Vasárnapi Ujság – 1903
1903-08-30 / 35. szám - A vendég. Elbeszélés. Irta Ego 570. oldal / Elbeszélések; genreképek - Szabolcska Mihály: A halálról 570. oldal / Költemények
/ 574 VARÁRNAPI UTSÁG. 35. SZÁM. 1903. 50. ÉVFOLYAM. fesse tegye. Vöröses szőke haját jól kiránczigálta és lapos kis matrózkalapja alatt széjjellapított hajából nagy kontyot csavart. Magas, kemény fehér gallért viselt és mozdulataiban az angol nőket utánozta. Fáradt volt. Elfárasztotta a sok téli egymást kergető élvezet, az örökös hajsza férj után. Bőséges alkalma volt kitapasztalni az emberek, barátnők irigykedő, számító viselkedését. Látta, hogy testvérei már türelmetlenül várják a hosszú szoknyát és azzal együtt a jogot az érvényesülésre. Érezte a szemrehányást tekintetükben, szavukban. Barátnői nagyrésze már férjhez ment és ő még mindig robotolt — vagyis mulatott. Felületes, üresfejű leány volt. Nevelését úgy irányították, hogy tetszeni akart, csak tetszeni mindig. Belefáradt. . . Örült a Málcsik néni levelének. Elgondolta, hogy ha czért ér — föltétlenül bízott a sikerében — és Kovács Feri feleségül veszi, milyen szerepet játszik ő majd. Vidéken az más. Ő lesz az első, ő utána igazodik majd mindenki. Ránézett a fiatal emberre. De annak őszinte, fürkésző nézése megzavarta. A pesti társasági alakok nem így szoktak ránézni, mintha a lelkébe akarna látni. De rögtön fölébredt benne a biztos fellépésű nagyvilági hölgy és megszólalt: — Úgy örülök, hogy lejöhettem. Itt sokkal szebb minden, mint abban a poros, füstös városban. És itt legalább csönd van, nyugalom. — Különös. Fiatal hölgyek rendszerint nem szeretik a nyugalmat és csöndet — felelte Kovács Feri. — Nagysád, úgy látszik, kivétel. — Igen, én nem szeretem azt a lármás életet; ha ép muszáj, megyek mindenfelé, de azért szeretem ezt az életet is. — Hogyne, a Miczi nagyon házias, egyszerű élethez szoktatta az anyja. Arra gondolt, ha majd valami egyszerű emberhez megy nőül, — szólt Málcsikné. Kovács elmosolyodott. Eszébe jutott valami, mennyit beszélt neki múltkor Málcsikné a húgáról . . . Elbúcsúzott a hölgyektől.— Látogasson meg, kedves Kovács, jöjjön el hozzám, nagyon fogok örülni, te is, úgy-e, Miczi ? - - szólt Málcsikné. Kovács meghajolt és tovább ment. A kis leányok előre mentek, mikor Málcsikné megállította Kovácsot. Irénke görcsösen kapaszkodott Gizi karjába. Most utolérte őket a néni. — Kis lányok, hát nem vártak meg minket. Azt akarom mondani, hogy majd most aztán jó barátságban lesznek a Miczikével, úgy-e ? Hiszen egy korban vannak. Hát aranyos Gizikém, majd aztán este jöjjön be Micziért, ha sétálni mennek, vacsora után. És holnap hozzám jönnek mind uzsonnára, igen? A leányok elbúcsúztak a vendégtől. — Gizikém, mit gondolsz, tetszik neki ? Mondd őszintén ! — kérdé izgatottan Irénke. — Te kis csacsi! Majd jobb izlése van neki! — szól Gizi nevetve, de eszébe jutott a vendég biztos, nagyvilági fellépése, elegancziája és ő is elkomolyodott . . . Minden úgy történt, ahogy Málcsikné akarta : Miczi mindig a kis leányokkal volt együtt. Iparkodott kedves lenni, egyszerű és természetes, — de nehezére esett. Kilátszott a komédia alól valódi fenhéjázó, nagyratörő természete. Haragudott, hogy szép, díszes ruháit nem viselhette, mert a néni «praktikusabbnak» vélte, ha szerény és egyszerű a megjelenése. Csakhogy ő nem arra született, nem annak nevelték. Azt gondolta, majd eljátssza a kis komédiát, és aztán, aztán, meglássátok majd ti, falusiak, mit tudok én, ha előkerülnek a csipkés, különös ruhák a ládából. És igen, Kovács Feri törődött vele , vele beszélt mindig, ha mindnyájan együtt voltak. Gizi is látta. Nem igen volt ereje írónkét vigasztalni, pedig hogy szerette volna ! Ő boldog volt, Laczi írta, hogy pünkösdre hazajön . . . Szegény Irénke nem evett, sápadt volt, — vérszegény, — mondá a doktor bácsi. — Szedjen vasat. . . Gizi szólni szeretett volna édesapjának : «Én okos, édes apuskám, nem vérszegény az Irénke, csak szerelmes.» De nem mert. Málcsikné büszke volt a huga diadalára. Hát hiszen igaz, belátták az ismerősök, hogy az a Miczi fess, ügyes leány, de azért, tudj' az Isten, senki se szerette valami nagyon. Hívták ide is, oda is, tortákat sütöttek a tiszteletére, de azért nem rajongtak ép érte. Egynehányan megértették Málcsikné szándékát, és kíváncsian lesték, Kovács mikor «nyilatkozik», biztosra vette mindenki Miczi dolgát. Szegény Irénke! A patikáriusokhoz volt meghíva az egész társaság. A kis leányok is, akik közül egy páran végre megtanulták, mint emeli Lányi Miczi a szoknyáját, és otthon tükör előtt gyakorolták. Miczi sugárzott a dicsőségtől, jókedvtől; látta Irénke szomorúságát a leányok hamar észreveszik az ilyet — és annál jobban örült. Az a büszke ember! Néha mintha gúnyolódna, — de majd meghunyászkodik előtte, azt ő tudja és érzi. Nem hitte volna, hogy ilyen nehéz lesz a dolga ... De tudja, hogy eléri a czélját! Irénke a lányokkal beszélt, szomorúan, leverten. El se akart jönni, de Gizi biztatta ; a szeme ma különösen ranyogott és elhatározta, hogy cselekszik. — Kovács úr, beszélni szeretnék magával, kérem. — szólt a fiatal emberhez. — Kérem, parancsoljon velem, kedves Gizi kisasszony, — szólt Kovács meglepetten, szolgálatkészen. Gizi előre ment a lugas mögé. Egy orgonavirág volt a kezében, azzal játszott zavarában. — Kovács úr kérem, lássa én nem is tudom, hogy mondjam ... De nekem olyan jó barátnőm. Igazán a legjobb barátnőm. És ez a bizonytalanság megöli. Kérem, önnek most már úgyis mindegy, kérje meg mindjárt azt a leányt, jobb lesz, akkor legalább biztosat tudunk; tudom, hogy beteg lesz, de jobb, ha biztosat tudunk . . . Kérem, hiszen ön jó ember, kérje meg azt a leányt mindjárt . . . Kovács meglepetten, zavarodottan nézett Gizikére. — Milyen leányt kérjek meg? És ki lesz beteg? Megbocsásson, de nem értem. — Dehogy nem. A Lányi Miczit kérje meg! — Én ... De hogy ez jut eszébe ? . . . — Hiszen szereti, mindenki mondja, hogy meg fogja kérni és az borzasztó nekem, szegény kis leányt nézni. — Kit, Lányi Miczit? Olyan jó barátnője? — Jaj, dehogy ! Ki nem állhatom . . . azaz nem . . . szóval, csak kérje meg . . . Kovácsnak kezdett kinyílni a szeme. Világosan látta az utolsó napok történetét. Eszébe jutott Málcsikné hízelkedő szava. Miczi alázatos, szerény modora, mely annyira ellentmondott a természetének. — Csak azt az egyet mondja még meg, Gizike, ki lesz beteg, ha én megkérem azt a kis hölgyet? Maga? Várjon csak, megirom a Laczinak! Gizi elpirult. — Nem, nem én! Hanem Irénke! — szólt alig hallhatóan és elszaladt. Irénke! Kovács most már értette. Ez az édes, bájos kisleány, aki annyira megtetszett neki, mikor idejött, mindjárt. Akit úgy megszeretett, csak várni akart, várni, hogy meglássa, mint érez a kis leány iránta. Mert nem akarta, hogy hozzá kényszerítsék ... Ez az édes kis Irénke, akinek mély kedélye, egyszerű, őszinte modora, nőies, közvetlen gondolkozása úgy meghatotta.. Hát fájt a szive, mert ő azzal a pesti szeczessziós kisasszonnyal mulatott. Hát szereti? Adta ördöngös Gizikéje . . . Kovácsnak nagyon jó kedve támadt. Indult a többiekhez. Már mindnyájan bent voltak az ebédlőben. Nem hallgatott Málcsikné hivogató szavára, odaült Irénke mellé. A kis leány összerezzent. — Megijedt tőlem, Irénke ? Már látszik, elszokott a társaságomtól. Nem vagyunk olyan jó barátok már, mint azelőtt ? Azt sajnálnám ! — Dehogy, kérem ... — A kis leány sápadt arcza hirtelen sötétvörös lett. — De csak menjen, látja, hogy idenéz Málcsikné. — Hát nézzen! Legföljebb azt mondja majd, hogy nem vagyok udvarias! Mond majd külömbeket is. — Hiszen olyan jó barátok! szólt Irénke zavartan, érdeklődve. — Nem, barátok és nem vagyunk. Csak érdekelt a huga, újra eszembe jutott a pesti élet, mikor ott voltam vegyészgyakornok, az ottani társaság, hang .... És újra megtanultam becsülni ezt az életet, ezt az egyszerű, közvetlen, hangot, a magáét, Irénke ! Hogy megijedt a kis leány! Miczi messzi ült tőlük, egy kis uradalmi tiszt és a patikárius bácsi gigerli fia közt, a ki Miczibe volt «halálosan» szerelmes és az automobil-sportról fecsegett vele. De Miczi nem figyelt a beszédére. Az ajkát harapdálta. Gizi pedig örömmel nézett a barátnőjére. Látta, milyen piros az arca. «Alighanem jobb doktor vagyok, mint apuska!» gondolta nevetve. Uzsonna után Irénke odarohant Gizihez és anyakába borúit. / ( % Gróf Szapáry Gyula. Báró Bánffy Dezső. Gróf Zichy János. PILLANATFÉNYKÉPEK A KIRÁLYI KIHALLGATÁSBA MENŐKBŐL..