Vasárnapi Ujság – 1899
1899-07-30 / 31. szám - Bartók Lajos: A halott kinek sirja nincs 514. oldal / Költemények - Endrődi Sándor: Petőfi 514. oldal / Költemények
514 VASARNAPI UJSAG. A HALOTT, KINEK SÍRJA NINCS. (Petőfi emlékének.) Költő égtél, mint csillag s bestél. Ily lánynak ha kialszik sincs hamva. Sem fagyasztó éjszak, sem kies dél Sírja nem lesz, ha lehull rohanva, Mindazt, a mi benne elmulékony, Felcsókolja enyelgő játékon Égi szellő s a menny tiszta harmata! Két eged volt; egyik látta kelted, Látta másik hunytod tüneményét; Az első sugárt azon lövelted, S itt ontád ki lelked végső fényét. Magyarország, hol bölcsőben fekvél, Sirodat hát követelte Erdély : Boldog az, birt élve, — holtan légyezé ! Eljegyzett s mint féltékeny menyasszony, Rejt a sírva kereső anyától. De mit nincs erő, mely fogva tartson : Hol van lelked, költő ! a szent láng hol ? Oh, ha sírod s benn' koporsód volna, Föltépném, hogy felkeltsem alóla, S kebleinkbe gyújtsam ezt a szent tüzet! Kikeletkor a virágok szirmán Illatként repülj fel, költő lelke ! Majd az ifjú virágot szakitom, Illatával szerelmet lehel be. Szállj sugárként lányaink szemére, Szítván hűség szelíded hevére, Mint tanítják édes, édes dalaid. Ihletképen szállj le a homlokra, A mely izzik szent őrület láttán , Jöjj, mint tűz nyelv az apostolokra, Honszerelmet égve magyarázván. Jöjj galambként, s mert te nem felejted: Olajággal annyi vér s verejték Gyöngyét jöjj törülni néped arczain ! Vagy, költőnek nyughatatlan lelke, Látogass meg szörnyű zivatarban, Mikor az ég falánkot lövelve Sziszeg és öl irgalmatlan harczban, Poklon rést üt villámmal a mennyeg, Belesöpri a föld felgyűlt szennyét, S a tisztult világra kék szeme mosolyg !... Bartók Lajos. 31 SZÁM. 1899. 46. ÉVFOLYAM. PETŐFI. Irta Endrődi Sándor. Fölolvassa a szerző a segesvári Petőfi-ünnepélyen. Hozsánna Néked, tündöklő Eszme! Egykor földi alakban Köztünk átrohanó Élet! Vakmerő, tüneményes Álom, Ki több pompát sugaraztál a világra, Mint mennyit az égi tetőkön Szétvillogtat az északi fény, Hozsánna Néked, halhatatlan Szellem, Dalok kiapadhatlan, Örök forrása, Petőfi! Félszázada már. Hogy a segesvári csatatéren Lant és kard kihullt a kezedből. Félszázada már. Csak röpke, futó perez Örök életed nagy időmutatóján. —• Az emberiség történelmének Zúgó oceátja fölött Komor madarakként Száll egyik század a másik után, S szárnya csapásaival Éjbe sodorja Mindazt, mi mulandó, mi veszendő, — De Téged, érczes erők hárfája, Mennyei dallam, Egyetlen ütése sem érint. Csengőn s tisztán zendűlsz át Az idők minden viharán S diadalmasan állsz meg A hanyatló századok düledékén. Homlokodon reszket Az égi betűkkel jegyzett titkos irás: Szellemed nagy egésze Örökélő része az istenségnek, Mely a gyarló embereket A porból a csillagokba ragadja. Hozsánna Néked, földi csaták közt Attisztúlt isteni lélek, Mindnyájunk szíve melegéből Sarjadzó, dúslombú babérfa, Lelkünk dalnoka, te napunk, levegőnk Ünnepelünk ! — De nem úgy, Mint elesett hőst, ki mögött a Múltak kriptavilágának Vasajtaja örökre bezárult, De mint a temetők hamvából Győzelmesen újjászülető jelenést, Ki eltépdesi végzete gyászát, Szétzúzza nyugalma bilincsét, S a halálban a halhatatlan élet Zászlóját lobogtatja feléd , Te, a beteg emberiségnek Megváltója, Jövendő! Üdv, üdv Neked, Soha el nem enyésző Fiatalság, Dicsőségünk lángszirmú virága: Petőfi, Petőfi ! Csak gomolyogjon, borongva, vívódva, Mint rengeteg árnyék, Csak nyomakodjék zord útja homályán Ivadék ivadékra, öltőre az öltő S kergesse a földi szerencsét, — Te mindég egyike lesz, dicső szellem, azoknak, Kik a bősz rohanás zavarában, Az olcsó árak e zsibvásárján, Szívökben az éggel az égre tekintnek, S szózatos ajkuk a mennyei ének Tiszta malasztját Hullatja le vérző sebeinkre. Ha kihall, döbbenve megáll S álmokat űzve Beleméláz a csillagos éjbe, Hol édes dalaid Nevető rózsái virulnak S csalogányod bűvös szava csattog, Mindenható, diadalmas, örök Szerelem. Csak rázza bilincse vasát S döngesse sötét börtöne zárát Érczöklökkel a rabszolga-világ ; Csak törtessen előre az árnyból Szétroncsolt rácsa szilánkjain át Az eszmék tündöklő dandárja : — Te mindég egyike lesz, dicső szellem, azoknak, Kik a hősöket, vértanukat Viharos daledárjával — Mennyei gályákként — Röpíted az orkán tajtékán Az emberiség nagy czélja felé. Ha kihall, fölvillámlik a lelke, Sujongva rohan be A tisztító zivatarba, Hol a te dörgő himnuszaid Hatalmas dallama harsog, És sassaid szálldosnak a napba, Mindennél szentebb, Hódítóbb, örökebb ideál — Lelkünk igaz istensége , Szabadság ! A Kiszely Géza gyűjteményében levő eredeti után: «TALPRA MAGYAR ». — Zichy Mihály rajza,