Vasárnapi Ujság – 1904
1904-05-08 / 19. szám - Jókai Mór (arczképekkel) 319. oldal / Élet- és jellemrajzok
18. SZÁM. 1904. 51. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. * 319 nem lép, mert itt bizonyára érte keserűség. Egyebünnen nem is ösmerné. Szerény, timid természet volt, sok ember közt szótalan, némelykor félszeg. Csak a kis társaságot szerette. A tarokkompániát a klubban és otthon az Íróasztalt, a «görhös lovacskáját», ahogy ő nevezte, a kinek ha azt mondja: «menjünk lovacskám», megrázkódik, gyönyörű paripává változik. — Ülj fel édes gazdám, hová akarsz menni ? És össze-vissza repül vele, operenczián innen, operenczián túl, irdatlan selyem mezőkön, ezüstös erdőkön, ahol aranyalmák csüggnek a fákról. Hát el is vitte a görhes lovacska mindenüvé, a Házba, a főrendiházba, népek szeretetébe, királyunk, királynénk kegyeibe, a halhatatlanságba és mindenüvé, ahová el akart jutni. S a merre ment, ahogyan ment, pedig nyolczvan évig ment, örökös tavasz volt, virágok nyiltak, liliomok bólingattak feléje, rózsák nevettek rá,— a bohémek királyára. Oly bőkezű volt hozzá a természet, a minő talán soha senkihez. Mikor a legnagyobb tulajdonságokkal felruházta, hogy a világot még szebbé tegye neki, elvett tőle egyet. Azt, mely az emberek kiismerésére képesíti. És azután is mindig kedvezett neki egész végig, egész tegnapig. Hosszú életkort adott neki, vidám öregséget, el nem múló fiatalságot, örök szerelmet, mert öregségében gyermekké tette, talán azért, hogy Isten az angyalok közé sorozhassa. Nem csoda, hogy már a végén ő is elbizakodott, s kivételes lénynek kezdte magát elhinni. Harmadéve arról beszélt, hogy új körmei nőttek, tavaly azzal dicsekedett, hogy egy új foga jött ki. Hátha minden elülről kezdődik? Hiszen ő maga is egy csoda volt. Mért ne történhetnének csodák a csodával ? Még a halál is olyan játszi volt, olyan könnyed, olyan gyöngéd hozzá. Nem a kaszájával vágta le, mint a többi embert, hanem talán egy virágszállal sújtott rá s lelke szeliden átröppent a virágra. Semmije se fájt, betegségében is alig hitt, a halál eszébe se jutott. Tegnap este, mikor a többi órák kilenczet ütöttek a lakásban, ő is elkérte a zsebóráját, hogy hozzájuk igazítsa. Felhúzta és óvatosan letette maga mellé, az éjjeli szekrénykére. Hallgatta perczenként, hogy ketyeg-e, aztán a fal felé hanyatlott feje, sóhajtott és örökre megszűnt a szive verni. Csak az óra ketyegett tovább. JÓKAI MÓR Remegő aggodalommal virrasztott betegágyánál három napig a nemzet s halála híre mégis a váratlan csapás megdöbbenését kelti minden lélekben. Az első pillanatban lehetetlen belenyugodni, hogy a nemzet nagy költője nincs többé, hogy örökre lezárta ajkait, melyeknek szavát annyi gyönyörrel leste hat évtizeden át az egész emberiség, hogy megszűnt munkálkodni az az agy, a mely a nagy és szép gondolatoknak oly kimeríthetetlen kincseit árasztotta ránk, hogy örökre megtörött az a szelid, gyermeteg tekintetű szem, mely annyi csodás, gyönyörteljes képet látott. A tavasz tiszta kék ege egy gyászba borult országra mosolyog le, amelyben szótlan döbbenettel néznek egymásra az emberek, elkábulva a csapástól, az első pillanatban nem is tudva átérezni teljes nagyságát. Mi mindenünket vesztettük el Jókaiban? Azt ma még értékelni sem bírjuk, nem hogy elsorolhatnók. Nemcsak nagy költőnk volt ő, hanem egy rész nemzetünk történetéből, fellengző reményeiből, sanyarú szenvedéseiből, a a bukás mélyéről fölfelé törő erőfeszítéseiből. Tanító mesterünk volt, aki megismertette velünk önmagunkat, saját nemzetünket és prófétánk volt, akinek szavából szebb, dicsőbb jövő reményét merítettük. Ő benne egyesült multunk kegyelete, jelenünk küzdelme és jövőnk bizalma. Az ő nagysága nemzetünk nagysága volt, mértéke annak a szellemi magaslatnak, melyre a magyar ész és magyar szív emelkedni tud. Hogy a halál lezárta szempilláit, nem vesztettük el őt, csak földi porhüvelye távozott el közülünk. Lángelméjének fénye nem aludt ki, mert e fény világít és melegít az idők végezetéig. Jókai a miénk s a halál zord hatalmai sem ragadhatják el tőlünk soha. JÓKAI MOR 1885-BEN. Ellinger Ede fényképe után. JÓKAI MÓR 1854-BEN. Barabás Miklós rajza