Vasárnapi Ujság – 1898

1898-03-20 / 12. szám - Petőfi öcscséről (arczképekkel). Sipos Soma 191. oldal / Élet- és jellemrajzok - Vargha Gyula: Az országháza 191. oldal / Költemények

12. SZÁM. 18­.)8. 45. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. idők pihenő sajtója, egykor nemzetem lelkiismereté­nek első lélegzetvétele, örömének első szabad újon­gása! Megilletődve állok előtted, — kegyelettel nézem alakod egyszerű szerkezetét s szinte álmél­kodva látom, mennyire túlszárnyaltak utódaid! Egy mai rotácziós gép csoda a te kezdetleges formád­hoz, szövevény nélküli lényedhez képest. Rövid fél­század alatt mily óriási haladás a gépek terén ! Az új ember ebben túlszárnyalta a régit, de a multak erényeihez imádkozni és lelkesedni járunk, s ez az ünnep, melyben az igazak és jók szive összeforr, nyilt bizonysága annak, hogy mi is magyarok aka­runk maradni. Félszázad előtt az egyszerű kézisajtó szabaddá tette a gondolatot: — Isten segítségével és a magunk erejéből a rotácziósoknak is meglesz a maguk hivatása : szabaddá tenni Magyarországot! Éljen a szabad gondolat! Éljen a szabad haza !» Jakab Ödön szavalta el még «Szabadság» czimű költeményét, Tóth­ Ödön az ifjúság nevé­ben beszélt és üdvözölte Jókait, az ötven év előtti ifjúság vezérét. Befejezésül a budai da­lárda énekelte el Zimay Lászlótól a Petőfi dalai czímű szerzeményt. Ekkor folytonos éljenzés közt oszladozni kezdett a nagy közönség, melyet a Vigadó előtt és a Petőfi szobránál még nagyobb tömeg várt. Petőfi szobrához a Dunapartra vonultak, s ott Jókai tette le az első koszorút, melynek pálma­ágait zöld selyem szalag fűzi össze, s a szalagon ez a felirás van: «Sándornak — Jókai Mór.» Ő utána Bródy Sándor hatásos beszéddel az «Otthon» koszorúját tette le; felirata: «Petőfi dicsőségének.» I­ósa Lajos költeménynyel dicsői­tette a költőt. Sokan tettek még koszorút a szo­bor talapzatára, köztük Bartók Lajos, a Petőfi­társaság és Zala György a népszabadság ünne­pét rendező bizottság nevében. * Ezalatt, szintén a délelőtt folyamán, a lovar­dában a polgárság tartott ünnepet. A nagy csar­nokban sok ezren fértek el, de mégis csak egy része a nagy sokaságnak. A csarnok díszítései közt az elnöki emelvény fölött jobbra Kossuth Lajosnak 1847-ből eredő, saját kezű aláírásával ellátott, plüisbe foglalt, babérkoszorúval és nem­zeti színekkel szegélyezett arczképe függött, a másik oldalon egy csatakép, a­mely Petőfi halá­lát ábrázolja. Az emelvényen ültek az elnök, a rendezők, s az országgyűlési képviselők, legnagyobb részt nemzeti- és függetlenségi pártbeliek. Megjelent gróf Apponyi Albert is. A 48-as időkben is szerepelt Madarász József képviselőt zajosan éljenezték. Horánszky Nándor képviselő teljesítette az elnöki tisztet, mert az elnökségre fölkért gróf Károlyi István nem jöhetett haza Velenczéből betegsége miatt, s levélben tudatta, mennyire fájlalja kényszerű elmaradását, mert hiszen őt családja történelmi hagyományai is kötelezik, hogy nemzetünk alkotmányos szabadsági törek­véseinek hűséges részese és munkása legyen. Horánszky megnyitó beszéde után Beöthy Ákos, majd Győry Elek képviselők vették át a szót. A nap nagy jelentősége, az 1848-iki alkotások ünneplése, a politikai helyzetre való vonatko­zás, a szabadság iránti szeretet lelkesült szó­szólóit sokszor félbeszakította a helyeslés és taps. A tömeg elénekelte a «Talpra magyar»-t is. Majd meghallgatta még az ifjúság szónokát, Szemennyei Kornélt. Azután még Jámbor Gyula beszélt, ki tizenkét új pontot kívánt volna a gyülekezettel elfogadtatni, szándéka azonban nem találkozott pártolással. A csarnokban az ülés folyama alatt teljes rend uralkodott. Kint ellenben szétoszláskor a szoczialista munkások ellentüntetésül a «Mar­seillaise »-t énekelték, mire a polgárság tömege a «Hymnusz»-szal felelt. * Délután az ötven évvel ezelőtti népgyűlés emlékezetét újították meg a Nemzeti Múzeum előtt. Itt gyűlt össze a nép akkor is, és itt sza­valt Petőfi. Ezt a helyet közelebb márvány­táblával jelölik meg. A Múzeum homlokzatán nemzeti lobogók lengettek, a hatalmas oszlopokat nemzeti színű leplek borították. A lépcsőzet felső részén állí­tották fel a szónoki emelvényt. A régi honvédek és a honvédmenedékház lakói is itt foglaltak helyet. A Múzeum kertjébe oly nagy sokaság tódult, hogy végre be kellett zárni a rácsos kaput. Az utcza mind jobban telt, a közlekedést a rendőrök alig bírták fentartani. Itt-ott szo­czialista jelszavak is hangzottak. Az egyetemi ifjúság zászlóval és zeneszóval érkezett s vonult be a kertbe. A szépen díszített oszlopok közti emelvényről először az ifjúság szónoka, Wolfner Pál beszélt. Utána Holló Lajos képviselő tartott beszédet, a­mely után Rácz Pali, Balogh és Radics bandái a «Szózat»-ot és a Kossuth­-nótát játszották. Ditrói Nándor kolozsvári egyetemi hallgató a «Talpra magyar»-t szavalta. Még többen is beszéltek röviden, köztük a munkások nevében is egy szónok. Négy óra után a gyülekezet menletté sorako­zott s megindu­lt, hogy Budavárában megkoszo­rúzza a honvédszobrot. A széles körutat egészen ellepte a gomolygó menet. Sok zászlót vittek, a zenekarok játszottak. Az éljenzés egy pillanatra sem szünetelt. Egy órába került, míg a várba följuthattak. A honvéd szobor körül kellő rendet tartani nem lehetett a nagy tolongás miatt s a szóno­kok hangja elveszett a zsibongásban. A szoczia­listák itt is tüntetni akartak, de szándékukat a közönség nyugodt elemei meghiúsították. A szo­bor előtt Meszlényi Lajos és az öreg Lakatos Miklós képviselők mondtak hazafias beszédeket. Gramling Frigyes a joghallgatók, Klein Pál az iparosok nevében szólt; Kun Béla debreczeni joghallgató «Félszázados ünnepen» czímű köl­teményét szavalta el. E­közben koszorúkkal bo­rították el a szobor talapzatát. Alkonyat volt, mikor az óriás tömeg vissza­indult Pestre, s ment Petőfi szobrához, melynél egész délután sok ezer ember hullámzott. Sza­valatokkal és a «Talpra magyar» eléneklésével hódolt a tömeg Petőfi szobra előtt. Az ünnepélyek sorozatát este a Vigadóban rendezett polgári lakoma fejezte be. Több szá­zan vettek részt benne. Egész sort foglaltak el az öreg honvédek, a honvéd menedékház tagjai, kiket vendégekűl hívtak meg. Márczius 15-ikének napján a polgárság min­denütt a legkitűnőbb rendet tartotta, s hazafias lelkesedésével, nagy részvétével igazi ünneppé emelte a történeti nevezetességű nap ötvenedik évfordulóját. 191 AZ ORSZÁGHÁZA.* Im áll a ház, az ország büszke háza, Nagy és fenséges, ég felé szökő. Népem hitét, reményét magyarázza, Csipkés falán virágot hajt a kő. Midőn belép az ember, szinte szédül A boltíves roppant tető alatt, Szeme káprázik a csarnok diszétül, S eltölti lelkét néma ámulat. Csiszolt márvány sokszínű ragyogása, Aranynyal írott gazdag oszlopok . . . Körülvesz a tündérmesék varázsa, S szorongó szívem lázasan dobog. Hazám, nagyságodat jelenti házad Pazar pompája, mely felém ragyog? Hátad megett sok gyászemlékü század . . . Előtted már nagy, fényes századok? Szent földeden nem folyt a vér hiában, A honfi-szív mit árként hullata, Erényedért s mult szenvedés dijában. Valóra vált prófétád jóslata. A négy folyam gazdag tájéka szebb lett, Mint volt világverő Mátyás alatt. Önérzet és erő dagasztja kebled, Hevít a tettvágy, hajt az akarat. Serkent a kor folyvást előre törni, Serény munkában milliónyi kar ; Ezer csodáját kápráztatva termi A tudomány, művészet és ipar. Két Budapest Széchenyi álmaképen, Gyár gyár után, új s új palota-sor. * E költeményt, mely a Kisfaludy-társaság idei nagygyűlésén olvastatott föl, a Budapesti Szemle után közöljük. S a nagy város száz lüktető erében Ifjúi élet pezsgő árja forr . . . Künn forr a lét. Csak fátyolozva hallom. A sü­rge zaj méhdongás idebenn. S a déli nap, mint rózsaszínű alkony szűrődik át a színes üvegen. Árnyak borongnak a boltívek alján, Árnyak kelnek az oszlopok mögül ; Árnyak suhannak, és lelkemre, halvány kísértetként, a kétség árnya ül. Oh, szép a sürgő lázas kor, de ép-e • A fényes, sima héj alatt a mag ? Ifjú-e hát valóban Árpád népe, Vagy ifjat mímelő erőtlen agg ? Hódítja-é a hont, vagy vétke veszti? Talpa alatt szilárd-e még a föld ? Meg tudja-e becsülni, védelmezni, Mit az apáktól örökölt ? . . . Minő zavart, ijesztő, ferde hangok ! Mind átkozódik, káromot perel; S a szívet, mint a félrevert harangok, Bódult, vak félelemmel töltik el. Lenn zúg a nép, Istent, hazát tagadva, Fenn léhaság, viszály, fagyos közöny ; Körül pedig reánk tör, feldagadva, A külfaj árja, mint a vízözön . . . Te föld, apáink sírja, s annyi emlék Szentségtartója ezredéven át, A porló szívek égő honszerelmét Keltsd ki a rög közül virág gyanánt. Tedd mind magyarrá, kit csak kebled ápol, ne tűrj meg áruló sehonnan­; De részesítsd áldásod legjavából S térítsd meg újra tévedt gyermekid. Te hát pedig, hazámnak büszke háza, Mi­lton szerelmünk szentegyháza légy. Hol a hivő a port előbb lerázza, Hová csupán sarub­oldva lép. Ne járjon itt könnyelműség, botorság, Némuljon önzés, versengés, viszály. Értse, ki a honnak intézi sorsát: Áldás vagy átok, mely fejére száll. Ha példa kell, gyászos, keserves intő, Sok százados bajunk beszélni fog ; Ha példa kell, magasztos, lelkesítő, Történetünk lapján az is ragyog. Hit és erő, tehetség, tiszta jellem Találjon e falak közt tettre tért, Kész küzdeni, ha kell a végzet ellen S áldozni mindent, a hon üdveért. Vargha Gyula: PETŐFI ÖCSCSÉRŐL. Irta Sipos Soma.* Az 1880-ik év május hava másodikának dél­utánján, jó barátok és tisztelők serege bánatos gyászmenetben egyszerű koporsót kísért ki a puszta­ csákói ákáczos temetőbe. A gyászkocsit nem díszítették büszke czí­merek, pedig fejedelmi név ragyogott a koporsó oldalán : a Petőfi név ! Mert a költő-fejedelem , Petőfi Sándor testvér­öc­cse, Petőfi István feküdt abban a koporsó­ban, mely után egy mély gyászba borult nő lép­delt, ki messze földről jött el huszonegy évvel azelőtt elhagyott — bár mindig szeretett — férjét utolsó útjára elkísérni. * Sipos Soma nem rég elhunyt író, ki Petőfi István­nal közeli ismeretségben volt, halála előtt nem sok­kal írta lapunk részére e közleményt, mely a nagy költő életének és családjának ismeretéhez több új adattal járul. Alkalmivá teszi e közlemény kiadását Petőfi emlékezetének újabb ü­nnepies fölelevenítése, mely alkalomra a Petőfi-társaság díszes albumot is szerkesztett. Szerk.

Next