Vasárnapi Ujság – 1904

1904-05-08 / 19. szám - Jókai Mór. Irta Mikszáth Kálmán 318. oldal / Élet- és jellemrajzok

318 VASÁRNAPI ÚJSÁG. "21. SZÁM. 1904. 51. ÉVFOLYAM. JÓKAI MÓR. Irta Mikszáth Kálmán. Jókai Mórral némi változás történt. A leg­lényegesebb, a­mi az átlag embert érheti, de Jókainál az is csak némi változás. Eltűnt a szemek elől, meghalt. Azaz álmodni fog tovább odalent, mint a­hogy álmodott idefent. Csak­hogy a­mit idefent álmodott, azt most már ő nem tudja és a­mit odalent álmodik, azt mi nem tudjuk meg ezentúl. Azok a kevesek, a­kik vele ismerősök voltak és néha szót váltot­tak, nem fognak vele soha többé találkozni. Ábrándos, kék szemeit becsukta örökre, a me­lyekkel rajok mosolygott, a kéz megdermedt, melyet barátságosan feléjök nyújtott.­­Azokra a milliókra nézve azonban, a kik őt bámulták, szerették a földkerekség minden részében, de vele se nem találkoztak, sem nem találkozhat­tak, minden a régiben maradt. Csak úgy meg­van nekik Jókai, a­hogy megvolt. A­mit gon­dolt, a­mit álmodott, a­mit érzett nyolczvan hosszú éven keresztül, az ott van a könyv­szekrényeikben. Mindenki örökölt az öregtől. S bár millió részre szakadt szét az örökség, mindenki megkapta az egészet. Azért csak némi a változás ebben. De mégis nagy dolog történt, megrázó katasztrófa. Bá­gyadt, semmitmondó frázis, hogy egy fényes csillag futott le az égről. Hiszen ha csak ez történt volna ? Ki­szomorkodnék egy csillagért, mikor még annyi van ott? Olyan jelentőségű történt velünk, magyarokkal, mintha az a hegy sülyedt volna el, a melynek földjében a tokaji essentia termett és mert csak egy tokaji he­gyünk volt, soha se kóstolhatnánk többé új tokaji termést. A negyvenes évek nagy nemzedékéből (mint a­hogy az ország czímerében is van) három hegycsúcs emelkedik ki, Petőfi, Arany, Jókai. Most az utolsó is eltűnt, árnyéka elvonult a halhatatlanság fönséges boltívei alá, a­hová csak azok léphetnek, a­kik vagy olyat cseleked­tek, a­mit érdemes megírni, vagy olyat írtak, a­mit érdemes elolvasni. Hogy melyik volt nagyobb a három közül, melyiknek milyen hely jut, milyen rang jár, a nyitott sírnál nem lehet azt eldönteni. A há­zasságot hét tél, hét nyár próbálja ki, a nagy­ságot száz tél, száz nyár. De bizonyos már an­­nyi, hogy az az ember, a­ki ma némán fekszik a ravatalon, hatvan esztendeje mulattatja, ta­nítja, lelkesíti nemzetét, ismerteti a világgal, zengzetessé teszi a nyelvét. Mi volt a magyar elbeszélés, mielőtt a szép szőke fürtű komáromi ifjú megszólalt az ő eredeti magyar zamatu hangján? Jó magvas koponyák hiszen akkor is akadtak; a vaskos, nehézkes Kemény Zsig­mond báróban volt mélység, pszichológia és analizáló erő, Eötvös József irány­regényei­ben a sok szentimentalizmus sok gondolattal vegyült (valóságos vese-velővel), de Eötvös is inkább volt politikus filozóf és államférfi, mint elbeszélő. Jósika Scott Waltert utánozta és ron­totta egy kissé a magyar nyelvet, Kuthy dol­gai a jól meg nem szántott földet fölvert dud­vák és bozótok. Degré regényei francziáskodó limonádé, de se a czukor, se a czitrom nem ele­gendő benne. Eleven húsból és vérből való ala­kokat senki se tud beállítani. S ekkor jön ez a titán a krőzusi gazdagságával! Csak úgy dől­nek tolla alól a friss típusok, új, eleven emberek rajokban. Török világ. Erdély aranykora. A ná­bob, Kárpáthy Zoltán és ki győzné elszámlálni. Ha minden alakja megelevenednék, a mely fényes fantáziájából kihasadt és a koporsója előtt menne, el volna állva az út az Akadémiá­tól a Kerepesi­ temetőig daliákkal, pánczélos hősökkel, spahikkal, janicsárokkal, tündérek­kel, najádokkal, nymphákkal, gnómokkal, apró b­atoungi emberkékkel. Az volna az igazi, szí­nekben gazdag fejedelmi temetés! Nemcsak hogy első volt itthon, de a világon is, a­mi a mese folyamatát illeti. Megy, megy a mese, mint a folyam és viszi az olvasót, nem lehet a könyvet letenni. Látod, hogy csupa valószínűtlenség, boszankodol is ha realista, naturalista vagy, de hasztalan, nem bírsz meg­válni tőle, elbűvöl, lebilincsel, nem ereszt. Csak az egy idősb Dumas mérhető össze vele e tekin­tetben, de az is csak egyik regényében, a «Három testőr»-ben éri némileg utól, de felül nem múl­hatja, mert Dumasban csak a szellem sziporká­zik, de Jókaiban a humor nemes nedve csor­dul ki s ez a sovereign, ez az arany a szel­lemi tulajdonok közt. Az előbbi csak az elmé­nek egy-egy szikrája, a másik is az, csakhogy előbb a szivén megy keresztül. Regényei az egész világon el vannak terjedve, de a külföld nem ismerheti az igazi Jókait, mert épen a nagy qualitásai nem érvényesül­hetnek fordításban, kivévén a fantáziáját, mely szinte Hugo Viktor régióiba csap fel. Jókai a fülével irt, az ő nyelvezete muzsika, de ez csak a magyar idiomából hangzik ki. Mint a villamáram nem megy keresztül a selymen és üvegen, nyel­vének zengzetessége, édessége nem megy át az idegen nyelvekbe. A gondolatok bekapcsolásá­nak csodás módja változást szenved az átülte­tésnél, a hímpor a fordítók útján tapad. Csak a gyengeségei jutnak ki teljesen, a szerkezet, mely sokszor pongyola, a mese, mely valószí­nűtlen, a jellemek, melyek se nem mindig iga­zak, sem nem mindig következetesek. Egy gyengeségből összeállított Jókait ismer a kül­föld s még így is nagy írónak tartja. Mit szólna, ha nagy tulajdonai domborodnának ki előtte? Mindegy, a nap azért mégis nap, ha nem egyformán melegíti is a földgolyó minden tájait. Isten jókedvében adta őt nekünk s neki is jókedvében mérte ki a világot. Boldogan futotta be azt. Diadalról, diadalra lépett. Megkóstol­tatta vele még a politikai babérok édességét is, ámbár ezek a harczok sehogy sem illettek az ő szelíd egyéniségéhez. Isten úgy teremtette a fülemilét, hogy az ne a fórumon csipogjon, hanem bokorba elvonulva énekeljen. Talán boldogabb lett volna, ha a politikai mezőkre ki JÓKAI MOR SZÜLŐHÁZA KOMÁROMBAN. Jókai olajfestménye 1843-ból. JÓKAI MÓR ÉDESANYJA. Saját egykorú festménye után. JÓKAI MÓR 1843-BAN. Saját egykorú rajza után. JÓKAI MÓR 1850-BEN.

Next