Vasárnapi Ujság – 1898
1898-12-11 / 50. szám - Petőfi ezredének jubileuma. Farkas Emőd 869. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyúak
50. SZÁM. 1898. 45. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 1869 És szólt tovább a Marblehead kommandója! — Tüzelést beszüntetni... Hajósorban hátra. A várban már tiz percz óta szünetelt a lövöldözés ; sürü fekete füst gomolygott az ég felé, melyben magasra csaptak a lángok, végig az utczák során . . . Künn az óczeánban, egy tengeri mértföldnyire a parttól, fekszik a hajóhad. Arboczait, fel a csúcs legmagasabb pontjáig, ellepi a matrózok sürü tömege s azok a lángok a vár falai közül mintha ide vetnék fényüket a kipirult arczokra: leragyog azokról a diadal örömmámora. A tenger sima, csillogva fürdik benne a tropikus forró nap, a futó szél meg el- elkapdossa a diadalordítást, mely végig fut az árbóczokon hajóról-hajóra, mint egy üzenet. «... Bemember the Maine!» Mintegy félórai várakozás után végre feltűnik ismét a jelzőlobogó a Marblehead parancsnoki hídján: — Scindia, St.Paul előre ! — csapatok a szárazra! . . . A két hajó fedélzetén megszólal a harsona, sivít a síp , sorjában, fegyverben áll a katonaság, csapatokra osztva, tisztjeikkel élükön, — a csolnakokba beszállásra készen. — Farewell, boys ! God bye ! — kiált a sok matróz még egy utolsó búcsúszót az indulóknak, kiket talán sohse látunk többé viszont. A két hajótest pedig száguld a part felé, amíg csak a fenékmélység a part megközelítését megengedi. Eközben a «New York Journal» tudósítójának yachtja, a kis «Windsom, mely eddig a háttér távlatából gyönyörködött az ütközet látványosságában, előtör s a part mentébe siet, hogy a katonaság támadását fényképpel örökítse meg. Vigan ficzánkolt a kis hajó, árbóczán büszkén lobogtatva az amerikai trikolort, mikor a csöndet megszakította egy dörej, a vár fokáról reá irányzott ágyú szava. A lövés kitűnő volt, czentrumában találta a hajócskát, épen lőpor-készleténél. Az explosio rettenetes volt! Öt másodperczig nem láttunk semmit. . . azután következett a vasdarab-eső . . . Néma csend, csak itt-ott sikolt egy elfojtott jaj. . . Agyunkra ránehezedett egy kábulat, az iszonyat mámora: borzalmasabb képet nem festhet az őrület fantáziája sem, mint a minő e néhány pillanat volt. Sokáig álltunk még érthetetlenül, szemünk oda volt szegezve az elsimult habokra, mik a roncs felett összecsaptak . . . s a viharedzett, rideg matrózok szemében megeredt a köny, az ajkakon kitört a düh riadalma. Ami ezután következett, az mind oly mámoros volt, oly közömbös előttünk, hogy csak napok után tudtunk örvendeni a diadalnak. Negyvennyolcz órát voltunk már talpon pihenés nélkül s az izgalmak borzadályai megfosztottak a gondolkozás képességétől. A bombázás még tartott egy ideig. Az Indiana s a Texas, e két legerősebb csatahajónk rettentő ütegei alatt lángtenger borította a vár egész territóriumát. A gyermekeket és asszonyokat, kik az adott ultimátum folytán még a bombázás megkezdése előtt huszonnégy órával hagyták el a vár falait, követte az egész lakosú várőrség tartotta még ideig-óráig, végül annak is kétharmada megszökött a menekvők után. Az amerikai katonaság partra szállítása a délután óráiban történt. Az aczélcsalnakokban 25—30-ával zsúfolódott a fegyveres had, de még a part fövenyéhez sem értek: kiugráltak a habok közé s térdig, övig a vizben, karabélyaikat magasra tartva, futottak ki a golyózáporba, mely a bokrokból s a homokbuczkák mögül reájuk zúdult. — «Remember the Maine !» A habokat pirosra festette a vér, a sebesülteket elsodorta az áradat. De a csapatok száma egyre nőtt, a csónakok orrára erősített gyorstüzelő kéziágyúk pedig szórták a halált az ellen soraiba, mely egyre ritkult, szétszóródott, szétfutott, hogy utat adjon a szabadság kardjának, melynek győznie kell! Az alkonyat bíbora ragyog az óczeánon. A nap már elbujt Cuba magas hegyei mögé. Csönd. A szél sem sugdos, a víz színére is ráült a nyugalom. Nemsokára beáll a homály. A vár fokán lobog a csillagos lobogó. — Az öböl mélyében horgonyoz a hajóhad. És mindenütt némaság. A hajók fedélzetéről már lemosták a vért, az ágyúk már ismét fényesen csillognak, csak az árbóczokat tépte meg itt-ott a gránát, a kéményt elvitte az ütközet fergetegje. A legénység pihen. Ki alszik, ki meg ir leveleket, miket tán egy hónap, vagy egy fél év múlva visz el a posta. Lenn a kórházban szunnyadnak a sebesültek ; — a halottak felett már összecsapott a hullámsír: a fodros habokra vérrózsákat fest az alkonyat. Ez a tengerész sírja. Spányi Béla: A bodajki Kálvária-hegy. Szlányi Lajos: Őszi tájkép. A KÉPZŐMŰVÉSZETI TÁRSULAT TÉLI KIÁLLÍTÁSÁBÓL PETŐFI EZREDENEK JUBILEUMA. A Sopronban és Nagy-Kanizsán állomásozó s Ernő főherczeg nevét viselő 48-ik gyalogezred decz. 10-ikén ünnepli alakulásának 100-ik évfordulóját. Bánk magyarokra kettős jelentőségű ez az ezred-jubileum, mert azonkívül, hogy e hosszú és harczi eseményekben oly rendkívül gazdag idő alatt az ezred legénysége, sőt tisztjeinek nagy része is magyar volt, itt vitte föl egykor egészen a közlegénységig Petőfi Sándor is.