Vasárnapi Ujság – 1900
1900-10-21 / 42. szám - Erkel Sándor (arczképekkel) 693. oldal / Élet- és jellemrajzok - Walter Crane (arczképpel és képekkel). Szana Tamás 693. oldal / Élet- és jellemrajzok
42. SZÁM. 1900. 47. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI UJSÁG. 693 ERKEL SÁNDOR. 1946—1900. A magyar zeneművészetet nagy veszteség érte. Erkel Sándor, a magyar kir. Opera főzeneigazgatója első 15-én hosszas betegeskedés után elhunyt Békés-Csabán, hol a nyarat töltötte. A kitűnő művész annak a jeles zenész-családnak volt a tagja, melynek hírnevét atyja, Erkel Ferencz, a magyar zene halhatatlan művelője s a magyar opera megteremtője alapította meg. Erkel Sándor, a nagy mesternek negyedik fia, Budapesten, 1846 január 2-án született. Atyja eleintén nem vett észre benne olyan zenei tehetséget, mint Elek, Gyula és László fiaiban, ezért inkább valami tudományos pályára szánta. Sándor azonban mégis elkezdett zongorázni tanulni s nagy hivatottságának csakhamar olyan jeleit adta, hogy atyját is meglepte, ki aztán teljes gondot fordított kiképeztetésére. Első mestere, Mosonyi Mihály, igen megkedvelte; nem győzte dicsérni nagy képességeit s gyors fölfogását. Majd 15 éves korában atyja vette maga mellé, beosztván a Nemzeti Szinház zenekarába, hol 1861-től 1874-ig az üstdob kezelője volt. E mellett azonban a zongorajátékban folytonosan tökéletesítette magát és több más hangszer kezelését is elsajátította annyira, hogy végre alig volt a zenekarban olyan hangszer, amelyhez ne értett volna. Mikor atyjának ((Bánk bán) czímű operája színre került s ebben Erkel Ferencz alkalmazni kívánta a czimbalmot. Sándor rövid idő alatt czimbalmozni is annyira megtanult, hogy ő lehetett e hangszer első bemutatója a zenekarban. De nem elégedett meg azzal, hogy csupán zenejátszó művész legyen ; a zene elméletével is alaposan és behatóan foglalkozott. 1874-ben a Nemzeti Színháznál kartanító lett. Midőn pedig atyja az orsz. zeneakadémiához lépett át, Sándor első karnaggyá, 1876-ban, Richter János eltávozása után pedig épen ennek ajánlatára operai igazgatóvá is kineveztetett. E kettős állásában ment át az új Operaházba, hol azonban 1888-ban az igazgatói állásról lemondott s azontúl csak mint első karnagy érvényesítette nagy zenei készültségét. S hogy a karnagyi széken mily páratlanúl jeles volt, azt semmi sem bizonyíthatja jobban, mint Richternek az a nyilatkozata, mely szerint: «arról lehet vitatkozni, hogy kik a nagy karmesterek, de bizonyos, hogy Erkel Sándor a legnagyobb.» Erre valóban mintegy rá született. Rendkívül finom hallással párosult emlékező tehetsége képessé tette, hogy az operairodalmat ne csak általában ismerje, hanem a klasszikus darabokat nagyrészt könyv nélkül tudja akár előadni, akár előadatni. E tekintetben maga Liszt is megbámulta, mikor «Erzsébet-oratórium»-át Erkel Sándor egy hallásra úgy eltanulta, hogy annak egész nagy részeit könyv nélkül eljátszotta zongorán. E rendkívüli képességével és rendíthetetlen nyugalmával egyaránt hatalmában tartotta úgy a zenekart, mint a színpad személyzetét. Arczának, szemének vagy kezének egy-egy alig észrevehető jelével csodálatosan tudta vezetni mind a zenét, mind az éneket. Hírneve a külföldet is bejárta s egy ízben a berlini udvari színházak intendánsa 18,000 márka évi fizetés fölajánlásával szerződtetni is akarta. De Erkel Sándor nem fogadta el a fényes ajánlatot. Magyar művész akart lenni mind halálig. A zeneszerzésre is volt hivatottsága. «Csobáncz» czímű operája, «Uvertürje», «Dalünnep »-e és sok más szerzeménye tanúskodik erről. De művei nagyrészt kiadatlanok. Nem vágyott költői babérokra. E helyett, mint a filharmonikusok elnöke és karmestere, abban kereste fő becsvágyát, hogy a jelenkori zeneirodalmat a klasszikusokkal együtt teljesebben megismertesse a magyar mennél közönséggel. Szerény, egyszerű, utóbbi időben zárkózott természetű volt. E zárkózottságát nagyon előmozdította gyakori betegeskedése. 1898-ban egy este a «Hugenották» előadása alatt karmesteri székén szélütés érte. E bajból némileg kilábolt ugyan, de teljes egészségét többé nem nyerte vissza. Emiatt csak ritkán vette kezébe a karnagyi botot. Tavaly, mikor állapota aggasztóvá lett, az Operaház főzeneigazgatója czímmel visszavonult. Halálát a szélütés megismétlődése okozta. A szomorú hírre Széll Kálmán miniszterelnök azonnal intézkedett, hogy a nagy művész az operaház halottjának tekintessék s hosszú sikeres munkásságának és dicsőségének színteréről, az operaházból kisértessék ki örök nyugvó helyére. Csabán e hó 15-ikén szentelték be a halottat, s érczkoporsóba helyezve Budapestre szállították. Október 16-án érkezett ide a halott, s éjjel vitték az operaszínház előcsarnokában emelt ravatalra. A koszorúkkal elhalmozott gyászhelyet e hó 17-ikén egész délelőtt látogatta a közönség. A temetés délután történt meg. Ezernyi tömeg gyűlt össze az operaszínház előtt, az előcsarnokban pedig a fővárosi művészvilág előkelőségei. A koporsón az özvegy koszorúját helyezték el, két oldalt az opera és a főváros koszorúját. Minden művészi egyesület küldött koszorút. Megjelent Wlassics miniszter, gróf Keglevich István intendáns, a fővárosi színházak igazgatói, a zene-egyletek, írói körök testületileg. Az énekkarban az opera művészei is közreműködtek, s gyönyörűn énekelték Erkel Ferencznek «A halál éjszakája» gyászdalát. Az opera zenekara játszott, a dalegyesületek éneke felváltva kísérte a koporsót a kerepesi úti temetőbe. A budapesti honvédzenekar is kísérte a legkitűnőbb magyar karmester koporsóját. A sírnál a Nemzeti Szinház igazgatója, Beöthy László, majd pedig Várady Sándor az operaház, dr. Janovics Jenő pedig a kolozsvári nemzeti szinház nevében mondottak megható búcsúszavakat. Erkel Sándorról két arczképet közlünk ezúttal, az egyik azon időből való, mikor az operaház igazgatója volt, a másik pedig a legutóbbi évekből származik; ezen már nagyon meglátszanak a szenvedések nyomai, melyek a művészt sírba döntötték. Klösz fényképe a 80-as évekből. ERKEL SÁNDOR ARCZKÉPEI. Klösz 1899. évi fényképe után. WALTER CRANE KIÁLLÍTÁSA. Kétszer láttuk a Walter Crane kiállítását, de azért nem mernénk vállalkozni arra, hogy kimerítő leírását adjuk a gyűjteménynek. Valóban bámulatos, amit ez az angol művész 3 évtized alatt dolgozott. Amit Walter Crane munkáiban hirdet, hogy a magasabb fokú művészetet csak a szaktudósok választották külön az iparművészettől, de alapjában véve mind a kettő ugyanazonos : annak legfényesebb igazolását az angol mester kiállításában láthatjuk. Mi legalább nem tudnók egyhamarjában eldönteni. Walter Crane önálló kompozíczióiban van-e több művészet, vagy a gyermekek számára készített képeskönyveiben? Jelmezképei bájosabbak-e, vagy a majolika-edények, üvegfestmények, mozaik-lemezek számára készített rajzok? Vert réztálával díszítenők-e örömesebb a szobánkat, vagy falkárpitaival, melyek rajzban, színben egyaránt finom alkotások? Meg kell nézni, át kell tanulmányozni színről-színre a kiállított tárgyakat, hogy az angol művész gazdag fantáziájáról, sokoldalúságáról