Vasárnapi Ujság – 1899
1899-07-30 / 31. szám - Ábrányi Emil: Petőfi 515. oldal / Költemények - Illyés Bálint: Petőfi félszázados emlékünnepén 515. oldal / Költemények - Szabolcska Mihály: Petőfi 515. oldal / Költemények
34. SZÁM., 1899. 46. ÉVFOLYAM. PETŐFI. 189 9. julius 30-án. Irta Ábrányi Emil. Fölolvassa a szerző a segesvári Petőfi-ünnepélyen. Sok szép, jeles dal van ma is, hiszem. De hozzá méltót nem mond senki sem. Mert mind fáradtak, hidegek vagyunk 0 hozzá képest, a ki maga volt A lobogó tűz ! A ki minden hangját Szivéből vette, a mikor dalolt! Rengő kalász azóta is terem, Azóta is van napfény, szerelem, Azóta is száll fecske és daru, A rónaság hozzánk se mostoha . . . De a ki őket úgy szeresse és úgy Daloljon róluk — nem lesz több soha! Ahogy tavasszal csillog minden ág, Százatlanul omlik a sok virág, Mint fényes zápor, színes havazás, A mint a szél a fák közt átfuvall, A képen hullt isteni könnyűséggel Költészetének fájáról a dal. Hajnalt köszöntő friss pacsirta-szó, Halk eszharang, pusztákon bujdosó, Sötét borúval szálló förgeteg, Melyből tüzes villámok hullanak : Ha őserővel mindez dalba csengne, Hozzá méltó dal ez lehetne csak! S ha minden rabláncz és börtön-torony, Hol vértanúk senyvedtek egykoron, Minden szabadság, a mi földön él, És minden zsarnok gyűlölő harag Elkezdene hozsannát énekelni , Hozzá méltó dal ez lehetne csak ! * Ki az, a ki hamvát sírva összeszedte ? Senki ! Tán az Isten, ő maga temette. El sem is temette — föl vitte magának. Szabadság, szerelem kettős csillagának. Ifjan halt. De látjuk : naggyá lenni ráért. Költő volt. Szeretett. S meghalt a hazáért. Ám előbb a lelkét égő szenvedéllyel Millió szegény közt osztogatta széjjel. Gazdaggá így tette az egész világot. S aztán az öröklét ormaira hágott. Tisztán olvadt át a halhatatlanságba. Csupa lélek volt! Por nem maradt utána! Hol a teste ? Nincsen ! Hol a lelke ? Itt van. Itt van, ó magyar nép, legszebb dalaidban ! Hol a sírja ? Sehol! — Hol a dicsősége ? Az egész világon ! S nem lesz soha vége ! PETŐFI FÉLSZÁZADOS EMLÉKÜNNEPÉN írta Illyés Bálint. Felolvassa a szerző a segesvári Petőfi-ünnepélyen. Riadj e sírról félszázadnak álma ! S ki könnyben ülsz e szent hantok felett, Hazám nemzője! szárnyaid kitárva, A béretek ormán ma büszkén lebegj! . . . A kincses Erdély legdrágább kincstára Nyilik ma meg, — s kit tőlünk elfedett: Föl is él a nemzet hívó szózatára, S láng szellemével e földet bejárja! . . . Halljátok-e, mint dobban a föld kérge ? Petőfi égő szíve dobog ott . . . Oh mily nehéz volt várni ötven évre, A nemzedék mig új lángot fogott! S fásult szivében, lelked égi fénye, Költők királya, — visszaragyogott. Emlékiben, hogy lelkesülve égve : Legszebb virágit fonja most füzérbe. Ki vagy? mi voltál ? az örök időnek Méhéből egy kipattant fénysugár ! VASÁRNAPI ÚJSÁG, 515 Be irányozni e bús hazaföldet, A merre lantod zengő dala száll ! Dalodtól még a puszta szirt is zöldebb, S kinyilik a sziv, a rideg, sivár. Tündér kezek reá virágot szőnek : Hitét, reményét egy dicsőbb jövőnek ! Te a szabadság zengő lelke voltál! S álmából fölveréd a szolgakört; Néped szivébe tüzsziporkát szórtál, Zsarnok kényén midőn porig hajolt. . . . Szived egy tűzben, lángban égő oltár, Szabad hazáért, mely bálványa volt. S melylyel szivünkbe uj eszméket oltál : Dalod ma is zeng, mint az örök zsoltár ! De ah, ez a hely nem a költők berke ! Ágyúk zenéje harsogott fel itt; S vad harczi zaj vészhangja zúga szerte, Fölverve a völgy néma rejtekit! A szolga hűség s a szabadság lelke mért össze fegyvert, s ütközött meg itt. S mig martalékát a halál seperte : Karddal kezében Ö a lantot verte . . . «Előre székely, kinek ősi véred Minden kis csöppje drága gyöngyöt ér ! S szent büszkeségi a honvédi névnek : Tanuljatok meghalni a honér !» S a költő lantján míg így zeng az ének, Szivökhöz mint ha villanyszikra ér : A harczitűz mind magasabban éled, Tombolva, zúgva, mint a végitélet! De ah, lepattant a lant drága húrja ! Reá csapott a zúgó fergeteg . . . Szegény hazánk is vérözönbe fúlva, Vergődik kínján, mint a lázbeteg. De a letiprott nép feltámad újra, S hódolni jön, dicső szellem, neked ! A nemzedék ím' itt élő tanúja : Hogy újra zöldés fejed koszorúja ! Költők királya! csak szórd égi fényed ! Körül rajong ma ismét nemzeted. Rideg közönynek álmából fölébred, Lelked sugáriz, hogy ha ráveted ! ... A korhadó fa, sarján újra éled, És felvirul, mint ifjú rengeteg! . . . S sírod, melyen bús honfi könnyek égnek, Bölcsője lesz egy dicsőbb ezredévnek/» PETŐFI írta Szabolcska Mihály. Felolvassa a szerző a mezőberényi Petőfi-ünnepélyen. Soha jobban nem vágytam volna rá, Hogy igazában jó költő legyek . Mint most, mikor róla kellene Mondanom éneket. — Keresem a szót, amivel ki tudnám Fejezni méltóképp, hogy 0 ki ? . . . S zengő magyar nyelvünkön nem találok Szebb szót ennél: Petőfi! Óh, mert e szóban minden benne van, A minek itt lent örökélte van. Az a dal, mely születés idejében : Már ott cseng milliók szivében. Az ábé-dal, a mi úgy terem Nagy-néha nap, egyszer egy ezredévben ! Ó az, Petőfi! — s ha még ideje, A szabadságnak nem volna neve . Ha csak akkor szállt volna le az égből: Bátran hívhatnánk most az 0 nevéről! De százszor boldog vagy te, nemzetem ! Ha elfelednéd egyszer, hogy magyar vagy, Hegedűs László rajza Petőfi költeményeinek az Athenaeumnál most készülő új diszkiadásából. PETŐFI ( AZ APOSTOLI) CÍMŰ KÖLTEMÉNYÉHEZ.