Vasárnapi Ujság – 1902
2. Költemények - Jókai Mór: Kossuth Lajos százéves születésnapján 635. oldal
38. SZÁM. 1902. 49. ÉVFOLYAM. vasárnapi újság. KOSSUTH LAJOS SZÁZÉVES SZÜLETÉSNAPJÁN. Óda. Irta Jókai Mór. Száz esztendeje múlt, hogy az égből a földre leszálltal. Majd egy századon át fénylekt nagy szellemed élve. Mit hoztál le nekünk? A szabadság égi szülöttét. A hit egyenlővé emelé fel a honfit, a polgárt. Nép volt, járom alatt: nemzetté őt Te teremtéd, Mostoha földjéből alkottál édes anyánkat. Szárnyat a szellemnek Te adál, sajtót szabadítva : S fényes hős tettek követék, mit hirdete ajkad : Korszakot alkottál, tele fénynyel és örökélő Eszmékkel, miket el nem enyésztet, semmi jövendő, Lánczot tördelve Te magad viseled a bilincset, Megszerzéd e hont s magad éltél messze hazátlan, S láttad mind messzebb távozni a hont Te magadtól. ...Most már itthon vagy, haza keble melengeti hamvad, Itt nyugszol; de mit a sírbolt és hamvveder el nem járhat, a szellemed él s bevilágít messze jövőkbe. Én tudom - ott éltem — mi vala régen Magyarország. Névtelen és nem is ismert földje e népnek. Népének milliói szegény rabok és igahordók. Nagyja kevély koldus, úrnak, szolgának esetlen. Kardját a rozsda, de nevét a rosz hír emészté. . . . Évezred végét láttuk közelítni hazánkra. Érjük-e azt, vagy sem ? Ez sem volt irva az égre : — Hogyha a mostoha sors le találja törülni nevünket E hon síkjáról, mi utánunk nem marad emlék. Hírünk, ősi dicsőségünk, mint egy mese elvész ! Mit tehetett a költő ? Sirt a nemzet enyésztén. «Hol van a hon ?» kérdé búsan s nem lelte a népét. Elmúlt az! Ne keresd! Nem jön fel az alkonyodott nap, — Ekkor megjelenél Te magad s megráztad e földet, Hogy minden sírnak meg kellett nyílni szavadra : «Van magyar és lesz itt haza, míg a világ áll: Uj haza, nagy nemzet, kit az Isten újra teremtett. Gyúl a szabadság napja, ki nemzetet alkot e földön !» Gyermek Hercules a hogy fojtogatá a kígyókat, Úgy Te erős kézzel fojtád méregfogú kigyót hján , a nemzetnek megölő pokolbeli szörnyét, A ki szabadságunk gyűrűivel összeszorítá. Átok és tilalom terhelte e szót : «szabadság». És Te ki merted tűzni a szűz lénynek lobogóját. Küzdtél tolladdal, egyedül, a hatalmasok ellen . Bűnnek vették azt és rabság lett a jutalmad. Ámde a nemzet ezért fejedet koszorúzta babérral , szószólójává választott nagy diadal közt. Hol lángszózattal haza bölcsei nagy seregében Ékesszólással, mely meggyőz mind szivet és észt, Törvénynyé emeléd a szabadságot közörömmel. Büszke nemességünk a népet emelte magához. Áldozatúl hozván sok százados ős jogait mind, S jobbágy terheitől honi földet felszabadítva. Mindezt a Te szavad, a Te lelked okozta csodára. . . . Ám e kincseket itt ingyen nem adja a végzet : Ármány, visszavonás, hálátlan népfajok átka Öldöklő kézzel tűzlángot szórt a hazánkra. Dúlva rohantak ránk a rezdgahadak körülöttünk, Lángbaborúlt ország jajját ám senki se hallá, — Egymagad áll fál itt, a ki nem vesztéd el a lelked, S fentartád a hitet Istenben és a hazában. Száz esztendeje múlt, hogy a sors e honnak adott át. — Rengett akkor a föld ? Hullottak tűzmeteorok? Dűltek-e tornyok alá ? Lángolt-e az égbolt ? A hogy reszket a föld most és tűzoszlopokat hány. Napfényként ragyogó tűzcsillag hull le az égből. . . . Kit fog szülni a föld ? Csillagtól esve teherbe ? Isten nem hagyhatja vezér nélkül maga népét. Hallod a kriptádból ez örömzajt, mely ma körülvesz ? Visszaszületsz-e közénk, új életet élni e földön ? Látni e drága hazát, a kit Isten újra teremtett így megerősödve hatalomban, ősi erényben. Távol vágyaidal, miket lángszavad hirdete egykor, Testté, lélekké alakúlva, magasra emelve, Látni a fővárost, melynél szebb nincs a világon. Fényes csarnokait törvénynek és tudománynak, Szemközt a koronás palotát, pompásul emelve Egy holt s egy élő «szerifjobb»-bal hinti az áldást. Emlékek seregét érczből, márványból emelve Hősöket és koronás főket, nagy tettek zászlóvivőit. Költőket, haza és szent eszmék képviselőit. Szobrokat, a miknek tervét most képzi művészagy, Látnoki szem már látja alakjaik ott a jövőben. Jobbparton a felejthetlen őrangyala honunknak, Szentté elfogadott Erzsébet drága királynénk, Balparton a Te szobrod messze világba tekintve, Kikhez messzünnen, koszorúkat hozva kezükben Mint csodatevő szentképekhez járnak a népek. — Óh, jön idő még, melyben e szobrok a csillagos éjben Egymásnak nyújtják kezeik s emelik fel az égre. Várva az Istentől csodatételt drága hazánkért Lércznél, márványnál merevültebb karjaik a bús Néptársaknak széttárulnak hű ölelésre . A hogy összetalálkoztak ama nagy ravatalnál Drága babéremlék, koronás nő kegyadománya, A ciprus-gallyal, mit Kossuth külde Deáknak. . . . Ily csoda van most is, sírodnál itt az egész nép, Nincs itt ellenség: jó testvér mind valamennyi, Isten békéjét ünnepli ma nagyban a nemzet. . . . Óh, ne maradj lenn : ottan alant az éjji sötétben ! Oh, ne maradj fenn, odafenn a csillagi fényben ! Itt a helyed ! Új század várja lejöttöd. Szép e drága haza ! Odafenn nem szebb a menyország, Éltedben de sokat szenvedtél hosszú időkig ! Nemzetedért s a szabadság isteni eszmeköréért. Tartozik a végzet, hogy mindezt visszafizesse Néked egy új élet gyönyörével és diadallal. Addig is élsz idelenn valamennyi honfi szivében És az anyák neveden oktatják kis csecsemőik ! Láttalak én, a midőn szavaidból nőtt fel a tábor, Mely diadiot kereső seregeknek állta az útját, Láttam a tűzfolyamot, mit lelked lángja kiontott. Hallottam szavadat, a milyen nem lesz soha többé. S mint a kalász magból, kell fel szavaidból a hadsor. Mintha rendre kikeltek volna a régi vitézek. Gyermekből lett hős s az öregből ifjú levente. S mind, a ki hű hazafi, a ki él-hal a nemzete mellett. És a szabadságnak hive, hős zászlóid alá jött. Védni a vad dúlóknak ezrei ellen a közjót. Nem keresett más hont, túl messze tengerek útján. Itt pedig a hon kis szigetén, hullámokat ontva Vértenger várt rá, elijesztő szörnyetegekkel. Itt maradott, megvédte honát és adta csodáit Harczi vitézségnek, mely túlszárnyalta a régit, S a kinek ajka nem is monda : sebe szólt a hazáért. .. . S a mit a kardval félbe hagyott, folytatta szivével, Mint az ereklyéjét, úgy érzé a szabad eszmét, S ostromlá az eget, a míg azt visszaszerezte És megvívta a kort, a melyben erősen uralgó A Te jelszavad, a melyet hordtak lobogóid : Egy kilár a « Szabadsággal,az Egyenlőség s a Rokonszív». És a midőn a nagy mű összeomolt, mit emeltél. (Gigászok diadalmaskodtak az istenerőkön) A haza földjével nem kaptad el a haza sorsát. — Hol menedéket adott száműzöttnek szabad ország, Ott emeléd szavadat, idegen szól égre kiáltva. Dörgés lett abból, mely viszhangozta keservünk Félsziget országa s a dicső brittek birodalma, És óczeánon túli világ zengett szavadtól. Minden nép ajkán hirdetted: «él a magyar még!» A mikor azt hitték, el van sírolva örökre, S aztán évtizedek sorainál függe a kardod, Mint egy lángpallos az erőszak büszke fejénél, Nagy fenyegetve örök harczczal, míg nem lesz igazság ; Míg a szabadságnak s népjognak sírja ki nem nyíl. Ott idegen földön tápláltad honfiszerelmed, Mindened a honnak szentelve , semmi se tőle. S eltemetéd idegen földön, mi drága szivednek. Szivedtől szakadott leányod és szerető nőd. Két fiadat élethivatás távolba vezette, Ott maradtál Te magad, mint prófétája honának Pusztában egyedül hirdetni az isteni igét. MÉRETLEN HÚS TÓTHÉKNÁL Közönséges falusi eset. Irta MIKSZÁTH KÁLMÁN. Az állatok érdeke se egyforma és semmiképen se kerülhet egy kalap alá. A tapasztalataikból leszűrt igazságaik is különbözők. A hangya például ragadozó állatnak tartja a fülemilét és jámbor léhűtőnek a tigrist. A ló azt szeretné , hogy tovább szőrjük a dolgot ha valami gazdag nagy úr tulajdonába jutna, mert ott kímélik, vakarják, zabbal etetik, pokróczczal takarják, a tehénnek ellenben az a szerencséje, ha szegény emberhez jut, mert ott ő valóságos családtag, dédelgetik, friss lóherével, burgundiával etetik s vigyáznak rá, mint a szemük fényére. Csak a sertésnek mindegy, mert annak mindenütt az a sorsa, hogy megölik és megeszik. A sertés pályája rövid, sivár és reménytelen. Hanem most csak egy tehénről van szó, a Riskáról, amelyik szegény paraszt embere és nyolcz liter tejet ad naponkint. Hát nem sok, de ő tőle mégis elég, mert csak egyszerű magyar fajta, kajla szarvú, fehér szőrű, csontos, szikár, hegyvölgy váltakozik a testén. Ősei soha se legeltek Siementhalban, sem sehol havasi füveken, szóval alacsony származású paraszt tehén. A palócz ember megbecsüli a tehenet, nem fogja eke elé, mint a stájer, mert gavallér hozzá: a tehén a gyöngéd nem a szarvasmarhák közt, ő adja a tejet, elli a borjúkat, nem szabad dolgoztatni. Azonfelül hálás is hozzá a palócz és a tehenet «ő kelmének» híja. Megtiszteli ezzel. Mert a többi állat mind «ne-te-ne», vagy «breski», «fülled hozzád» vagy «czoki», csak a tehénnek jár ki a titulus: «a Kiska ő kelme». Hát igen is, ő kelme szegény paraszt famíliához került, a felvégi Tóth Ferenczhez, ahol igen szerették. A gazda gyöngéden veregette meg lapoczkáit reggelenként, mikor kihajtották, a gazdasszony rendesen valami csemegével várta este, mikor a mezőröl a csordával hazajött s ugyancsak megkorholta vásott gyerekeit, kik rögökkel hajigálták: Nem féltek az istentől, a legnagyobb jótevőtöket megütni, a ki táplál benneteket? Mingyárt elszárad a kezed, te Miska, te gézengúz ! A gyerekeknek persze nincs jó eszük. A tej nem imponál azoknak. Azt hiszik a kis csacsik, hogy valahonnan a Polovszkyék árkából meríti az anyjuk. Még többet ér nekik, ha néha a Riska odadörzsöli az oldalát a szederfához, mert ezzel megrázza s potyogni kezdenek az érett fekete szederbogyók. Akkor szinte pajtás a Riska. Hanem előttük is megnőtt a tehén becsülete, mikor egy reggel tarka borjút hozott a világra. Kedves volt a borjú, olyan okos szemekkel, mint egy kanonoké. Lámpás a homlokán és rózsaszín foltok az oldalain imitt amott. Ez már a gyerekeknek is tetszett. A Riska ezentúl otthon maradt a borjúval s valóságos búcsújárás volt egész nap az istállóba. Rendre eljöttek a rokonok, a szomszédok, megbámulták a borjút, megköpködték, hogy szemtől ne jöjjön neki. «Nagyot nőjjön, mint a Zschyék bivalya», mondák a babonás szokás szerint, vagy azt az észrevételt tették, hogy gyönyörű üsző lesz belőle, kár volna odaadni a mészárosnak. A mészárosnak ? — csodálkoztak a gyerekek. Hát mit csinálna vele a mészáros ? Hiszen a mészárosnak nincsen tőgye, amiből szoptatná. Jaj, édes lelkeim, nem is azért kellene az a mészárosnak, hanem hogy egy nagy kést fogna és kik elvágná a boczika nyakát. Erre aztán elkezdtek sírni a gyerekek, mint a záporeső. Oh, a csúf mészáros! Hát ugyan nem fájna-e a szíve ? Napokon át kellett biztatni az apjuknak, hogy megnyugtassa. — Dehogy no. És dehogy. Nem eladó a borjú, fölneveljük tehénnek. Hanem mikor a kis Kata megnő, a Kata lesz eladó és a tehénné cseperedett borjú lesz a hozománya. A testvérkék a böszmék most már azon siránkoztak, hogy ha a Kata lesz eladó akkor hát az ő nyakát vágja el a mészáros a nagy késével. Ez alatt pedig szépen növekedett a kis jószág. 635