Vasárnapi Ujság – 1902

1902-09-28 / 39. szám - Méretlen hús Tóthéknál. Elbeszélés. Irta Mikszáth Kálmán 635. oldal / 1 Elbeszélések; genreképek - Jókai Mór: Kossuth Lajos százéves születésnapján 635. oldal / Költemények

38. SZÁM. 1902. 49. ÉVFOLYAM. vasárnapi újság. 635 KOSSUTH LAJOS SZÁZÉVES SZÜLETÉSNAPJÁN. Óda. Irta Jókai Mór. Száz esztendeje múlt, hogy az égből a földre leszálltai. Majd egy századon át fénylelt nagy szellemed élve. Mit hoztál le nekünk? A szabadság égi szülöttét. A hit egyenlővé emelé fel a honfit, a polgárt. Nép volt, járom alatt, nemzetté őt Te teremtéd, Mostoha földjéből alkottál édes anyánkat. Szárnyat a szellemnek Te adál, sajtót szabadítva : S fényes hős tettek követék, mit hirdető ajkad : Korszakot alkottál, tele fénynyel és örökélő Eszmékkel, miket el nem enyésztet, semmi jövendő, Lánczot tördelve Te magad viseled a bilincset, Megszerzéd e hont s magad éltél messze hazátlan, S láttad mind messzebb távozni a hont Te magadtól. ...Most már itthon vagy, haza keble melengeti hamvad, Itt nyugszol; de mit a sírbolt és hamvveder el nem zárhat, a szellemed él s bevilágít messze jövőkbe. Én tudom­­ ott éltem — mi vala régen Magyarország. Névtelen és nem is ismert földje e népnek. Népének milliói szegény rabok és igahordók. Nagyja kevély koldus, úrnak, szolgának esetlen, Kardját a rozsda, de nevét a rosz hír emészté. . . . Évezred végét láttuk közelítni hazánkra. Érjük-e azt, vagy sem ? Ez sem volt írva az égre . — Hogyha a mostoha sors le találja törülni nevünket E hon síkjáról, mi utánunk nem marad emlék. Hírünk, ősi dicsőségünk, mint egy mese elvész ! Mit tehetett a költő ? Sirl a nemzet enyésztén. «Hol van a hon ?» kérdé­súsan s nem lelte a népét. Elmúlt az! Ne keresd! Nem jön fel az alkonyodott nap, — Ekkor megjelenél Te magad s megráztad e földet, Hogy minden sírnak meg kellett nyílni szavadra : «Van magyar és lesz itt haza, míg a világ áll: Uj haza, nagy nemzet, kit az Isten újra teremtett. Gyúl a szabadság napja, ki nemzetet alkot e földön !» Gyermek Hercules a hogy fojtogatá a kígyókat, Úgy Te erős kézzel fojtád méregfogú kigyót l­ján : a nemzetnek megölő pokolbeli szörnyét, A ki szabadságunk gyűrűivel összeszorítá. Átok és tilalom terhelte e szót : «szabadság». És Te ki merted tűzni a szűz lénynek lobogóját, Kü­zdtél tolladdal, egyedül, a hatalmasok ellen . Bűnnek vették azt és rabság lett a jutalmad. Ámde a nemzet ezért fejedet koszorúzta babérral a szószólójává választott nagy diadal közt. Hol lángszózattal haza bölcsei nagy seregében Ékesszólással, mely meggyőz mind szivet és észt, Törvénynyé emeléd a szabadságot közörömmel. Büszke nemességünk a népet emelte magához. Áldozatúl hozván sok százados és jogait mind, a jobbágy terheitől honi földet felszabadítva. Mindezt a Te szavad, a Te lelked okozta csodára. . . . Ám e kincseket itt ingyen nem adja a végzet : Ármány, visszavonás, hálátlan népfajok átka Öldöklő kézzel tűzlángot szórt a hazánkra. Dúlva rohantak ránk a fezolgahadak körülöttünk, Lángháborúit ország jajját ám senki se hallá, —­ Egymagad áll­tál itt, a ki nem veszted el a lelked, S fentartád a hitet Istenben és a hazában. Láttalak én, a midőn szavaidból nőtt fel a tábor, Mely diadilt kereső seregeknek állt­a az útját, Láttam a tűzfolyamot, mit lelked lángja kiontott, Hallottam szavadat, a milyen nem lesz soha többé. S mint a kalász magból, kell fel szavaidbul a hadsor. Mintha rendre kikeltek volna a régi vitézek. Gyermekből lett hős s az öregből ifjú levente. S mind, a ki hű hazafi, a ki él-hal a nemzete mellett. És a szabadságnak hive, hős zászlóid alá jött. Véd­ni a vad dúl­óknak ezrei ellen a közjót. Nem keresett más hont, túl messze tengerek útján. Itt pedig a hon kis szigetén, hullámokat ontva Vértenger várt rá, elijesztő szörnyetegekkel. Itt maradott, — megvédte honát és adta csodáit Harczi vitézségnek, mely túlszárnyalta a régit. S a kinek ajka nem is monda : sebe szólt a hazáért. .. . S a mit a kardvas félbe hagyott, folytatta szivével, Mint az ereklyéjét, úgy őrzé a szabad eszmét, S ostromlá az eget, a míg azt visszaszerezte És megvívta a kort, a melyben erősen uralgó A Te jelszavad, a melyet hordtak lobogóid : Egyíit­t j­ár a « Szabadsággal,az Egyenlőség s a Rokonszív». És a midőn a nagy mű összeomolt, mit emeltél. (Gigászok diadalmaskodtak az istenerőkön) A haza földjével nem kaptad el a haza sorsát. — Hol menedéket adott száműzöttnek szabad ország, Ott emeléd szavadat, idegen szól égre kiáltva; Dörgés lett abból, mely viszhangozta keservünk Félsziget országa s a dicső brittek birodalma, És óczeánon túli világ zengett szavadtól. Minden nép ajkán hirdetted: «él a magyar még!» A mikor azt hitték, el van sírolva örökre, S aztán évtizedek sorain­ál függe a kardod, Mint egy lángpallos az erőszak büszke fejénél, Nagy fenyegetve örök harczczal, míg nem lesz igazság ; Míg a szabadságnak s népjognak sírja ki nem nyíl. Ott idegen földön tápláltad honfi szerelmed, Mindened a honnak szentelve : semmi se tőle. S eltemetéd idegen földön, mi drága szivednek. Szivedtől szakadott leányod és szerető nőd. Két fiadat élethivatás távolba vezette. Ott maradtál Te magad, mint prófétája honának Pusztában egyedül hirdetni az isteni igét. Száz esztendeje múlt, hogy a sors e honnak adott át. — Rengett akkor a föld ? Hullottak tűzmeteorok? Dűltek-e tornyok alá ? Lángolt-e az égbolt ? A­hogy reszket a föld most és tűzoszlopokat hány. Napfényként ragyogó tűzcsillag hull le az égből. . . . Kit fog szülni a föld ? Csillagtól esve teherbe ? Isten nem hagyhatja vezér nélkül maga népét. Hallod a kriptádból ez örömzajt, mely ma körülvesz ? Visszaszületsz-e közénk, új életet élni e földön ? Látni e drága hazát, a kit Isten újra teremtett így megerősödve hatalomban, ősi erényben. Távol vágyaidal, miket lángszavad hirdete egykor, Testté, lélekké alakúlva, magasra emelve. Látni a fővárost, melynél szebb nincs a világon. Fényes csarnokait törvénynek és tudománynak, Szemközt a koronás palotát, pompásul emelve Egy holt s egy élő «szerifjobb»-bal hinti az áldást, Emlékek seregét érczből, márványból emelve Hősöket és koronás főket, nagy tettek zászlóvivőit. Költőket, haza és szent eszmék képviselőit. Szobrokat, a­miknek tervét most képzi művészagy, Látnoki szem már látja alakjaik ott a jövőben. Jobbparton a felejthetlen őrangyala honunknak, Szentlé elfogadott Erzsébet drága királynénk, Balparton a Te szobrod messze világba tekintve, Kikhez messzünnen, koszorúkat hozva kezükben Mint csodatevő szentképekhez járnak a népek. — Óh, jön idő még, melyben e szobrok a csillagos éjben Egymásnak nyújtják kezeik s emelik fel az égre, Várva az Istentől csodatételt drága hazánkért S­ércznél, márványnál merevűltebb karjaik a bús Néptársaknak széttárulnak hű ölelésre ; A­hogy összetalálkoztak ama nagy ravatalnál Drága babéremlék, koronás nő kegyadománya, A ciprus-gal­lyal, mit Kossuth külde Deáknak. . . . Ily csoda van most is, sírodnál itt az egész nép, Nincs itt ellenség, jó testvér mind valamennyi, Isten békéjét ünnepli ma nagyban a nemzet. . . . Óh, ne maradj fenn , ottan alant az éjji sötétben ! Óh, ne maradj fenn, odafenn a csillagi fényben ! Itt a helyed ! Új század várja lejöttöd. Szép e drága haza ! Odafenn nem szebb a menyország, Éltedben de sokat szenvedtél hosszú időkig ! Nemzetedért s a szabadság isteni eszmeköréért. Tartozik a végzet, hogy mind ezt visszafizesse Néked egy új élet gyönyörével és diadallal. Addig is élsz idelenn valamennyi honfi szivében És az anyák neveden oktatják kis csecsemőik ! MÉRETLEN HÚS TÓTHÉKNÁL Közönséges falusi eset. Irta MIKSZÁTH KÁLMÁN. Az állatok érdeke se egyforma és semmiképen se kerülhet egy kalap alá. A tapasztalataikból leszűrt igazságaik is különbözők. A hangya pél­dául ragadozó állatnak tartja a fülemilét és jámbor léhűtőnek a tigrist. A ló azt szeretné , hogy tovább szőrjük a dolgot ha valami gaz­dag nagy úr tulajdonába jutna, mert ott kímé­lik, vakarják, zabbal etetik, pokróczczal takarják, a tehénnek ellenben az a szerencséje, ha sze­gény emberhez jut, mert ott ő valóságos család­tag, dédelgetik, friss lóherével, burgundiával etetik s vigyáznak rá, mint a szemük fényére. Csak a sertésnek mindegy, mert annak min­denütt az a sorsa, hogy megölik és megeszik. A sertés pályája rövid, sivár és reménytelen. Hanem most csak egy tehénről van szó, a Riskáról, a­melyik szegény paraszt emberé és nyolcz liter tejet ad naponkint. Hát nem sok, de ö tőle mégis elég, mert csak egyszerű magyar fajta, kajla szarvú, fehér szőrű, csontos, szikár, hegy-völgy váltakozik a testén. Ősei soha se legeltek Siementhalban, sem sehol havasi füve­ken, szóval alacsony származású paraszt tehén. A palócz ember megbecsüli a tehenet, nem fogja eke elé, mint a stájer, mert gavallér hozzá: a tehén a gyöngéd nem a szarvasmarhák közt, ő adja a tejet, elli a borjúkat, nem szabad dol­goztatni. Azonfelül hálás is hozzá a palócz és a tehenet «ő kelmének» híja. Megtiszteli ezzel. Mert a többi állat mind «ne-te-ne», vagy «bres­ki», «tülled­ hozzád» vagy «czoki», csak a tehén­nek jár ki a titulus: «a Biska ő kelme». Hát igen is, e kelme szegény paraszt famíliá­hoz került, a felvégi Tóth Ferenczhez, a hol igen szerették. A gazda gyöngéden veregette meg lapoczkáit reggelenként, mikor kihajtották, a gazdasszony rendesen valami csemegével várta este, mikor a mezőről a csordával hazajött s ugyancsak megkorholta vásott gyerekeit, kik rögökkel hajigálták: Nem féltek az istentől, a legnagyobb jó­tevőtöket megütni, a ki táplál benneteket? Min­gyárt elszárad a kezed, te Miska, te gézengúz ! A gyerekeknek persze nincs jó eszük. A tej nem imponál azoknak. Azt hiszik a kis csacsik, hogy valahonnan a Polovszkyék árkából meríti az anyjuk. Még többet ér nekik, ha néha a Riska odadörzsöli az oldalát a szederfához, mert ezzel megrázza s potyogni kezdenek az érett fekete szederbogyók. Akkor szinte pajtás a Riska. Hanem előttük is megnőtt a tehén becsü­lete, mikor egy reggel tarka borjút hozott a világra. Kedves volt a borjú, olyan okos sze­mekkel, mint egy kanonoké. Lámpás a homlo­kán és rózsaszín foltok az oldalain imitt-amott. Ez már a gyerekeknek is tetszett. A Riska ezen­túl otthon maradt a borjúval s valóságos búcsú­járás volt egész nap az istállóba. Rendre eljöt­tek a rokonok, a szomszédok, megbámulták a borjút, megköpködték, hogy szemtől ne jöjjön neki. «Nagyot nőjjön, mint a Zichyék bivalya», mondák a babonás szokás szerint, vagy azt az észrevételt tették, hogy gyönyörű üsző lesz be­lőle, kár volna odaadni a mészárosnak. kek. A mészárosnak ? — csodálkoztak a gyere­ Hát mit csinálna vele a mészáros ? Hi­szen a mészárosnak nincsen tőgye, a­miből szoptatná. Jaj, édes lelkeim, nem is azért kellene az a mészárosnak, hanem hogy egy nagy kést fogna és kik­i elvágná a boczika nyakát. Erre aztán elkezdtek sírni a gyerekek, mint a záporeső. Oh, a csúf mészáros! Hát ugyan nem fájna-e a szíve ? Napokon át kellett biztatni az ap­juknak, hogy megnyugtassa. — Dehogy no. Ej dehogy. Nem eladó a borjú, fölneveljük tehénnek. Hanem mikor a kis Kata megnő, a Kata lesz eladó és a tehénné cse­peredett borjú lesz a hozománya. A testvérkék a böszmék most már azon sirán­koztak, hogy ha a Kata lesz eladó akkor hát az ő nyakát vágja el a mészáros a nagy késével. Ez alatt pedig szépen növekedett a kis jószág.

Next