Vasárnapi Ujság – 1903
1903-08-16 / 33. szám - Pákh Albert és Petőfi. Szabó Mózes 538. oldal / Élet- és jellemrajzok - Szabados Ede: Naplemente (Leconte de Lisle) 538. oldal / Költemények
538 Halála nagy csapás a székely végekre. S minket is elfog a méla bánat, látván a jelesek sűrű elmúlását, anélkül, hogy újabbak lépnének nyomukba. Kétségbe kellene esnünk a jövő felett, de hát az Isten rendeli a csapásokat és végre is semmit se használ a sok panasz : Csak flegma, flegma Poniatovsky ! Mohoray Pál. NAPLEMENTE. Leconte de Lisle költeménye. Túl a szendergő tengeren, Egy gyönyörű szép partvidéken Két pálma lombja csendesen Suttogva ring a lenge légben. Föllelve hűvös árnyakat S végigterülve a homokba' Egy pendjabi tigris szunyád Nábob gyanánt ott álmodozva ; S a fákra két kigyó tapad, Mint a paradicsomba' hajdan Gyűrűik izzó parazsat Szórnak törzsük köré csavartan, A lombozat mélán tekint Egy öböl tiszta tükörébe, Hol ibolyaszín fénybe' ring Egy ős bizanczi kastély képe. Fekete hattyúk, szárnyukat A játszi szellőnek kitárva, A lépcsőzet alján utat Vágnak a csillogó vizárba. Derűit a messze láthatár, Nyugodt az égbolt tiszta kékje, Fel és alá csak lopva száll A pálmák lassú pihegése. De ím, a rokk-madár amott Nyugaton nőttön-nőve felső, Csőrében a napgömb ragyog És karmai között a mennykő. Gőzölgő, izzó, csillogó Mellére a zord, vén madárnak A nap, mint hömpölygő folyó, Topázt, ambrát, aranyat áraszt. Fénylő Niagara gyanánt Dühöngve csap a fellegekbe S lehull, a villámok hadát Útjában ott fönn szerteverve. Éjszak felől nagy hirtelen Az óriás Orion, avagy tán Más ősi íjász ott terem Izmos testét előre hajtván. A vadász íve megfeszül — Még izzó, ép most kovácsolták — S míg a tenger felé kerül A rokknak áthasítja torkát. A vérező madár csapong, Majd eltűnik a végtelenben Elejtve az égő napot, Melynek tömege szerterebben. A messze nyúló réteket Tüzelő árja végigöntve, A kék zenith felé lebeg, Honnan gyémántként hűll a földre. Az elhalványuló egen Üszkös romhalmazok hevernek, Arnyat s bibort terjesztve fenn Játék a képen a szeleknek , S mely lomhán, fokról-fokra kél Sejtelmes mélységét kitárva, Sötét fátyolt borít az éj A néma, elhagyott világra. Szabados Ede: VASÁRNAPI ÚJSÁG, 30. SZÁM. 1903. 50. ÉVFOLYAM. PÁKH ALBERT ÉS PETŐFI. Szabó Mózes «Pákh Albert pályája» czímű könyvéből. Ha van barátság, mély és bensőséges, ha van ragaszkodás, mely szivben, lélekben gyökerezik, ha van végre vonzalom, mely a legönzetlenebb szeretetben leli alapját, — akkor a Pákh és Petőfi barátsága valóban az. Pákh szerényebb munkássága és mintegy észrevétlenül termékenyítő befolyása kétségtelenül nem vethető össze Petőfi ragyogó pályájával, de egyéni életük szorosan összefonódott, kedélyük elválaszthatlanul egybeforrt, lelki tulajdonaik összhangzatosan találkoztak és kapcsolódtak. Petőfi, ki a maga heves, forrongó, végletekbe menő, szilaj hevülései miatt még jótevőivel, még barátaival is összetűzött vagy végleg szakított, — mint pl. Vörösmartyval, Tompával s Jókaival. — Aranyon kívül csak Pákhkal tudott még olyan barátságban élni, mely mindvégig szilárd, zavartalan maradt. Még Sopronban ismerkedett meg egymással a két ifjú 1839 októberében s Pákh, a theologus és Petőfi, a közbaka csakhamar bizalmas barátok lettek. Egy pár találkozás s rövid idei együttlét teljesen elegendő volt nekik arra, hogy egymás iránt előbb rokonszenvet, majd baráti vonzalmat érezhessenek, hiszen már az irodalom közös szeretete is egymáshoz fűzte őket. Pákh hamar fölismerte a szegény közlegény szellemi emelkedettségét, szebb, fényesebb pályára való termettségét s viszont Petőfi is nagyrabecsülte új ismerősét. Tetszett neki komolysággal párosult lelki elevensége, szíves előzékenysége s őszinte természetessége. Pákh szánalmat érzett a sorsüldözött irányában, kinek rideg, faragatlan, nyers tömeg közé vetődve annyi küzdelmes zaklatással kellett megvívnia, s rajta volt, hogy a katonáskodás e nehéz napjain lehetőleg enyhítsen. Vadnay Károly személyes közlése szerint a hittanulót ép olyan gyakran láthatták a kaszárnya épületében, mint a fiatal közkatonát az iskola falai közt. Pákhkal Petőfi néha a tanárok előadására is följárt, sőt némely adatok szerint a soproni iskolai irodalmi kör ülésein is megjelent, bár nem dolgozhatott. Petőfinek ez a barátság nagyon jól esett. Pákh 1840-től fogva az irodalmi kör titoknoka, így az ifjúságnak egyik tekintélye volt, és Sassnak, a könyvtárnoknak osztály- és lakótársa. Petőfi tehát Pákh pártfogásából a könyvtárból bármilyen munkát és hírlapot kivehetett. Ez a körülmény a költő sanyarú életére, melyből olykor csak a költészet emelte ki, «a mennyei, a malasztos»: valóságos áldás volt és méltán hálával tölthette el Pákh iránt. S Petőfi csakugyan lelke nagyratörő reményeiről, álmodozásairól, kétségeiről testvéries nyíltsággal beszélt előtte. Pákh szívesen hallgatta őt, hisz vele egykorú ifjú, az ő szíve is tele van éltető reménnyel, hazaszeretettel s a költészet forró vágyával. Életkörülményeik mások, de lelkesítő szellemek egy. A sors nem egyformán tekint reájuk, de a remény egy képen mosolyog feléjök. Ezért ragaszkodnak ők egymáshoz annyi bensőséggel már megismerkedésök első évében is. S a ki később Petőfi gráczi élményeit s katonáskodása egyéb részleteit feszült figyelemmel lesi és hallgatja, kitől további útjára jóakaratú buzdítást nyer s forró ölelések között búcsút vesz, az szintén Pákh volt. Tudjuk, hogy Petőfit 1843-ban szenvedélye és anyagi nyomora újra kiűzi az iskola falai közül. Megy, mert hajtja vére, végzete! Székesfehérvári, kecskeméti, pozsonyi vándorszinészkedése babér helyett csak nyomorúságot termett neki s gyakran följajdúl, hogy ennek az isteni művészetnek papjai miért ördögök. Kisértésük elől mégsem tud kitérni, s 1843 szeptemberének végén Debreczenben Komlóssy Ferencz társulatába szegődik. Időközben Pákh is Debreczenbe költözött, ahol jogot tanult s egyúttal nevelő volt egy előkelő polgári családban. A két barát ismét összekerült, de Petőfinek két hét múlva újra távoznia kellett. Komlóssy feltételeit nem fogadhatván el, október 10—13-ika táján jó fizetés s jó szerepek reményében egy kisebb társulathoz szegődött, mely vándorútját Diószegnek, Székelyhídnak vette. Petőfi reményében ezúttal is csalódott. A társaság csak három hétig tengette életét, az alatt is nélkülözött, sőt mindennapi kenyere sem volt. Petőfi a végső nyomorba jutott. Évek óta küzdött kimerítő zaklatásokkal, de a sors súlya még jobban sohasem nehezedett reá. Az örökös izgatottság, a folytonos nélkülözés és szenvedés leverte az ifjút. Szomorú helyzetében már a legrosszabbra gondolt, láztól gyötrött lelke talán már a halál eszméjével is vívódott. Egyedüli mentő gondolata: valahogyan Debreczenbe visszajuthatni, hol legalább néhány ismerőse s egy jó barátja van. Ferenczi Zoltán elbeszélése szerint Petőfi, ki keserves utjának második felét gyalog tette meg, majdnem a végkimerülésig jutva érkezett Pákh lakására. Pákh épen ezen az estén valami baráti körből a szokottnál későbben ment haza, midőn a kiskapuban egy vaczogó, didergő, fehér nadrágos, vékony lebernyegbe burkolt alak szólította meg. Alig hitt szemeinek, midőn ez alakban Petőfit ismerte fel. Megölelte a lesoványodott beesett arczú, sápadt költőt, bevitte magához, néhány napig, míg valamivel jobban lett, magánál tartotta, némi ruhaneművel ellátta s pénzzel is segélyezte. Azt a szörnyű hideg telet, mely Petőfinek egész életére feledhetetlen maradt, egyéb adaton, az Orlayhoz, Bajzához, Nagy Ignáczhoz intézett leveleinek szomorú hangján kívül, legszebb humoros, de való emléke, «Egy telem Debreczenben» czimű verse örökíti meg, s Pákh igyekezett elviselhetőbbé tenni. Hogy egy jó barát kincsekkel ér fel, Petőfi most érezhette igazán. Magában véve a tudat, hogy nincs teljesen elhagyatva, hogy egy résztvevő szív osztozik keserveiben, s szeretettel, becsüléssel, testvéri vonzalommal környezi, már vigasztalólag, enyhítőleg hatott reá. Pákhban rokonlelket látott Petőfi s előtte saját lelkét föltárhatni, sanyarú napjainak egyedüli öröme volt. Pákh mélyen be tudott látni Petőfi jellemébe. Ismerte túlságos ingerlékenységét, heves lobbanékonyságát, de ismerte lelke jóságát, nemes törekvéseit is. Minél jobban méltányolta barátja ragyogó tehetségét, annál inkább igyekezett befolyni színészi ábrándjainak lehűtésére. Csak egy ízben támadt köztük rövid ideig tartó harag, hogy miképen, azt különféleképen adják elő. Amint Vadnai beszélt, Petőfi azért tűzött össze Pákhhal, mert ez színészi tehetségeiről kicsinylőleg nyilatkozott. Azért kel ki ellene oly hevesen «Végszó» czímű költeményében s mond örök Isten hozzádot az elpártolt barátnak. Pákh ugyané forrás szerint e haragos kifakadásért azzal a szeretetreméltó kedélyességgel állt boszút, hogy Garay «Kont»jára az akkor széltében híres «Csont» paródiát szerzette egy kóbor színészről. Ez a föltevés aligha felel meg a valóságnak. Nemcsak azért, mert már ekkor Petőfi, mint Jókai kifejezi, régi szerelméből, a színészetből kezdett kiábrándulni, hanem azért is, mert Pákh a «Csont»-ot később, 1845-ben írta Pesten, de nem a «Végszó» válaszakép. A paródiával senkit sem akart sérteni, csak egyszerűen kedvét találta a kedélyes átfordításban. Ha a paródiában vannak is vonatkoztatások Petőfi színészi vándorlásának némely részleteire, illetve helyeire. Pákh pajzán élczelődését kell látnunk. azokban Hogy Petőfi nem a színészkedésre tett czélzások miatt fakadt a «Végszó»-ra, az a körülmény is valószínűtlenné teszi, hogy Pákh a magánéletben később is akárhányszor kigúnyolta Petőfi modorának és költészetének túlzásait, de azért mindig a legjobb barátság volt köztük.* A harmadik változatot Gyulai mondja el, kinek nézetét Jókai és Ferenczi is elfogadja. Gyulai az összekoccanás okát abban találja, hogy Petőfinek Pákhnál tett egyik látogatása alkalmával megtetszett egy szalag. Kérte tőle, de Pákh nem adta. Petőfi egyszer oly időben kereste Pákhot, mikor távol volt, elvitte a szalagot, kalapja mellé tűzte, gondolván, hogy megtréfálja vele. Pákh azonban a dolgot érzékenyen fogta fel, szemrehányó levelet írt Petőfinek, hogy fiókját fölhányta s úgy hagyta. Kétségtelen, hogy első tekintetre ez a változat sem látszik elfogadhatónak, mert a «Végszó» szenvedélyes hangját nem okolja meg eléggé. De ha meggondoljuk, hogy szerencsétlen helyzete az amúgy is túlérzékeny Petőfit a külső benyomásokra még fogékonyabbá tette, nincs okunk kétkedni a föltevés helyességében. Különben nincs miért kutatnunk a föltevések lehetőségét vagy való ? Pákh Károly is határozottan ellene mond az említett föltevésnek, különösen Csontra nézve.