Vasárnapi Ujság – 1901
1901-11-24 / 47. szám - Az Arany-családról (arczképekkel). B. F. 761. oldal / Élet- és jellemrajzok
11. SZÁM. 1901. 48. F.VPOTVAY. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 761 AZ ARANY-CSALÁDRÓL. Nem sok író találkozik a világirodalomban, kinek élete oly tökéletes összhangban volna költészetével, mint Arany Jánosé. Lyrai költészetében ott van egész lelki világa, melyet kiadott levelezései kortársaival, főként Petőfivel és Tompával, kedvesen színezve egészítenek ki. S ami családi életét illeti: szebb, nemesebb, tisztább, gyöngédebb viszony a család tagjai között alig képzelhető, mint az Arany-családé volt. Arany Jánost 1857 őszén láttam először, mikor mint vidéki kis diák Nagy-Kőrösre kerültem az V-ik osztályba. Ő volt 817 , cs ki a latin nyelvből megvizsgált, hogy megállom-e helyemet az Y-ik osztályban. Végtelenül szelíd, barátságos modorával még a félénkbe is bizalmat, bátorságot öntött. Azután tanárom lett. A tanórákon kívül gyakran láttam kis kertjében, melyet az iskola udvarától egy deszkakerítés választott el, s mi e kerítés nyílásain át néztük nagy tisztelettel, a mint arra sétálgatott, vagy fáival babrált. Kertészkedem mélán, nyugodtan, Gyümölcsfáim közt bíbelek, mondja egyik szép versének az elején. Hogy jeles költő, azt tudtuk mindnyájan ; de hogy mekkora költői nagyság, arról nekünk, tanulóknak, természetesen nem igen volt tudomásunk. Bálványunk Petőfi volt, akinek kiadatlan forradalmi verseit, az Apostol»-lal együtt, nagy buzgalommal másolgattuk le, melyeket Arany gyűjteményéből kaptunk meg, fia, Laczi révén. A mint hogy a fiatal kor legkedveltebb költője Petőfi fog maradni, minden időkön keresztül. Arany már ekkor,— mint így visszatekintve jól tudjuk — meg volt törve , s tudjuk, hogy a lelki megtöröttséghez testi betegség is járott. Mi tanulók nem igen értettük az ő csendes, méla szomorúságát, de tiszteltük rendkívül. Szemeiben csak nagy ritkán csillant meg, egy-egy tréfás megjegyzésnél, a humor derűje. Arczszíne a sárgásba játszó volt, úgy hogy egészen ráillett, amit néhány évvel azelőtt «Aranyaimhoz» czímű versében irt : Isten hozott, sápadt fiúk ! Szinünk, nevünk úgy is rokon. Soha se láttam felnőtt embernél oly végtelenül jóságos s oly nagy gyöngédséget kifejező szemeket, melyeket rendszerint valami fátyolféle takart, mint érett gyümölcsöt a hamva ; s csak ha valami kedves, tréfás dolgot mondott, csendesen, szelíden: akkor villant elő egy pillanatra a belső tűz zsarátnoka, s csodálatos édes, derűlt fénynyel ragyogta be arczát s két szemét. Befele nézett, mint szoktak azok, akiknek gazdag benső világuk van, ellentétben a gyakorlati élet embereivel, akik mindég kifelé, a zsákmány után néznek, hogy sokszor szinte kidülled a szemük. Az özvegy Toldiné falusi kúriájának leírásában Arany magára is gondolhatott, mikor írja: Mert úgy vala a jó ősi ház kiszabva, Úgy látta helyesnek, a ki helyben hagyta: Hogy sohase bámuljon országba, világba, Nézzen, igaz bölcsként, befelé, magába. A belülről uralkodó harmonikus érzésnek ebből a finom hamvából, fiának, Lászlónak szemeiben is volt állandóan egy kevés, kivált mikor csendesen gondolkodva, vagy ábrándozva nézett a határozatlanba. Minden benső embernél megvan az, akinek gazdag és mély lelki világa van. Szemein kívül szép kajla bajusza volt egyik fő dísze. Óráira rendkívül pontosan járt, nyugodtan, csendesen jött s épen úgy távozott. Dorgáló szavát három év alatt soha sem hallottuk. Egyszer aztán nagyon megunta Nagy-Kőröst és a tanári katedrát; ott hagyott bennünket a fővárosért, s az érettségi vizsgán már nem ő kérdezgetett s nem ő ítélte oda a Tomoriaranyakat, hanem a jó Szilágyi Sándor. Körösi lakása nem áll többé; lerombolták, hogy az iskolaszolgáéhoz ragasszanak. Gyakran láttuk Aranynét is, az ambituson vagy az udvaron szorgalmatoskodva, vagy gyermekei után nézve, mindig tisztán, bár egyszerűen öltözve. Ő volt a ház lelke, mindnyájuk gondviselője ; egy kiválóan okos, erős gyakorlati érzékű, jó háziasszony, aki nagy áldozatokra is kész volt azokért, akiket szeretett. Férjének igazi őrző angyala. Bizonyára csak ritkán adott alkalmat ennek az ilyen hangú megszólításra: Oh ne nézz rám oly sötéten Pályatársa életemnek, Mint midőn az őszi felleg Húzza árnyékát a réten ; Nézz szelíden, nézz mosolygva: Férfié az élet gondja. S alkalmasint sokkal gyakrabban érezte a férj azt, amit az «Itthon» czímű költeményében mond: Mint a madár a fészkére, Szomjú vándor hűvös érre, Mint a gyermek anyaölbe , Vágyom én e nyájas körbe. Itt, enyelgő kis családom közt van az én jó világom ; Künn borong bár a magasban . Itt örökké csillagos van. Igen, mert a gondos, szerető, hű élettárs mellett ott volt a két szép gyermek, «a barna Laczi s a szőke Juliska.» Ez utóbbi kis termetű, de igen kedves arczú, életpiros, eleven szép leány volt. Különösen szemei voltak szépek, beszédesek. Mély kedély, játsziság, humor tették nagyon vonzóvá. Jókai egy kis rajzában pompásan megörökíté, milyen remekül játszott, az ő körösi látogatása alkalmával, egy az ő novellájából rögtönzött darabban. Valamint atyja, egy a maga nemében páratlanul gyöngéd, finom művecskében, mely Arany hátrahagyott művei egyik kötetében jelent meg s melynek czíme: «A kis Juliska elbujdosása.» Dédelgetve szerette mindenki a baráti körben. Nem hiába volt kedvencze atyjának. Szíve kegyeltje, míg élt, s gyógyíthatóan búja, miután fiatalon meghalt. Ha Juliska kis termetű volt, annál hosszabb vola a fiú, a barna Laczi. Igazán barna, de szép, férfias arcz, rendesen komoly magaviselettel, de beszédében már ekkor felcsillant a humor s szívesen vett részt akármi pajkos csínyben. Ha nem versengett is az elsőségért, jó tanuló volt, az elsők között, s jó pajtás. A későbbi ember igen sok vonása megvolt már akkor benne, csak az író hallgatott. Volt nekünk egy önképzőkörünk, de a tagok nem igen akartak dolgozni. Azért egy gyűlésen elhatároztuk, hogy minden tag köteles legalább egy dolgozatot benyújtani az év folytán. Egyszer érkezik be egy 3—4 soros dolgozat ezzel a tartalommal: «Nagy volt a szárazság a faluban, két hónap óta nem esett eső. Összeült a kupaktanács, hogy hogyan lehetne ezen segíteni. Nagy vita után elhatározták s protokolumba is vették, hogy essék az eső.» Felbontottuk a jeligés levelet, hogy megismerjük a szerzőt, aki nem átallotta a mi határozatunkat így kicsúfolni. Kisült, hogy azt a «dolgozatot» ketten csinálták: Arany László és egy jó pajtása, ki most nagy tekintélyű kúriai bíró a fővárosban (s ott van a mandátumok bírái közt is). Úgy látszik, a későbbi időkre tartogatták erejüket. Az egyetlen művészi hajlama Arany Lászlónak ekkor, tudtommal az volt, hogy flótázga ARANY LÁSZLÓNÉ. R. Hirsch Nelli rajzai, ARANY LÁSZLÓ.