Vasárnapi Ujság – 1898
1898-03-20 / 12. szám - Petőfi öcscséről (arczképekkel). Sipos Soma 191. oldal / Élet- és jellemrajzok - Vargha Gyula: Az országháza 191. oldal / Költemények
12. SZÁM. 18.)8. 45. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. idők pihenő sajtója, egykor nemzetem lelkiismeretének első lélegzetvétele, örömének első szabad újongása! Megilletődve állok előtted, — kegyelettel nézem alakod egyszerű szerkezetét s szinte álmélkodva látom, mennyire túlszárnyaltak utódaid! Egy mai rotácziós gép csoda a te kezdetleges formádhoz, szövevény nélküli lényedhez képest. Rövid félszázad alatt mily óriási haladás a gépek terén ! Az új ember ebben túlszárnyalta a régit, de a multak erényeihez imádkozni és lelkesedni járunk, s ez az ünnep, melyben az igazak és jók szive összeforr, nyilt bizonysága annak, hogy mi is magyarok akarunk maradni. Félszázad előtt az egyszerű kézisajtó szabaddá tette a gondolatot: — Isten segítségével és a magunk erejéből a rotácziósoknak is meglesz a maguk hivatása : szabaddá tenni Magyarországot! Éljen a szabad gondolat! Éljen a szabad haza !» Jakab Ödön szavalta el még «Szabadság» czimű költeményét, Tóth Ödön az ifjúság nevében beszélt és üdvözölte Jókait, az ötven év előtti ifjúság vezérét. Befejezésül a budai dalárda énekelte el Zimay Lászlótól a Petőfi dalai czímű szerzeményt. Ekkor folytonos éljenzés közt oszladozni kezdett a nagy közönség, melyet a Vigadó előtt és a Petőfi szobránál még nagyobb tömeg várt. Petőfi szobrához a Dunapartra vonultak, s ott Jókai tette le az első koszorút, melynek pálmaágait zöld selyem szalag fűzi össze, s a szalagon ez a felirás van: «Sándornak — Jókai Mór.» Ő utána Bródy Sándor hatásos beszéddel az «Otthon» koszorúját tette le; felirata: «Petőfi dicsőségének.» Iósa Lajos költeménynyel dicsőitette a költőt. Sokan tettek még koszorút a szobor talapzatára, köztük Bartók Lajos, a Petőfitársaság és Zala György a népszabadság ünnepét rendező bizottság nevében. * Ezalatt, szintén a délelőtt folyamán, a lovardában a polgárság tartott ünnepet. A nagy csarnokban sok ezren fértek el, de mégis csak egy része a nagy sokaságnak. A csarnok díszítései közt az elnöki emelvény fölött jobbra Kossuth Lajosnak 1847-ből eredő, saját kezű aláírásával ellátott, plüisbe foglalt, babérkoszorúval és nemzeti színekkel szegélyezett arczképe függött, a másik oldalon egy csatakép, amely Petőfi halálát ábrázolja. Az emelvényen ültek az elnök, a rendezők, s az országgyűlési képviselők, legnagyobb részt nemzeti- és függetlenségi pártbeliek. Megjelent gróf Apponyi Albert is. A 48-as időkben is szerepelt Madarász József képviselőt zajosan éljenezték. Horánszky Nándor képviselő teljesítette az elnöki tisztet, mert az elnökségre fölkért gróf Károlyi István nem jöhetett haza Velenczéből betegsége miatt, s levélben tudatta, mennyire fájlalja kényszerű elmaradását, mert hiszen őt családja történelmi hagyományai is kötelezik, hogy nemzetünk alkotmányos szabadsági törekvéseinek hűséges részese és munkása legyen. Horánszky megnyitó beszéde után Beöthy Ákos, majd Győry Elek képviselők vették át a szót. A nap nagy jelentősége, az 1848-iki alkotások ünneplése, a politikai helyzetre való vonatkozás, a szabadság iránti szeretet lelkesült szószólóit sokszor félbeszakította a helyeslés és taps. A tömeg elénekelte a «Talpra magyar»-t is. Majd meghallgatta még az ifjúság szónokát, Szemennyei Kornélt. Azután még Jámbor Gyula beszélt, ki tizenkét új pontot kívánt volna a gyülekezettel elfogadtatni, szándéka azonban nem találkozott pártolással. A csarnokban az ülés folyama alatt teljes rend uralkodott. Kint ellenben szétoszláskor a szoczialista munkások ellentüntetésül a «Marseillaise »-t énekelték, mire a polgárság tömege a «Hymnusz»-szal felelt. * Délután az ötven évvel ezelőtti népgyűlés emlékezetét újították meg a Nemzeti Múzeum előtt. Itt gyűlt össze a nép akkor is, és itt szavalt Petőfi. Ezt a helyet közelebb márványtáblával jelölik meg. A Múzeum homlokzatán nemzeti lobogók lengettek, a hatalmas oszlopokat nemzeti színű leplek borították. A lépcsőzet felső részén állították fel a szónoki emelvényt. A régi honvédek és a honvédmenedékház lakói is itt foglaltak helyet. A Múzeum kertjébe oly nagy sokaság tódult, hogy végre be kellett zárni a rácsos kaput. Az utcza mind jobban telt, a közlekedést a rendőrök alig bírták fentartani. Itt-ott szoczialista jelszavak is hangzottak. Az egyetemi ifjúság zászlóval és zeneszóval érkezett s vonult be a kertbe. A szépen díszített oszlopok közti emelvényről először az ifjúság szónoka, Wolfner Pál beszélt. Utána Holló Lajos képviselő tartott beszédet, amely után Rácz Pali, Balogh és Radics bandái a «Szózat»-ot és a Kossuth-nótát játszották. Ditrói Nándor kolozsvári egyetemi hallgató a «Talpra magyar»-t szavalta. Még többen is beszéltek röviden, köztük a munkások nevében is egy szónok. Négy óra után a gyülekezet menletté sorakozott s megindult, hogy Budavárában megkoszorúzza a honvédszobrot. A széles körutat egészen ellepte a gomolygó menet. Sok zászlót vittek, a zenekarok játszottak. Az éljenzés egy pillanatra sem szünetelt. Egy órába került, míg a várba följuthattak. A honvéd szobor körül kellő rendet tartani nem lehetett a nagy tolongás miatt s a szónokok hangja elveszett a zsibongásban. A szoczialisták itt is tüntetni akartak, de szándékukat a közönség nyugodt elemei meghiúsították. A szobor előtt Meszlényi Lajos és az öreg Lakatos Miklós képviselők mondtak hazafias beszédeket. Gramling Frigyes a joghallgatók, Klein Pál az iparosok nevében szólt; Kun Béla debreczeni joghallgató «Félszázados ünnepen» czímű költeményét szavalta el. Eközben koszorúkkal borították el a szobor talapzatát. Alkonyat volt, mikor az óriás tömeg visszaindult Pestre, s ment Petőfi szobrához, melynél egész délután sok ezer ember hullámzott. Szavalatokkal és a «Talpra magyar» eléneklésével hódolt a tömeg Petőfi szobra előtt. Az ünnepélyek sorozatát este a Vigadóban rendezett polgári lakoma fejezte be. Több százan vettek részt benne. Egész sort foglaltak el az öreg honvédek, a honvéd menedékház tagjai, kiket vendégekűl hívtak meg. Márczius 15-ikének napján a polgárság mindenütt a legkitűnőbb rendet tartotta, s hazafias lelkesedésével, nagy részvétével igazi ünneppé emelte a történeti nevezetességű nap ötvenedik évfordulóját. 191 AZ ORSZÁGHÁZA.* Im áll a ház, az ország büszke háza, Nagy és fenséges, ég felé szökő. Népem hitét, reményét magyarázza, Csipkés falán virágot hajt a kő. Midőn belép az ember, szinte szédül A boltíves roppant tető alatt, Szeme káprázik a csarnok diszétül, S eltölti lelkét néma ámulat. Csiszolt márvány sokszínű ragyogása, Aranynyal írott gazdag oszlopok . . . Körülvesz a tündérmesék varázsa, S szorongó szívem lázasan dobog. Hazám, nagyságodat jelenti házad Pazar pompája, mely felém ragyog? Hátad megett sok gyászemlékü század . . . Előtted már nagy, fényes századok? Szent földeden nem folyt a vér hiában, A honfi-szív mit árként hullata, Erényedért s mult szenvedés dijában. Valóra vált prófétád jóslata. A négy folyam gazdag tájéka szebb lett, Mint volt világverő Mátyás alatt. Önérzet és erő dagasztja kebled, Hevít a tettvágy, hajt az akarat. Serkent a kor folyvást előre törni, Serény munkában milliónyi kar ; Ezer csodáját kápráztatva termi A tudomány, művészet és ipar. Két Budapest Széchenyi álmaképen, Gyár gyár után, új s új palota-sor. * E költeményt, mely a Kisfaludy-társaság idei nagygyűlésén olvastatott föl, a Budapesti Szemle után közöljük. S a nagy város száz lüktető erében Ifjúi élet pezsgő árja forr . . . Künn forr a lét. Csak fátyolozva hallom. A sürge zaj méhdongás idebenn. S a déli nap, mint rózsaszínű alkony szűrődik át a színes üvegen. Árnyak borongnak a boltívek alján, Árnyak kelnek az oszlopok mögül ; Árnyak suhannak, és lelkemre, halvány kísértetként, a kétség árnya ül. Oh, szép a sürgő lázas kor, de ép-e • A fényes, sima héj alatt a mag ? Ifjú-e hát valóban Árpád népe, Vagy ifjat mímelő erőtlen agg ? Hódítja-é a hont, vagy vétke veszti? Talpa alatt szilárd-e még a föld ? Meg tudja-e becsülni, védelmezni, Mit az apáktól örökölt ? . . . Minő zavart, ijesztő, ferde hangok ! Mind átkozódik, káromot perel; S a szívet, mint a félrevert harangok, Bódult, vak félelemmel töltik el. Lenn zúg a nép, Istent, hazát tagadva, Fenn léhaság, viszály, fagyos közöny ; Körül pedig reánk tör, feldagadva, A külfaj árja, mint a vízözön . . . Te föld, apáink sírja, s annyi emlék Szentségtartója ezredéven át, A porló szívek égő honszerelmét Keltsd ki a rög közül virág gyanánt. Tedd mind magyarrá, kit csak kebled ápol, ne tűrj meg áruló sehonnan; De részesítsd áldásod legjavából S térítsd meg újra tévedt gyermekid. Te hát pedig, hazámnak büszke háza, Milton szerelmünk szentegyháza légy. Hol a hivő a port előbb lerázza, Hová csupán saruboldva lép. Ne járjon itt könnyelműség, botorság, Némuljon önzés, versengés, viszály. Értse, ki a honnak intézi sorsát: Áldás vagy átok, mely fejére száll. Ha példa kell, gyászos, keserves intő, Sok százados bajunk beszélni fog ; Ha példa kell, magasztos, lelkesítő, Történetünk lapján az is ragyog. Hit és erő, tehetség, tiszta jellem Találjon e falak közt tettre tért, Kész küzdeni, ha kell a végzet ellen S áldozni mindent, a hon üdveért. Vargha Gyula: PETŐFI ÖCSCSÉRŐL. Irta Sipos Soma.* Az 1880-ik év május hava másodikának délutánján, jó barátok és tisztelők serege bánatos gyászmenetben egyszerű koporsót kísért ki a puszta csákói ákáczos temetőbe. A gyászkocsit nem díszítették büszke czímerek, pedig fejedelmi név ragyogott a koporsó oldalán : a Petőfi név ! Mert a költő-fejedelem , Petőfi Sándor testvéröccse, Petőfi István feküdt abban a koporsóban, mely után egy mély gyászba borult nő lépdelt, ki messze földről jött el huszonegy évvel azelőtt elhagyott — bár mindig szeretett — férjét utolsó útjára elkísérni. * Sipos Soma nem rég elhunyt író, ki Petőfi Istvánnal közeli ismeretségben volt, halála előtt nem sokkal írta lapunk részére e közleményt, mely a nagy költő életének és családjának ismeretéhez több új adattal járul. Alkalmivá teszi e közlemény kiadását Petőfi emlékezetének újabb ünnepies fölelevenítése, mely alkalomra a Petőfi-társaság díszes albumot is szerkesztett. Szerk.