Vasárnapi Ujság – 1898
1898-03-27 / 13. szám - Frigyes főherczeg leányai 13. szám / Arczképek, Hazaiak - Gajzágó Salamon 13. szám / Arczképek, Hazaiak - Petőfi Zoltán gyermekori arczképe. Fénykép után rajzolta Háry Gyula 13. szám / Arczképek, Hazaiak - Cavalotti Felix 13. szám / Arczképek, Külföldiek - Gr. Thun Ferencz az új osztrák miniszterelnök 13. szám / Arczképek, Külföldiek - Gajzágó Salamon (arczképpel) 205. oldal / Élet- és jellemrajzok - Márczius 15-iki ünnepély Komáromban a Klapka-szobor előtt. Fénykép után 13. szám / Időszerű illusztrácziók - Táborozó magyar katonák a XVIII. század közepén. - Részlet a kölni városház egykorú gobelinjéről 13. szám / Műtárgyak - Borkóstolás. Déry Kálmán festménye 13. szám / Népviselet; genreképek - Az 1900-iki párisi világkiállitásra tervezett óriás földgömb: A földgömb épületének átmérete. - A földgömb épülete a Trocadero két tornya között 13. szám / Természettudomány; ipar; gazdaság - A «Magyar Nemzet Történeté»-ből: Magyar vitézek török foglyokat kisérnek. Vágó Pál rajza 13. szám / Vegyes tárgyuak
206 VASARNAPI UJSAG. 13. SZÁM 1898. 45. KVKOI.YAM. PETŐFI OCSCSEROL. . Irta Sipos Soma. (Vége.) Petőfi István költeményei közül, melyek elszórtan jelentek meg az 50-es évek szépirodalmi lapjaiban, bemutatunk itt néhányat. Egyik költemény akkori lelki állapotát tükrözi, midőn a reá mért katonai rabságnak kiállása után — 1853-ban — hónába térve, emlékeinek romjain andalgott. E költemény így szól: Temetőben. Elhagyott, leomlott sírhantok közt járok, A romboló idő lépett, tiprott rájok, Be is roskadának. És a mit az idő megkímélt, meghagyott, Kegyelet, szeretet gondtalan átadott A mulandóságnak. Itten egy sírhalom keresztje kidőlve, A másik a nélkül, sűrű gazzal födve, Alig látszik halma, Mellette egy törpe ákáczfa búsulgat, Ki tudja, mióta . . . már rég széjjel porladt A boldogult hamva. Amott tört keresztek, odább kidőlt sirkő, Pusztított itt ember, pusztított az idő Egyiránt, fájdalom ! Hol vannak a szülők, nő, férj, testvér, barát? Mért nem jó megnézni a szeretet halmát, Segítni a bajon ? Jól mondják: «temetés a végső tisztelet», Ritkán éli azt túl barátság, szeretet, Mert hisz' nem sokára Nem kerül egy könycsepp, egy nefelejts virág — No de ilyen volt rég, s marad is a világ — Az elhunyt sírjára! Ámde ha az ember feled s háladatlan, Természet-anyánknak mindenre gondja van, Mindenre gondol az ; Sírokat zöld bársony szőnyeggel vonni be, S tarka virágokat himezgetni bele . Küldi el a tavaszt, Mit ember megtagad, megadja azt az ég, Gyakorta hullatja részvétteljes könnyét, S üditő harmatát. Eljő a napsugár örök szerelmével, És az ég könnyeit felcsókolja hévvel, S itt mereng naphosszát, Utána jő az éj csillagos fátyollal, És a vándor szellő bánatos sóhajjal Megpihenni tér itt, Élőknek érthetlen nyelven szól beszéde, De a mit az élő soha meg nem érte, Tán a holtak értik. Vándor vagyok én is, messze földről jövök, Egy méhlepte sírra fáradtan ledőlök, Beára borulok. Óh milyen jól esik megnyugodnom itten ! .. . Fájó örömében kicsordul a szívem, S könnyeket hullatok. Fogadd be, bús halom, fogadd e könnyeket, Szívemből erednek, keblem híven rejtett Kincsei valának. Éveken át vártam, vártam én e napot. Hulljatok könnyeim, sírjára hulljatok Apám, s jó anyámnak. Nem hoztam virágot, nem hoztam koszorút, De hoztam fiúi forró szerelmet s bát, Leghűbb barátimat; Velem voltak mindig, ahol jártam-keltem, Közöttük osztám fel árván maradt lelkem S borús napjaimat. Tél van a keblemben, — oly rideg az élet!... S nem melegíthet fel forró ölelésed Lelkem, édes anyám! . . . Majd összerogyok az élet terhe alatt, S hiányzik tanácsod és biztató szavad, Szeretett jó atyám! Félre a panasszal! ... Nem azért jöttem én, Hogy elmondjam, milyen kérlelhetlen, kemény A sors élt irántam. Tőletek tanultam, miként kell viselni ínséget és nyomort, tűrni és szenvedni Ti tőletek láttam. Ide jövök én majd, mint révbe a hajós, Ha zaklatott lelkem fájdalomtól zajos, Itten megpihenek. Lengjen fölöttetek ájtatos csend s béke, Miként szivem fölött jóságtok emléke, S most , Isten veletek! És te, vándor szellő, vidd el üdvözletem Annak, kinek sírját sehol sem lelhetem, S mondd neki, hogy — élek! . . Élek, mint tört ága a kidöntött fának, Melyre az életnek madári nem szállnak , Vágyak és remények. Következő költeményében költői erővel festi a pusztai életet: Csikós élet, Csikós vagyok, tágas puszta királya, Birodalmam az alföldnek rónája, Dombja, halma, a meddig csak szemem lát; — Tengerem a rengő tündér délibáb. Szerény lakom kis cserényem s tetejét képezi a csillaghímes hajlott ég ; Nap, hold, csillag váltva adnak világot, Sötét éjben czikáznak a villámok. Puha ágyam harmatos fű és subám, Fejpárnám a báránybőrös nyeregfám , Nem kell nekem ennél nagyobb kényelem, Tollas ágyát senkinek sem irigylem. Virágillat jár itt szellők szárnyam, Nehéz gondok nem zavarják álmaim. Piros hajnal üdvözöl, ha ébredek, S a pacsirta zeng felettem énekel. A nap ellen karimás kis kalapom, Elegendő árnyat adó sátorom, S ha fergeteg nyargal végig a pusztán, Legyűröm azt, s kifordítom a subám. Az ég alja szentegyházam s oltárom, Reggel-estve megemelem kalapom. S mit anyámtól tanultam, egy éneket, Eléneklem, s áldom azt, ki teremtett. Bársony lovam, régi szolgám, hű pára, Sejti, hová ... ha felülök hátára, S ha szorítom dombjaimmal oldalát, Elhagyná az ég kilökött csillagát. Birodalmam leggyönyörűbb virága: «Puszta-gazda» szép hajadon leánya ; Ő egyetlen féltett kincsem, gyémántom, Kivel szívem s királyságom megosztom. Ragyog a nap, leng a szellő csendesen, Vágtat lovam, mint a villám, sebesen. Üldözőbe vett engem a szerelem, Csak babámnál, sehol másutt, menhelyem. Véres tajték foly le lovam oldalán, Fáradságtól arczom bágyadt, halovány. Hej de szívem úgy megdobog, úgy örül, Majd kiugrik, majd kiszökik helyébűl! Közel vagyunk, nosza rajta, jó lovam ! Galambomnak, tudod, hogy rád gondja van. Kipihenünk ... és arczom is kipirul. Tüzes csókjait ha szedem ajkbúl. Petőfi István új tűzhelyén, a csákói pusztán, csakhamar érezni kezdé az egyedüllét sivárságát s nősülésre gondolt. Választás dolgában nem kellett sokáig tétováznia, mert már, mint a Gaylhoffer család gyermekeinek nevelője, gyöngéd érzelmeket táplált Gaylhoffer Antónia iránt, kit némikép tanítványának mondhatott, mert bár akkor már gyermekruháiból kinőtt, szívesen részt vett olykorolykor ő is a tanórákon. Petőfi István nevelősködésének megszűnte után is fentartotta a jó viszonyt a családdal, s a szép Antóniával szőtt bizalmas ismeretség csakhamar kölcsönös vonzalommá érlelődött. Eredeti kézirata nyomán közlöm Petőfi Istvánnak azon költeményét, melyben menyasszonyává avatja a szeretett leányt. E költemény keletkezésének története az, hogy az 1858-ik évi márczius hó 17-én a Gaylhoffer család az apa tiszteletére Sándor névestéjét ülvén, Antónia egy gyönyörű koszorúval lepte meg az ott szintén jelen levő Petőfi Istvánt, azon kijelentés mellett, hogy a koszorút Petőfi Sándor emlékére kötötte. Petőfi Istvánt annyira meghatotta a kegyelet ezen gyöngéd jele, hogy érzelmeinek a következő költeményben adott kifejezést: Sándor estéjén. (Márczius 17. 1858.) Könnyeim peregnek, Az iránt, ki nekem Szívem majd megszakad, Nevet szerzett, hagyott, Kimondhatlan öröm S dicsőült szelleme Édes terhe alatt. Századokig ragyog, Ajkaim megnyílnak, De szavam elakad. Egymást űzi bennem Érzelem, gondolat. S mindössze is miért ? Egy kis koszorúért, Mit el nem cserélnék A világ kincséért. Barna kis leányka, Kezeid kötötték, Megmutatni vele Kegyeleted jelét Petőfi István kő óhaja teljesült; Antónia menyasszonyává lett; az 1859-ik év tavaszán Pesten oltár elé vezette, s onnan puszta-csákói házába vitte. De mily játéka a sorsnak! Midőn már a sokat küzdött férfiú elérte vágyainak netovábbját s kiköthetett a családélet mosolygó révpartján; midőn a leviharzott múlt után eszményképével méltán örülhetett a jelen boldogságának: a sors csapása akkor érte őt gyorsan, váratlanul sújtva alá. Neje, a végtelenül szeretett, bálványozott nő, pár heti zavartalan együttlét után, egy napon hirtelen elhagyta, hogy soha többé vissza ne térjen hozzá. Pedig szerette férjét, szívből szerette azzal az eszményi szerelemmel, mely nem tűr megalkuvást . . . Egy félreértés, mely a nő féltékenykedéséből támadt, választotta el őket és bár törvény szerint soha sem váltak el, az életben többé nem találkoztak, s a nő csupán a ravatalon, huszonegy év múlva látta viszont az elhagyott férjet, keserű könyöket hullatva a balvégzetű frigy emlékei felett. Amhol a Petőfi család fátumszerű boldogtalanságának nyilvánulása egy szinte alig ismert eseményben. Tövist hordott tehát szívében a férfi, de férfi maradt, s vesztett boldogságáért soha sem hallotta őt panaszra fakadni senki. Míg most ily szívtépő csapás a kétségbeesésbe kerget, vagy legalább is kizökkent szokott útjából : ő, az erős lélek, még nagyobb buzgósággal látott elvállalt tisztének betöltéséhez, innentúl ebben találván minden vigaszát. Petőfi István, mint a gondjaira bízott nagy uradalom igazgatója, minden idejét annak felvirágoztatására fordította, s ő, a főnök, volt a gazdaság legpontosabb alkalmazottja, de viszont megkívánta mindenkitől kötelességének hű betöltését, s ezáltal maga mellett olyan tisztikart teremtett, mely ritkította párját. Nagyy tekintélye volt az összes gazdasági alkalmazottak körében, mert ő a kezelése alá bízott uradalomnak nem csupán igazgatója, de úgy szólva korlátlan ura volt. A gondjaira bízott gazdaságot, régi, kezdetleges állapotából a virágzásnak olyan fokára emelte, melyre az Alföldön is kevés példa volt, úgy, hogy a csákói termények csakhamar minden kiállításon a legelső kitüntetésekben részesültek, s oly hírre kaptak, hogy nagy részük vetőmagnak vásároltatott. Az állattenyésztés terén is elismert szaktekintély volt, s ezen elhanyagolt gazdasági ág föllendítésére is sokat tett az Alföldön. A gazdaság ménese, gulyája messze földön elhíresült, s az angol fajsertések behozatala mellett ő alapította meg a Geiszt-féle híres juhászatot is, melynek faj-állatjai nemcsak Mit adjak cserébe, Mit adjak én érte, Mi a koszorúval Értékben fölérne ? Virágért virágot, Melynek földje szivem, Örökké virulót, Fogadd el — szerelmem. S legfőbb boldogságom Lesz, hogyha nekem jut: Homlokodra tűzni Menyasszony koszorúd!