Vasárnapi Ujság – 1902
1902-11-30 / 48. szám - A Nemzeti Muzeum könyvtára (képekkel) 782. oldal / Hazai táj- és néprajzok; közintézetek; népszokások; műtárgyak
782 VASÁRNAPI UTSÁG. 45. SZÁM. 1902. 49. ÉVFOLYAM. Minden szem odanézett. Jahodovska kiszaladt a konyhából s meglátván a Mliniczky vésztjósló arczát, a szokásos «üzleti» ijedelemmel és sietséggel perdült a Mliniczkyék asztalához, azzal a rettenetes előérzettel, hogy Mliniczky úr vagy legyet, vagy hajszálat talált az ételben. — Jaj, tekintetes úr, tekintetes úr! Mért olyan nyugtalan, lelkem tekintetes úr? Csak magát Mliniczkyt hívták tekintetesnek, a többi a neve szerint volt Druzsba úr, Kovik úr, Tibuly úr. Mliniczkynek szikráztak a szemei, a homloka kivörösödött, mint a tégla, és a szalvétájával haragosan csapkodta az asztalt.— Hát azért, mert haragszok (ha dühbe jött, még kevésbbé vigyázott a magyar grammatikára). Haragszok egy kicsit a kétfejű sasra is, de azzal mégis hiszek, hogy két feje van, hanem hogy egy csirkének négy feje volna, aztal nem hiszek. És ha volt, hát mert nem küldte őtet múzeumba az én barátocskámnak, a Pulszkynak, hanem adja nekem megenni? Ez impertinenczia,hallja! Jahodovska elpirult, kibeszélte magát a szakácsnéra, hogy az követte el a hibát, aztán hirtelenében beszaladt a konyhába és kihozott békítőül egy tányéron két pompásra pirult kirántott csirkecombot azon melegében, még szinte sistergett rajtuk a zsír. Mliniczky dühösen lökte félre a tányért. — Nem kell, egye meg. Én rendet akarok és tisztességet enyim pénzemért, nem kedvezményt. Az nem kell nekem. Száz fáczányt rendelek, ha nekem tetszik . . . Olyan hősies gesztussal tette ezt, mint egy római triumphátor, mikor egy koronát utasít vissza. Az efajta dolgok emelték őt a «Pává»ban mindannyiok fölé. — Ugyan ne haragudjék, édes tekintetes úr. — Haragszok, borzasztón haragszok, — rikácsolta. Erre aztán a sipsiriczát küldte rá Jahodovska. A sipsiricza rámosolygott és addig-addig kérlelgette, hogy végre ő is visszamosolygott és a sipsiricza kedvéért megette a két dombot. Hanem most már a gyanú fel volt keltve és általános gyűlölet tört ki a Herkules ellen. Ki lehet ez az ember ? És mit akar vele Jahodovska? Ez is egy valóságos rejtély. Most márkét rejtély volt a «Pává»-ban. Két aktuális théma a borocska mellé. Nem sokára némi világot hozott Kovik úr. Megtudta valahol, hogy a Herkules senki más, mint egy Manusek Venczel nevű nyugalmazott burgzsandár. — Csak? — jegyzó meg Druzsba úr. — No, ez nem sok. — Ej, no, — dörmögte Mliniczky — mire nézi a király a czivillistáját, hogy ilyen erős, javakorú embert nyugalomba küld. — Hogy azt mondják, nőül akarja venni Jakobovskát — újságolta tovább a doktor. Druzsba úr felfortyant. — Ez szemtelenség! Ki kellene innen lökni. Hogy mer ilyet gondolni! — No, csak az kellene még — vélte Mliniczky úr — hogy egy burgzsandár regnáljon fölöttünk, igaz magyarok fölött. — Nem, nem, ez képtelenség tűnődött rajta Druzsba. — Ki tudja? — vejő ellen a doktor. — Minden asszony egyforma és csak a derekáig okos. Druzsba szemlátomást nyugtalan lett, bántotta a dolog, izgatottan dobolt ujjaival az asztalon. Hm, csakugyan. Az ördög nem alszik. Pedig hej, az ő tervei közt is ilyen valami kóválygott, a feje legtitkosabb fiókjában. Megvárni, míg a leány férjhez megy és míg az asszony egy kis pénzecskét gyűjt az üzletből s aztán azt mondani neki egy szép napon : «Kedves komámasszony, maga is öreg már, én is öreg vagyok, de az ördög bennünk még fiatal. Csukja be a korcsmáját és ami még hátravan az őszi verőfényből, élvezzük ki, kart karba fonva, az én Jakodovsky komám örömmel fogja nézni az égből. De addig is, míg Jakodovsky az égből nézné a dolgot, Druzsba tanár úr minden nap azzal a gondolattal nézegette a vérbéli, hatalmas idomú, kívánatos asszonyt, hogy az egyszer majd az övé lesz és íme most . . . Nem, ez nem lehet, százszor is nem. Ennek a végére kell járni. Minthogy a Herkules nem volt még ott, Druzsba úr odaintette Jahodovskát s igyekezett közömbös hangon kérdezősködni, de bizonyos reszketegségtől még sem tudta azt mentesíteni. — Tudja-e, Jahodovska, kedves komámasszony, mit beszélnek a városban? — Ugyan mit?- kérdé Jahodovska kíváncsian, mert nagyon szeretett híreket hallani. — Hogy ez a burgzsandár miért jár ide... Merőn szeme közé nézett az özvegynek, a ki könnyedén elpirult s hirtelen egy kakast vett észre az eperfán, amely az érettebb eprek közt dúskálódott. — Hess onnan, te czudar! — kiálta rás a kezében levő asztalkendőt lobogtatva, próbálta lekergetni. — Nézze meg az ember, hova veszi be magát! — Hagyja csak a kakast, Jahodovska, hagyja — szólt közbe Druzsba úr komolyan, némi árnyalatával a tréfának és a szemrehányásnak. Az egyik kakas csínyeit nem lehet a másik kakas csínyjeivel eltakarni. Maradjunk csak az első kakasnál, a burgzsandárnál, azaz beszéljünk a tyúkról, Jahodovska lelkecském. — Miféle tyúkról ? — kérdé az asszony váratlanul erős és vidám tekintettel. Kissé a világosság felé fordult. Látni lehetett arczán, a finom pelyhet, mely bársonyossá teszi, olyanná, mint az érett baraczk. Druzsba úr szeretett volna beleharapni. Ott hagytuk el, hogy miért jár ide a burgzsandár ? folytatá Druzsba úr. — No, hát miért jár?— kérdé Jahodovska hányi-veti hangon, hullámos barna haját megigazítva. — Azért, hogy magát nőül akarja venni bökte ki végre a professzor úr. (Folytatása következik.) DELHARS ISTVÁN: A gróf Széchenyi család levéltára. A MAGYAR NEMZETI MÚZEUMBÓL. POLLACK MIHÁLY, A NEMZETI MÚZEUM ÉPÍTŐJE. A NEMZETI MÚZEUM KÖNYVTÁRA. A Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonképeni alapja s ma is egyik legbecsesebb osztálya a könyvtár. Tudvalevő, hogy gróf Széchenyi Ferencz alapítványa magyar és magyar érdekű könyv-gyűjtemény volt s ezt a magyar jellegét a múzeumi «Széchenyi Országos Könyvtár» megőrizte ma is. Nemzeti múltunk leggazdagabb forrásai közé tartozik e réven a Múzeum könyvtára s magában foglalja irodalmunk régi és új termékeit is, amely teljesen csak lehet. A tudósok, az érdeklődő közönség nagy számmal látogatják olvasótermeit s most, midőn legbecsesebb kincseiből állandó kiállítást rendezett a jubileum alkalmából, e kiállításnak is sok nézője van. A Múzeum könyvei tíz teremben és helyiségben vannak osztályozva. Két termet foglalnak el ezenkívül a kéziratok, három helyiség jut a hírlapoknak, hat terem és szoba az oklevelek és családi levéltárak elhelyezésére szolgál, kettőben pedig a törvény rendelte nyomdai köteles példányok ügyeit intézik. Mindannyi közt legdíszesebb az úgynevezett Széchenyi-terem. Ez a könyvtár díszterme. Bútorzata 1865-ben készült a magyar hölgyek adományából, a kik erre a czélra bizottságot alakítottak volt 1859-ben. A termet faragott burkolat fedi, falait nagy üveges szekrények veszik körül, melyekben középkori kéziratainkat és incunabulumainkat őrzik. Legfőbb dísze az a művészi keretbe foglalt arczkép, mely az alapító Széchenyi grófot ábrázolja és Ender Jánosnak 1823-ban készült festménye. A Múzeum olvasóterme nyolczvan vendéget tud befogadni. Külön helyiség van a hirlapolvasók és a tudományos kutatást végző szaktudósok számára. Összesen mintegy száz olvasó foglalkozhatik egyszerre a helyiségekben. A látogatottság ehhez képest tekintélyes. A múlt év