Vasárnapi Ujság – 1898
1898-03-20 / 12. szám - Petőfi öcscséről (arczképekkel). Sipos Soma 191. oldal / Élet- és jellemrajzok - Vargha Gyula: Az országháza 191. oldal / Költemények
194 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 1-2. SZÁM. 18118 45. ÉVFOLYAM. vidékre a «Vidéki politikusok»-ból; — többek közt Petőfi inspektor úr is Tett egy példányt. Nagy örömmel vettem e hírt. Bántam is én, ha a többi példány örökre ott vesz is a könyvárusnál (a minthogy körülbelől ott is veszett); az a tudat eléggé jutalmazó volt reám nézve, hogy egy Petőfi érdeklődik írói működésem iránt, hiszen egy példányt megszerzett művemből! Most már még inkább vágytam megismerkedni vele. Ez a vágyam nem sokára teljesült is. Petőfi István ismét hivatalos látogatást tett atyámnál. Én ott lestem kijövetelét a szomszéd szobában, s amint kilépett, elébe siettem s bemutatkoztam. A nyájas tekintetű kis ember magyarosan rázta meg jobbomat, s azon kezdte, hogy ismer már művemből. Képzelhető az örömöm. Kérésemre betért szobámba, hol sokáig szívesen társalgott velem. Megjelenése és modora mély hatást tett reám. Éreztem, hogy nem közönséges férfiúval állok szemközt, kit e mellett egy világhírű név fénye környezett. Petőfi mccse külsőleg is érdekes alak volt. Kissé halvány, de telt arczának, melyet férfias bajusz és rövidre nyírt szakáll ékített, volt bizonyos mélázó vonása. Magas homloka, melynek fehérségét a dús, barna hajzat még jobban kiemelte, kiváló értelmiségről és erélyről tanúskodott, s e mellett a sorssal vívott küzdelmeknek nem egy barázdáját mutatta. Társalgásunk főleg az irodalom körül forgott, melynek minden mozzanata érdekelte őt. Abbeli kérdésemre, hogy tollát miért pihenteti, mosolyogva azt jegyezte meg, hogy: «inter arma silent musae» ; már pedig ő — úgymond örökös harczban áll a mezőgazdaság ki nem fogyó bajaival s a gondjaira bizott uradalom temérdek cselédségével. Petőfi István — mint említettem — ekkor már jószágigazgatója volt a Geiszt-féle pusztacsákói nagy uradalomnak, tehát előkelő és jól javadalmazott állást foglalt el. De mennyi küzdelemből, mennyi viszontagságból vette ki részét, míg eddig jutott! Ifjú kora terve volt sanyarúsággal; de ő békén, szilárd lélekkel viselte az élet terhét, s helyét minden körülmények között emberül megállotta. Petőfi István az 1825-ik évi június hó 27-dik napján — tehát Sándor után harmadfél évre született Szabadszálláson, hol atyjának, Petrovics Istvánnak saját szerzeményű szép nagy háza, szőlője és földbirtoka volt, s haszonbéres földön is gazdálkodott, különös gondot fordítván az állattenyésztésre. E mellett a mészáros mesterséget is nagy kedvvel űzte, úgy, hogy egyidejűleg Félegyházán és Kecskeméten is voltak mészárszékei. Látható ebből, hogy a család ez időben jó módban élt, a mint Petőfi Sándor is érinti a «Jó öreg korcsmáros» czimű költeményének e soraiban: «Elbeszélünk néha a letűnt időkről; Hajh, régibb idői boldogak valának! Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt. Alig tudta számát ökrének, lovának.» Ily körülmények között elhatározták a szülők, hogy a fiúkat tudományos pályára adják. István Szabadszálláson végezte az elemi iskolákat, e mellett a fürge gyermek a gazdaság körül is ott sürgött-forgott, s mint maga beszélte, már 6 éves korában a legszilajabb paripát is megülte, csak úgy szőrén, csikós módra, mig ellenben bátyja, Sándor, nagyon húzódozott az efféle mulatságtól, s igen csendes, magányt kereső gyermek volt, ki könyvei között érezte legjobban magát, s ha ráült is atyja kedvencz paripájára, a hires «Lengyelre», mely bárányszelidségű volt, azt mindig a kocsisnak kellett tartania. Később ugyan bátrabb lett, de azért lovas gyerek nem vált belőle. Beszélte István, hogy 1849-ben Budán látta őt legutolszor lovagolni, s azt a megjegyzést tette reá: «Látom, Sándor, megülöd a lovat, de most sem elég jól!» A gyermekek csupán az iskolai szünidőket tölthették együtt, mert Sándort már 6 éves korában Kecskemétre, később Szent-Lőrinczre, majd Pestre, s innen Aszódra vitték iskolába. Ide került 1836-ban István is, s három gimnáziumi osztályt végzett a legjobb sikerrel, de ekkor végzetes csapás nehezült a családra. A szép vagyon az árvizes évek és üzleti szerencsétlenségek miatt elpusztult, úgy, hogy anyagi erő hiányában az eszes, tanulni vágyó gyermek kénytelen volt tanulmányait abban hagyni, hogy a könyvet a taglóval cserélje fel, s atyja mészárszékében segédkezzék. István, a nemes érzésű fiú, nemcsak zúgolódás nélkül lépett a nehéz kézi munkát kivánó pályára, mely kiszemelt életirányától annyira elütött, hanem örült is, hogy szegénységbe jutott szüleit ily módon gyámolíthatja. Az érzések legnemesebbje, a fiúi szeretet, erős jellemvonása a Petőfi testvéreknek, s igen megható, hogyan buzdítja Sándor, — ki ekkor márneves költő volt, — öccsét ez érzelem ápolására hozzá intézett költeményének e soraiban : «És más különben hogy van dolgotok? Tudom, sokat kell fáradoznotok. Örök törődés naptok, éjetek, Csakhogy szükecskén megélhessetek. Szegény atyánk! Ha ő úgy nem bízik Az emberekben, jégre nem viszik. Mert ő becsületes lelkű, igaz . Azt gondolá, hogy minden ember az. És e hitének áldozatja lett. Elveszte mindent, amit keresett. Szorgalmas élte veritékinek Gyümölcseit most más emészti meg. Mért nem szeret úgy engem istenem, Hogy volna mód sorsán enyhítenem : Agg napjait a fáradástul én Mily édes-örömest felmenteném! Ez fáj nekem csak, nyugodt éltemet Most egyedül ez keseríti meg. Tégy érte, a mit tenni bir erőd ; Légy jó fiú és gyámolítsad őt; Vedd vállaidra félig terheit, S meglásd, öcsém, az isten megsegít. S anyánkat, azt az édes jó anyát, Oh, Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd! Mi ő nekünk ? azt el nem mondhatom, Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom. De megmutatná a nagy veszteség, Ha elszólitná tőlünk őt az ég ...» István mindenben eleget tett bátyja várakozásának. Ő lett atyjának jobb keze. Vásárokra járt; végezte a legnehezebb munkát; kiszolgálta a vevőket; kis veteményes bérletöket kezüleg megmivelte; szóval, dolgozott, sajátmint egy napszámos, csakhogy szülői ínséget ne lássanak. Ernyedetlen szorgalmával odáig vitte a dolgot, hogy midőn a 40-es évek elején Szent-Lőrinczre költöztek, atyja regale-bérletbe foghatott, s a foglalkozáson úgy osztoztak meg, hogy atyja a könnyebb terhű korcsmát, ő pedig a nehezebb munkát kivánó mészárszéket kezelte. Szűk körülmények és nehéz munka között így élte át Petőfi István legszebb ifjúságát, elszakadva a szellemi mivelődés lehetőségétől, de bő jutalmát lelve fiai nemes önérzetében. Talán örökre ott marad kis falujában, ha a szabadságharcz mozgalmat ki nem ragadják onnan. A mint hire jutott, hogy a hazának minden fegyverfogható emberre szüksége van: apa és fiú rögtön megértették egymást, és az apa öröm-könnyek között küldé fiát a haza védelmére. Petőfi István Pestre sietett s az elsők közt csapott fel honvéd-önkéntesnek. Az egyszerű mészáros-legény lelkében ekkor már költői eszmék forrongtak s irogatni kezdett ő is. Egy népies hangon írt harczi költeménye napvilágot is látott ez időben, már nem tudom, melyik lapban. E verset Petőfi István maga közölte velem. A költemény így hangzik : Önkéntes dala. Katona vagyok én, önkéntes katona. Nem kell már szerető, se szőke, se barna ! Nem oszthatom én meg senkivel szerelmem. Szerelmet, hűséget, hazámnak esküdtem. De meg is tartom én szentül fogadásom . Hazámat, a meddig kívánja, szolgálom. Mindaddig, míg kardot szoríthat jobb karom, Ellenségünk ellen örömmel forgatom. Oly dicső a halál künn a csatatéren, Hogyha meg kell halnom, ott múljon el éltem ! Ott porladjak én el, habár sírom felett Nem lesz is nevemet hirdető sírkereszt! E keresetlen sorokból ugyanaz a halálmegvetéssel párosult hazafiúi lelkesedés szól, mely Petőfi Sándort annyira jellemzi. De a csaták izgalmai között Petőfi Istvánnak kevés ideje maradt a lantpengetésre, mert ő az egész szabadságharczot végig küzdte, osztozván annak minden viszontagságaiban. Csakhamar gyalogos honvéd-altiszt, s néhány hó múlva hadnagy lett. Többre is vihette volna, de ő a kitüntetést soha sem kereste. Honvéd élete alatt kellett megérnie szüleinek halálát, s megrendült szivét nem sokára új csapás érte, midőn hirül vette, hogy bátyja nyomtalanul eltűnt a segesvári csatában. Ily lesújtó helyzetben tompa közönnyel tűrte, midőn a világosi fegyverletétel után, mint fegyverviselésre alkalmas egyén, annyi bajtársával együtt az osztrák hadseregbe soroztatott, s Csehországba vezényeltetett. Bánta is ő, akármi történik vele, hiszen rövid pár hó alatt szülét, testvért, hazát, mindent vesztett, amit szeretett! Jellemző szívóssága azonban csakhamar legyőzte a marcangoló fájdalmakat, s az idegen járom alatt is ember volt a talpán, úgy, hogy csakhamar altisztté lett, sőt, ami ritka kitüntetés-számba ment, egy évi katonáskodás után négy heti szabadságot nyert a hazamenetelre, kuszált vagyoni viszonyai rendezésére. De a balsors ismét útjába állott, s önhibáján kívül oly hinárba jutott, miről sejtelme sem lehetett. Ugyanis egyik katonatársa — besorozott volt honvéd — akivel nem is állott bizalmasabb viszonyban, tudva azt, hogy Pest felé veszi útját, felkérte őt, hogy adjon át egy lezárt levelet egy ottani útnak. A levél tartalmáról szó sem volt, s Petőfi István szívesen vállalkozott a jelentéktelennek látszó megbízás teljesítésére,— pedig ez lett a veszte! Ez időben ugyanis a levegő mindenféle összeesküvési hírekkel volt telve, s a megfélem- PETŐFI ISTVÁN.