Vasárnapi Ujság – 1902
1902-06-08 / 23. szám - Özv. báró Bánffy Dánielné (arczképpel) 363. oldal / Élet- és jellemrajzok - Tompa Mihály két kiadatlan levele 363. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyuak
363 Egyszerre villant fel benne — mint a villámlás — a rejtelmes fekete alak a dombtetőn, az elszakadt heveder, a tőr elhagyása sietségében, a menekülés és elrejtőzés a másodszori találkozás, a megváltoztatott ruha, a világosabb színű haj, de mindig ugyanaz a hang, ugyanaz a nevetés, — a szökevény, a banda vezére, a mexikói lókötő. És ő — ő, az istenadta bolondja! — annyi ész se volt benne, mint a csikójában vagy abban a tökfejű Hopperben ezt nem vette észre ! Ő — ő lesz most nevetség tárgya mindenki előtt, — ő, aki bérlőnek, sanfranciskói városi úrnak tartotta! Beleegyezett, hogy őrizni fogja a tőrét, amíg maga nem jön érte, — igen, amíg el nem jön érte, tűzzel, gyujtogatással talán, lódobogással,pisztolylövésekkel ! Mégis! •— az az ember bízott benne. Igen, bízott benne, pedig tudta, hogy csak egy szavába kerül és az egész környék utána veti magát. Hiszen maga az a tőr bebizonyította volna személyazonosságát s elitéltette volna! Bízott benne másodszor is, mikor egy kiáltásnyira volt a háztól, mikor ellophatta volna a csikóját, anélkül, hogy ő tudta volna! Most jutott eszébe Lantynak, hogy a szomszédok arról beszéltek, milyen különös dolog, hogy az ő atyja lovaihoz nem nyúltak tolvajok. Ő védte őket, — ő, aki most a szökevény, akit javában üldöznek. Lanty hirtelen felállt, egyet dobbantott apró lábával s nyugodt és hidegvérű lett megint. Egészen visszanyerve az uralmat maga fölött, fölvette a tőrt és visszatette a keblébe. Ezalatt a pír is visszatért az arczára, a szemei kissé jobban csillogtak, mint máskor. Megfontoltan ment le a lépcsőn, bedugta kis barna fejét az ebédlő ajtaján, jókedvűen mondta:—Még mindig karatyolnak ? •— és nyugodtan kiment a sötétségbe. Gyorsan fölszaladt a domboldalon, kergette az az emlék, hogy itt találkoztak minap éjjel s homályosan élt benne a gondolat, hogy figyelmezteti a veszedelemre. A hegy azonban sötét volt és csendes, semmi hang, csak a szél suhogása. Aztán eszébe ötlött valami. Ha még mindig a környéken van, meglátja a ruha lobogását a szárítókötélen s azt fogja hinni, hogy ő is itt van. A kegyes és jóindulatú sötétségben hamar levetette saját fehér alsószoknyáját és ráakasztotta a kötélre. A szoknya libegettlobogott, pattogott a hegyi szélben. Lanty ott maradt és várt. Ekkor azonban olyan hangot hallott, amelyre nem számított: lódobogás, de nem egy ló dobogása, soké, odalenn az alsó úton. Visszaszaladt a házhoz, ahonnan a benlevők már kiszaladtak, hogy megtudják, mi újság? Felhasználta az alkalmat, nyugodtan besuhant, fölszaladt a szobájába, melynek ablakából ki lehetett látni a hegyre. Rálapult az ablakdeszkára és hallgatózott. Hangokat hallott, nehéz csizmák dobogását a poros úton, a szérűskert felé, a ház másik oldalán, aztán szünet, majd a dobogó lábak visszatérése s végül távozó lódobogás az úton. Ekkor kopogtak az ajtón s az anyja veszekedő hangja hallatszott: — Oh, itt vagy hát? Hát ez is a legjobb hely a lánynak, mikor a férfiak dolga kezdődik. Megfogták a mexikói lókötőt s bezárták a te csikód istállójába, míg a friskói rendőrség visszajön a többiek üldözéséből. Csak maradj, a hol vagy, míg ezek megjönnek és megszabadítanak bennünket ezektől a betyároktól. Értetted ? — Jól van, mama, úgy sincs rám szükség. — felelt Lanty a félig nyitott ajtón át. (Vége következik.) ÖZV. BÁRÓ BÁNFFY DÁNIELNÉ. 1821—1902. A régi erdélyi magyar úri asszonyok ma mármind ritkábbá váló típusának egy köztiszteletben állott képviselője hunyt el Kolozsvárott május 30-ikán: báró Bánffy Dánielné, szül. lóczfalvi Gyárfás Anna. Több mint nyolczvan esztendőt élt s e hosszú idő legnagyobb részét Kolozsvárott töltötte. Egyike volt az erdélyi főúri társadalom legismertebb alakjainak, aki bárhol jelent is meg, tisztelet vette körül. 1821-ben született háromszéki ősrégi nemes családból. 1842-ben ment férjhez losonczi báró Bánffy Dánielhez, aki már a régi erdélyi országgyűléseken az első sorban küzdők közt szerepelt, később Dobokamegye főbírája s az unió után alispánja volt egész a szabadságharcz végéig. Neje, bár a napi politikába soha sem elegyedett, ahol a honleányi lelkesedés tanúsításáról volt szó, mindig az elsők között volt; részt vett a negyvenes évek rendkívül élénk erdélyi társadalmi és hazafias mozgalmaiban, melyekben a nőknek is nevezetes szerep jutott. Majd 1848-ban, midőn Erdélyben is megkezdték a nemzeti hadsereg megalakítását, s a hölgyek ékszereiket, ezüstjüket fölajánlották a haza oltárára, mint első aláíró volt ott báró Bánffy Dánielné Hegedűs Sándor kolozsvári ügyvédnek, a volt kereskedelmi miniszter atyjának gyűjtőívén. Jelen volt a kolozsvári redout-épületben tartott országgyűlésen is, mikor az uniót kimondották, a karzat lelkes hölgyközönsége között. Boskovics Ignácznak e nagy fontosságú történelmi jelenetet ábrázoló képén látható az ő alakja is. A sors megengedte érnie, hogy ötven év múlva ugyanott legyen, ugyanazon a karzaton, mikor az unió kimondásának ötvenedik évi fordulóját ünnepelték. A szabadságharcz utáni szomorú években midőn — mint akkor a legtöbb főúri család,birtokain visszavonulva élt, nem egy menekült élvezte vendégszeretetét, támogatását. Az alkotmány helyreállítása után férje országgyűlési képviselő, majd főispán lett s 1876-ban valóságos belső titkos tanácsosi czímet nyert. 1888-ban húnyt el. Özvegységében is megtartotta a báróné azt a társadalmi tekintélyt, melyet kiváló tulajdonságai biztosítottak számára. Ritka jótékony asszony volt; jótékony egyesületekre sokat áldozott s másokat is erre buzdított. A kolozsvári mentőegyesület s számos más jótékony intézet működését áldozatkészséggel támogatta. Sok száz szegénynek baját enyhítette, maga is felkereste gyakran a szegényeket, adományokat osztogatott köztük, vigasztalta őket. Cselédségét is nem egyszer lehetett Kolozsvár utczáin látni, a mint a báróné adományait vitték a szükségben szenvedőknek. Jótékonyságában nem volt fitogtatás, érdemkeresés : ami jót tett, szíve sugallatából tette. Jellemző vonása volt a színház kedvelése. Nem volt olyan nap — ha csak betegség nem bántotta — hogy a kolozsvári színházban végig ne nézte volna az előadást; nem volt a színészetnek nálánál buzgóbb pártfogója. A színészek régebben azzal hálálták meg érdeklődését, hogy jutalomjátékaik alkalmával külön, selyemre nyomatott szinlapot nyújtottak át neki. A szinlapokat ő évek során át összegyűjtötte s más egyéb gyűjteményeivel együtt odaajándékozta az erdélyi múzeum könyvtárának. Karácsonykor a színészek gyermekeit is meg szokta lepni mindenféle ajándékkal, csemegével, maga kötötte és varrta ruhácskával. Mint családanya, gyermekeit nagy gonddal és szeretettel nevelte s mikor felnőttek is, benső szeretet fűzte együvé az anyát és fiait. Életének alkonyán csöndes megnyugvással készült a halálra. Négy hónappal ezelőtt már beteg volt, érezte, hogy életereje kialudni készül. A mi dolga volt a világgal, elintézte, elbúcsúzott környezetétől, rendelkezett vagyonáról, kedves apróságait szétosztotta emlékűi családja tagjai, jó emberei, hű cselédei között. Betegsége roszabbra fordultának hirére gyermekei hozzá siettek s az ő karjaik közt lehelte ki lelkét. Halála fiain, báró Bánffy Dezső főudvarmesteren és volt miniszterelnökön, Jenőn és Ernőn kívül számos erdélyi főúri családot borított gyászba, köztük a Bánffy, Teleki, Zeyk és Gyárfás családokat, de mélyen érintette Kolozsvár egész társadalmát is. (fnb.) Danky fivérek fényképe után. BÁRÓ BÁNFFY DÁNIELNÉ. TOMPA MIHÁLY KÉT KIADATLAN LEVELE. A nagy költőnek két eddig ismeretlen levelét van alkalmunk közölni Borsodi József nyug. kir. járásbiró úr szívességéből, a kihez a levelek annak idején intéztettek. Azokra a körülményekre, melyek Tompának e levelek írására alkalmat adtak, beküldőjük a következőket irja lapunkhoz irt levelében, mely egyúttal érdekes világot vet arra a hatásra, melyet az 1863-iki lengyel felkelés híre hazánkban s különösen az ifjúság közt keltett. «Boldogult apám — irja Borsodi József úr — Tompával 1848 vagy 1849-ben ismerkedett meg. Később benső barátság fejlődött ki szüleim s Tompa és neje közt. Apám simonyi-i, Tompa hanvai pap volt; a két község mintegy két óra járásnyira fekszik egymástól. Tompa és apám gyakran meglátogatták egymást, állandó levelezés is folyt köztük. Ezen levelezés családi és házi ügyes-bajos dolgaikra vonatkozott. Tompa nemcsak szüleimet szerette, hanem engem is. Szeretetét már mint kis gyermek nyertem meg. Később, midőn tanuló koromban a szünidők alatt otthon voltam, s vagy Tompa látogatott el hozzánk, vagy mi ő hozzá, a legnagyobb élvezeteim közé tartozott adomást hallgatni, különösen a púpos Péternek — a ki sok ideig a kocsisa volt — együgyüségeiről és hunczutságairól tudott nagyon kedves adomákat elmondani. S midőn mint nagyobb tanuló verseket kezdtem irogatni, sokszor mondotta: «ne verselj Józsi, mert a ki csak két sor verset ír is, abban már benne van a kutya.» Ezt mondta