyösre, akkor kötöttünk először csokorba belőlük. — A nagymama lakodalmára? — Arra. Hej, micsoda lagzi volt az! Az Árgyélus királyfié lehetett olyan, meg Tündér Ilonáé. Négy deres lovunk volt, úgy repültek, mint a sárkány! Új volt a szerszám, a kocsi, meg az én huszárruhám is. Hej, micsoda legények voltunk mi akkor ! Bezzeg az öreg tekintetes úr se volt ilyen totyakos, mint most, meg az én bajuszom se volt ám fehér! Egész délutánokat átmesélt a nagyapa esküvőjéről. Erről is, másról is. Mindent tőle tudtam meg, ami a múltra vonatkozott. Mert mikor én emberré lettem, szegény nagyapám már csak félember volt. A szót érte s úgy tologatták nagy kerekes székén. A hatalmas, erős ember tönkre ment egészen. Beszélni sem szeretett. Haragudott az egész világra. Csak Mihálylyal bolondozott el néha. Szép, nyári délutánokon, mikor kitolatta magát a kertbe s ott a virágok között, a szép árnyas lugasban egy kissé visszatért az életkedve, halála, mintha ő lett volna amaz igaz ember példázója, akiről a biblia beszél. Milyen irigylendő nyugalommal várta a halálát is ! Olyan ember nyugalmával, aki érezte, hogy betöltötte élete czélját és érezte azt is, hogy itt már nincs keresni valója, hát jobb lesz elmenni azok után, akik rég elmentek előtte. Megtette a kötelességét, vágyott a pihenésre. És a halál borzasztóságából nem is volt ott egy sötét árnyalat sem, abban a tisztára meszelt, fehér falú, kis parasztszobában, ahol az öreg nyugodt egykedvűséggel várta a perczet, hogy fáradt szemeire ráboruljon az örök álom. A kis unokájának mondogatta utoljára: Benczúr Béla rajza. A GRÓF WENCKHEIM-PALOTA BUDAPESTEN A BAROSS UTCZÁBAN.