Vasárnapi Ujság – 1902

4. Történelem; régészet és rokontárgyuak - Tompa Mihály két kiadatlan levele 363. oldal

Egyszerre villant fel benne — mint a villámlás — a rejtelmes fekete alak a dombtetőn, az elszakadt heveder, a tőr elhagyása a menekülés és elrejtőzés sietségében, a másodszori találkozás, a megváltoztatott ruha, a világosabb színű haj, de mindig ugyanaz a hang, ugyanaz a nevetés, — a szökevény, a banda vezére, a mexikói lókötő. És ő — ő, az istenadta bolondja! — annyi ész se volt benne, mint a csikójában vagy abban a tökfejű Hopperben ezt nem vette észre ! Ő — ő lesz most nevetség tárgya mindenki előtt, — ő, a­ki bérlő­nek, san franciskói városi úrnak tar­totta! Beleegyezett, hogy őrizni fogja a tőrét, a­míg maga nem jön érte, — igen, a­míg el nem jön érte, tűzzel, gyújtogatással talán, lódobogással,pisz­tolylövésekkel ! Mégis! •— az az ember bízott benne. Igen, bízott benne, pedig tudta, hogy csak egy szavába kerül és az egész környék utána veti magát. Hiszen maga az a tőr bebizonyította volna személyazonosságát s elitéltette volna! Bízott benne másodszor is, mikor egy kiáltásnyira volt a háztól, mikor el­lophatta volna a csikóját, a nélkül, hogy ő tudta volna! Most jutott eszébe Lantynak, hogy a szomszédok arról beszéltek, milyen különös dolog, hogy az ő atyja lovaihoz nem nyúltak a tolvajok. Ő védte őket,­­ ő, a ki most szökevény, a­kit javában üldöznek. Lanty hirtelen felállt, egyet dobbantott apró lábával s nyugodt és hidegvérű lett megint. Egészen visszanyerve az uralmat maga fölött, fölvette a tőrt és vissza­tette a keblébe. Ezalatt a pír is visszatért az arczára, a szemei kissé jobban csillogtak, mint máskor. Megfontoltan ment le a lépcsőn, be­dugta kis barna fejét az ebédlő ajtaján, jó­kedvűen mondta:­­—Még mindig karatyolnak ?­­— és nyugod­­­tan kiment a sötétségbe. Gyorsan fölszaladt a domboldalon, kergette az az emlék, hogy itt találkoztak minap éjjel s homályosan élt benne a gondolat, hogy figyelmezteti a veszedelemre. A hegy azonban sötét volt és csendes, semmi hang, csak a szél suhogása. Aztán eszébe ötlött valami. Ha még mindig a környéken van, meglátja a ruha lobo­gását a szárító­kötélen s azt fogja hinni, hogy ő is itt van. A hegyes és jóindulatú sötétségben hamar levetette saját fehér alsószoknyáját és ráakasztotta a kötélre. A szoknya libegett­lobogott, pattogott a hegyi szélben. Lanty ott maradt és várt. Ekkor azonban olyan hangot hallott, a­melyre nem számított: lódobogás, de nem egy ló dobogása, soké, odalenn az alsó úton. Visszaszaladt a házhoz, a­honnan a ben­levők már kiszaladtak, hogy megtudják, mi újság? Felhasználta az alkalmat, nyugodtan besuhant, fölszaladt a szobájába, melynek abla­kából ki lehetett látni a hegyre. Rálapult az ablakdeszkára és hallgatózott. Hangokat hal­lott, nehéz csizmák dobogását a poros úton, a szérűskert felé, a ház másik oldalán,­­ aztán szünet, majd a dobogó lábak visszatérése s végül távozó lódobogás az úton. Ekkor kopogtak az ajtón s az anyja veszekedő hangja hallatszott: — Oh, itt vagy hát? Hát ez is a legjobb hely a lánynak, mikor a férfiak dolga kezdődik. Meg­fogták a mexikói lókötőt s bezárták a te­csikód istállójába, míg a friskói rendőrség visszajön a többiek üldözéséből. Csak maradj, a hol vagy, míg ezek megjönnek és megszabadítanak ben­nünket ezektől a betyároktól. Értetted ? — Jól van, mama, úgy sincs rám szükség, — feleli Lanty a félig nyitott ajtón át. (Vége következik.) ÖZV. BÁRÓ BÁNFFY DÁNIELNÉ. 1821—1902. A régi erdélyi magyar úri asszonyok ma már­mind ritkábbá váló típusának egy köztisztelet­ben állott képviselője hunyt el Kolozsvárott május 30-ikán: báró Bánffy Dánielné, szül­ lóczfalvi Gyárfás Anna. Több mint nyolczvan esztendőt élt s e hosszú idő legnagyobb részét Kolozsvárott töltötte. Egyike volt az erdélyi főúri társadalom legismertebb alakjainak, a­ki bárhol jelent is meg, tisztelet vette körül. 1821-ben született háromszéki ősrégi nemes családból. 1842-ben ment férjhez losonczi báró Bánffy Dánielhez, a­ki már a régi erdélyi ország­gyűléseken az első sorban küzdők közt szere­pelt, később Doboka megye főbírája s az unió után alispánja volt egész a szabadságharcz végéig. Neje, bár a napi politikába soha sem elegyedett, a­hol a honleányi lelkesedés tanúsí­tásáról volt szó, mindig az elsők között volt; részt vett a negyvenes évek rendkívül élénk erdélyi társadalmi és hazafias mozgalmaiban, melyekben a nőknek is nevezetes szerep jutott. Majd 1848-ban, midőn Erdélyben is megkezd­ték a nemzeti hadsereg megalakítását, s a höl­gyek ékszereiket, ezüstjüket fölajánlották a haza oltárára, mint első aláíró volt ott báró Bánffy Dánielné Hegedűs Sándor kolozsvári ügyvéd­nek, a volt kereskedelmi miniszter atyjának gyűjtőívén. Jelen volt a kolozsvári redout-épü­letben tartott országgyűlésen is, mikor az uniót kimondották, a karzat lelkes hölgyközönsége között. Boskovics Ignácznak e nagy fontosságú történelmi jelenetet ábrázoló képén látható az ő alakja is. A sors meg­engedte érnie, hogy ötven év múlva ugyanott legyen, ugyanazon a karzaton, mikor az unió kimondásának ötvene­dik évi fordulóját ünnepelték. A szabadságharcz utáni szomorú években midőn — mint akkor a legtöbb főúri család,­­birtokain visszavonulva élt, nem egy menekült élvezte vendégszeretetét, támogatását. Az alkot­mány helyreállítása után férje országgyűlési képviselő, majd főispán lett s 1876-ban valósá­gos belső titkos tanácsosi czímet nyert. 1888-ban húnyt el. Özvegységében is megtartotta a báróné azt a társadalmi tekintélyt, melyet kiváló tulaj­donságai biztosítottak számára. Ritka jóté­kony asszony volt; jótékony egyesületekre so­kat áldozott s másokat is erre buzdított. A kolozsvári mentőegyesület s számos más jótékony intézet működését áldozatkészséggel támogatta. Sok száz szegénynek baját enyhítette, maga is felkereste gyakran a szegényeket, adományokat osztoga­tott köztük, vigasztalta őket. Cseléd­ségét is nem egyszer lehetett Kolozs­vár utczáin látni, a­mint a báróné ado­mányait vitték a szükségben szenvedők­nek. Jótékonyságában nem volt fitog­tatás, érdemkeresés : a­mi jót tett, szive sugallatából tette. Jellemző vonása volt a színház ked­velése. Nem volt olyan nap — ha csak betegség nem bántotta — hogy a kolozs­vári színházban végig ne nézte volna az előadást, nem volt a színészetnek nálánál buzgóbb pártfogója. A színé­szek régebben azzal hálálták meg ér­deklődését, hogy jutalomjátékaik alkal­mával külön, selyemre nyomatott szin­lapot nyújtottak át neki. A szinlapokat ő évek során át összegyűjtötte s más egyéb gyűjteményeivel együtt odaaján­dékozta az erdélyi muzeum könyvtárá­nak. Karácsonykor a színészek gyer­mekeit is meg szokta lepni mindenféle ajándékkal, csemegével, maga kötötte és varrta ruhácskával. Mint családanya, gyermekeit nagy gonddal és szeretettel nevelte s mikor felnőttek is, benső szeretet fűzte együvé az anyát és fiait. Életének alkonyán csöndes megnyug­vással készült a halálra. Négy hónappal ezelőtt már beteg volt, érezte, hogy életereje kialudni készül. A­mi dolga volt a világgal, elintézte, elbúcsúzott környezetétől, rendelkezett vagyo­náról, kedves apróságait szétosztotta emlékűl családja tagjai, jó emberei, hű cselédei között. Betegsége roszabbra fordultának hirére gyer­mekei hozzá siettek s az ő karjaik közt lehelte ki lelkét. Halála fiain, báró Bánffy Dezső főud­varmesteren és volt miniszterelnökön, Jenőn és Ernőn kivül számos erdélyi főúri családot borított gyászba, köztük a Bánffy, Teleki, Zeyk és Gyárfás családokat, de mélyen érintette Ko­lozsvár egész társadalmát is. (m­b.) Danky fivérek fényképe után. BÁRÓ BÁNFFY DÁNIELNÉ: 363 TOMPA MIHÁLY KÉT KIADATLAN LEVELE. A nagy költőnek két eddig ismeretlen levelét van alkalmunk közölni Borsodi József nyug. kir. járásbiró úr szívességéből, a­kikez a leve­lek annak idején intéztettek. Azokra a körül­ményekre, melyek Tompának e levelek írására alkalmat adtak, beküldőjük a következőket írja lapunkhoz irt levelében, mely egyúttal érdekes világot vet arra a hatásra, melyet az 1863-iki lengyel felkelés híve hazánkban s különösen az ifjúság közt keltett. «Boldogúlt apám — irja Borsodi József úr — Tompával 1848 vagy 1849-ben ismerkedett meg. Később benső barátság fejlődött ki szüleim s Tompa és neje közt. Apám simonyi-i, Tompa hanvai pap volt; a két község mintegy két óra járásnyira fekszik egymástól. Tompa és apám gyakran meglátogatták egymást, állandó leve­lezés is folyt köztük. Ezen levelezés családi és házi ügyes-bajos dolgaikra vonatkozott. Tompa nemcsak szüleimet szerette, hanem engem is. Szeretetét már mint kis gyermek nyertem meg. Később, midőn tanuló koromban a szünidők alatt otthon voltam, s vagy Tompa látogatott el hozzánk, vagy mi ő hozzá, a leg­nagyobb élvezeteim közé tartozott adomáit hall­gatni, különösen a púpos Péternek — a ki sok ideig a kocsisa volt — együgyüségeiről és hun­czutságairól tudott nagyon kedves adomákat el­mondani. S midőn mint nagyobb tanuló verse­ket kezdtem irogatni, sokszor mondotta: «ne verselj Józsi, mert a ki csak két sor verset ír is, abban már benne van a kutya.» Ezt mondta

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék