Vasárnapi Ujság – 1901
1901-04-07 / 14. szám - A Petőfi-család Kis-Kőrösön 222. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyuak
VASÁRNAPI ÚJSÁG. 14. SZÁM. 1901. 48. ÉVFOLYAM. irigylem, azt a véget, melyet az ifjú, a költő s a honfi a nagy idők s izzó élet heves izgalmaiban az eszme nemes rajongásával, a csata öntudatlanul részegítő, fájdalmatlanul ölő rohamában ért.»nyánszky Bertához, miközben az elhatározásig jutva, megkéri a szeretett lyányka kezét. De csalódván e szerelmében, az emberekben, barátaiban, 1845 telén és 1846 tavaszán lelke bánatba merül, ember- és világgyűlölet árnyal borúinak e fényes, emberszerető lélekre s Szalkszentmárton volt tanúja a költő szíve elborulásának; itt, e falak közt, e falu környékén bolyongva öntötte ki keservét, csalódását s mély fájdalmát a «Felhők» -ben, e villámfény czikázásaira emlékeztető költeményeiben és az «Őrült»-ben, e minden időkre csodálatos lyrai monologban. 1846 tavaszán a városból e falu magányába jött újra gyógyulni és feledni, a természet vidám ölébe, hogy elűzze a ködöt, a mely már oly régen borong komorsötéten halvány arczain. De a költők gyógyulása épen itt, az Alföldön, a szeretett Kis-Kunság közelében, egy más, mélyebb jelentőségű kapcsolatra is irányozza figyelmünket: arra a viszonyra, mely szülőhazája, az Alföld és az ő lelki élete és költészete közt szembeötlő, így nem meglepő, hogy az 1846-iki gyógyulás napjaiban itt írta a Csárda romjai czímű költeményét. A közelebbi években hónapokat töltöttem az Alföldön, mely fölött egykor a költő lelke, mint szülőföldje felett, sasként, vagy fehér galambként szárnyalt. Végigmérvén tekintetemmel az Alföld végtelenségét, izzó napjának ragyogását és forróságát , megérteni véltem legnagyobb költőjének szellemét. A természet az ő lelkét és szívét hazája képére alkotta, s a végtelen iránti vágy és képesség csodás adományait ruházta rá eszmékben és érzelmekben. Megadta neki, hogy lelkének szárnyai fönn tudjanak csattogni a magasban. Honnét a föld olyan parányinak látszik, mint a megégett Papír hamván a szikra. Megadta, hogy képzelete, hogy Mint búvár, sülyed a mélységek mélyére, A legmélyebb tenger, a szív fenekére. Vagy ha kell, Felszáll s a légben, mint pacsirta énekel. És ha biztatja, hogy szálljon még följebb, Egy utat kezd a legmagasabb felhővel, És a felhőknek sem társa ő sokáig, Egyenest fölfelé tör az égboltjáig, És ha ekkor épen napfogyatkozás van : Az elsötétedett nap mellett elsuhan, Elsuhan mellette, egyet pillant rája S megkerül a napnak elveszett pompája. És az én képzetem még ekkor sem pihen, Hanem a legfelső csillagzaton terem, S ott, hol már megszűnik az Isten világa. Új világot alkot mindenhatósága. Megadta neki a képességet, hogy tudjon érezni, mint senki más, legyen ez akár az öröm ujjongása, a fájdalom kétségbeesése, a szerelem világot átrezgő szenvedélye, a szabadság gyújtó lángja, akár a lélek csöndes elandalodása, a szív méla álmodozása, vagy egy sejtelmes hangulat. E szív épen oly forró, mint az Alföld nyárközépi tüzes napja; e szív a sírban is melegítni fog. «Előttem — így szól — minden ember annyit ér, amilyen értékű a szíve. Előbb meg tudnék azzal barátkozni, ki valami szenvedélyében ezer roszat követett el rajtam, mint a hideg emberrel, ki ezer jót tenne velem. Lángoló szív, lángoló szív! vagy a fagyos sír! . . . Oh, Istenem, ha az én meleg, forró szívem egykor kihűlne ... de nem, ez nem lehet. Az én szívemet még a halál sem hűti meg. Temessetek el éjszakán, s ültessetek sírom mellé narancsfát , meglátjátok, hogy ott is virít, mert szívem megmelegíti a földet, melyben feküdni fog!» Ilyen volt az a szív, mely megbízta úgy az öröm, a boldogság mámorát, az elragadtatás különböző fokú ittasságát, valamint a szenvedni tudást. Tud dalolni a bokrok alatt, elvonulva, mint a csalogány és mennydörögve, mint az égi háború. Dala tud zengeni szomorúan és vigan; ma lágyan suttogó szelid szellő, holnap süvöltő, zugó vihar, mely szilaj haraggal száguld földön, tengeren, s haragjában ősi tölgyeket tép ki. Minő hatalommal kell megszólalnia egy ily forró szívnek, ha az egész lelkesedéssel felölel oly eszmét, mint a szabadság! Petőfi pedig a szabadság eszméjével született. Midőn értelme megnyílik, legelőször magát igyekszik szabaddá és függetlenné tenni. Alig serdülő, már 15 éves korában le akarja rázni az első nyűgöt, mert már akkor «világ fölgyújtó szenvedélylyel» imádta a szabadságot. Ekkor nem sikerült; de megesküdt, hogy életének egy főczélja lesz s ez : a zsarnokság ellen küzdeni. Egy év múlva tervét végrehajtja s letörve békóit, 17-ik évétől fogva egyéni szabadságán többé semmi korlátot tartósabban nem tűrt. Minő lelkesedés tölti el mindannyiszor utóbb is, ha a rendes foglalkozás lánczaitól szabadulhat! Hogy irigyli a madarat szabad szárnyalásáért, hogy szereti a vándor jelleget, mert lelkének rokona! Minő örömsikoltás tör ki kebléből, midőn szerkesztőségi foglalkozásától menekülve, «börtönének ajtaja» megnyílik ! Minő lelkesedéssel üdvözli a rónát, ha ide szabadulhat, s mily tisztelettel énekli meg a puszta szabad fiát, ki szolgaságot, megalázkodást nem ismer! Itt szeretne élni ő is kinn a pusztán, mint Arábiában a szabad beduin; mert a puszta a szabadság képe s a szabadságlelkének istensége. És nemcsak ő maga, hanem szíve, költészete is szabad idegen minták követésének szolgaságától. Költése szintén sas, mely, ahol senki sem járt, arra indul fennen, szabadon. Olyan, mint képzelete; nem a por magzatja, hanem bebarangolja az egész világot s megbírja a mennydörgés hangját; de el tud andalodni egy virág mellett és suttogni, mint a nyáresti szellő. Vagy, ha az elragadó szél képzelete százrétű vitorlájába belefújt, szétszakad a horgony, fut gályája, elmarad a part s ringatja habkarján a látkör nélküli tenger; és míg az orkán zúg s a felhők dörgenek, ő a lant idegébe kap s vad tűzzel zengi el ajka harsány hymnuszodat, százszor szent égi szabadság.» Az ily lánglélek nemcsak saját szabadságát sóvárgja, hanem mindenkiét, a hazáét, az egész emberiségét. A szabadság az istentől az emberi szívbe írt örök jog és törhetetlen törvény, melynek számára a költő szívének mélyén örök oltárt emelt. A szabadság a legfőbb jó s mint ilyen, a legfőbb igazság. A szónok a továbbiakban mint a világszabadság jóslelkű énekesét, hősét és vértanúját dicsőíti Petőfit, részleteket idézvén költeményeiből, melyekben oly csodálatosan, sokszor a részletekig híven előre megjósolta az 1848-iki nagy, világra szóló eseményeket, úgyszintén saját halálát s a szabadság diadalát. Igen hatásosan szövi be a szónok előadásába Tompának Petőfire vonatkozó következő szavait: «... ha csak felényi tehetséggel bir is, megérdemli egész hírét, dicsőségét . . . Fel- és letűnése, mint Illyésnek mystikus s mintegy elevenen égbe vitetése, mind bámulatra méltó . . . Szellemét csodálom, dicsőségét szeretném, véget A PETŐFI-CSALÁD KIS-KÖRÖSÖN. Levél a szerkesztőhöz. Tisztelt Szerkesztő Úr! Jeles írónk, Baksay Sándor, a «Vasárnapi Újság» márczius 17-iki számának, «Szalkszentmárton» czímű czikkében Petőfi szülőhelyéről úgy emlékszik meg, mint a mely még mindekkoráig nincs végleg megállapítva, s valószínűleg, mint Homér szülőhelye, eldöntetlen is marad már mindörökké. Bölcsője— úgymond — vitás s az sem állapítható meg, hogy a hét hely közül, a hol állandó ideig lakott, minő sorrendben és mennyi ideig tartózkodott. E közlemény már írójának előkelőségénél fogva is alkalmas lévén arra, hogy bizonyos, már kiderített tények hiteles voltát megingassa, az alábbiakban megkísérlem a czikkíró urat meggyőzni, hogy Petőfinek sem születési helye nem kétes, sem pedig Kis-Kőrösön volt tartózkodásának ideje nem bizonytalan. A «Vasárnapi Ujság»-nak 1857. évfolyamában közölte Sárkány János ev. lelkész az anyakönyvi kivonatot, mely igazolja, hogy Petőfi Sándor 1822. év deczember.51-én Kis-Kőrösön született és kereszteltetett. Ugyanezen lap hasábjain nyilatkozott nyomban a költő testvérje, István, kijelentvén, hogy Sándor testvére Kis-Kőrösön született, Félegyházán pedig ő látta meg a napvilágot. Petőfi maga — egy költeményét kivéve — mindig kis-kőrösi szülöttnek mondta és tartotta magát, bizonyítványaiban, katonakönyvében, obsitjában, minden okiratában ilyenül van megjelölve. Midőn ezek daczára az 1872-ik évben a félegyházi születés meséje ismét forgalomba hozatott, a kis-kőrösi kir. járásbíróság, egy hozzá általunk beadott kérvény folytán a Petrovics családnak Kis-Kőrösön lakó ismerőseit s még 1872-ik évben élő kartársait tanultul kihallgatta, kik közvetlen tudomásuk alapján eskü alatt bizonyították, hogy Petőfi Sándor Kis-Kőrösön született. A sok érdekes tényről megemlékező jegyzőkönyv a Magyar Tud. Akadémiához küldetett fel, s az annak levéltárában feltalálható. De ezen bizonyítékok hiányában is teljesen tisztába hozható volna a kérdés Kis-Kőrös város levéltárában feltalálható okiratokkal, melyek kétségtelen módon igazolják. Petőfi Sándor szülei 1821 év november hégy hó 1-étől 1824 év végéig, tehát három éven és két hónapon át megszakítás nélkül Kis-Kőrösön laktak, még pedig laktak abban a házban, mely emléktáblával Petőfi Sándor szülőházának van megjelölve. Az okiratok közül a következőket közlöm. E levéltárban ma is megvan azon szerződés eredetije, mely 1821. évi szeptember 6-án kelt, s mely szerződéssel Petrovics István 1822. év január 1 -től kezdve három egymásután következő évre alhaszonbérbe kivette a várostól 400 frt készpénz, három mázsa hús és 1 mázsa 50 font faggyú évi bérért az ez által a földesuraktól bérbe vett regaliák közül a húsvágó jogot, a mészárszéket. Ugyanezen szerződésben kikötötte Petrovics, hogy mivel a hurczolkodás téli időben nehézségekkel járna, helyét már 1821 november 1-én elfoglalhatta ; továbbá kikötötte azt is, hogy neki a város a hurczolkodáshoz kocsikat adjon, viszont ő is kötelezte magát, hogy a két hónapra a haszonbér arányában eső 66 frt 40 frt megfizeti. Petrovics István 1821 október 15—16-án még szabadszállási lakos volt, mert a levéltárban levő marhaforgalmi jegyzékben az olvasható, hogy Szlovák Márton kiskőrösi lakos 1821 október 15— 16 án tartott kiskőrösi Lukács-napi vásáron Petrovics István szabadszállási lakostól, egy szőke tehenet vett. De, hogy 1821. év november hó 1-én már helyét Kis-Kőrösön elfoglalta, igazolja az, hogy Kis-Kőrös városa számadásai 1821 esztendőbeli «Regale beneficiumok árendájának váltsága» czimen vezetett főkönyv első lapján az van, hogy Petrovics István székárendás november és deczember hónapokra befizetett 66 frt 40 krt. Ugyanily czímű főkönyvnek 1822. évi számadástételei a következők: MALIK JÓZSEF.