Vasárnapi Ujság – 1904
4. Történelem; régészet és rokontárgyuak - Jókai kiadatlan levele Kossuthhoz 334. oldal
334 maga is segített azokat nagggyá tenni; hosszú életet élt, de nem élte túl magát, úgy hogy — bár majdnem nyolcvan évet élt, — mindenki korainak érzi halálát. Az ő élettörténete hasonlít kedves regényalakjainak élettörténetéhez. Ő is az ismeretlenség homályából, hirtelen tört elő a napfényre lelke erejével, viharos korban viharos ifjúságot ért, szenvedett egy eszményi, nagy ügyért s elnyerte gazdag jutalmát, ifjúkori eszményei megvalósulását s a munkás öregséget, melyet lelke ifjúságának fénye tett derültté és meleggé. Sebeket osztott neki is az élet, de be is hegesztette sebeit dús adományaival. Nem ez-e legtermészetesebb magyarázata munkássága idealisztikus irányának, derült, ragyogó romantikájának? A magyar nemzet nagy emberei közül igen sokan életük szenvedéseivel fizették meg nagyságukat, Jókainak nem kellett ezt a nehéz adót megfizetnie. Mily nagy mennyisége a lelkesítő, fölemelő mozzanatoknak e hosszú pályafutás alatt! A gyász komorságát öntudatlanul is enyhítette ez a tudat. Mily kevés szállott sírba Jókaiból s mily sok az, a mi megmaradt belőle! Eltűnt örökre, a mi földi volt benne, de nem maradt-e meg minden, a mi szellemi s ezért nincs alávetve a mulandóság hajthatatlan törvényének? Nem az ő élete zárult be koporsója fedelével, csak annak egy fejezete, mert hatása munkálkodik közöttünk tovább, zavartalanul. A siralomnál, mely hantját körülveszi, erősebb az öröm, a büszkeség érzete, hogy Jókai a miénk. Siratni fogjuk még sokáig, de gyönyörködni fogunk benne mindig. Teste elvegyül a haza földjének testével, szelleme a nemzet szellemével. Az ő sírjával is drágább lett a hazai föld, egyik szeme immár ő is annak a láncznak, mely a magyart honához köti. A milyen kincsünk volt Jókai élete, és oly kincsünk marad emlékezete is. Juhász kassai fényképe. JÓKAI 1885-BEN. VASÁRNAPI ÚJSÁG. "21. SZÁM. 1904. 51. ÉVFOLYAM. JÓKAI. Jókai Mórról ne írjatok ódát. Nem óda, nem, ó dal kell neki. Magasztosak, de hidegek az ódák, A magyar nemzet nagy mesemondóját Szívbeli, szép magyar dal illeti! Hanem az a dal, ami róla szól majd : Imádságos, szép dal legyen. Költője mártsa tollát napsugárba, S rejtőzve nyiló rózsák lugasába, Úgy irja áhítattal, lelkesen ! S dala legyen egy más, tisztább világból közénk szálló melódia. Zengje a szépet még százszorta szebbnek, Hadd lásson eget-földet fényesebbnek, Azon át a múlandóság fia ! És zengje az eszmények győzedelmet, Keresztül minden poklokon . . . S hogy az erény, a szeretet, a jóság, Ember-szivünkben mind igaz valóság; Hisz' e föld a csillagokkal rokon ! S legyen a dal tőrülmetszett magyar dal, Magyar lélekből fakadó; Megértse — mint őt, — kezdve palotákon: A bojtár is az endrédi határon . . . Hozzája méltó, kedvünkre való ! — Jókairól, óh, ne írjatok ódát. Nem óda, nem, — dal kell neki. Magasztosak, de hidegek az ódák, S a magyar nemzet nagy mesemondóját Szívbeli, szép magyar dal illeti! Szabolcska Mihály. JÓKAI KIADATLAN LEVELE KOSSTUTHHOZ, RÓZSA SÁNDORHOZ VALÓ KÜLDETÉSÉRŐL. A magyar népjellem igazi romantikus megnyilatkozásával állította Jókait szembe az az epizód, amelynél neki jutott a feladat, hogy közbenjárjon, midőn a szabadságharcz szolgálatába szegődött hírhedt betyárnak, Rózsa Sándornak vitte el a magyar kormány amnesztiáját. Jókai ezen küldetésének részletes és hiteles előadása eddig hiányzott. Ő maga sem igen emlékezett meg róla, talán azért, mert el kellett volna ismernie, hogy a rettegett és félelmes rablóvezérnek ez a hirtelen átvedlése nemzeti hőssé, bármily eszményi színben mutatkozik is a múlt perspektíváján át, mégsem volt minden prózai érdektől ment. Az alább közlendő adatokból ki fog tetszeni, hogy amíg egyfelől Kossuth és a kormány bizonyos erkölcsi nyomás alatt állottak, mikor az amnesztiáért cserébe kínált szövetséget elfogadták, mert visszautasítani veszélyes lett volna, másrészt azt is tudjuk, hogy Rózsa Sándor és guerillái sem minden hátsó gondolat nélkül vettek részt a nemzet önvédelmi harczában. Az egész ügynek eredetét és lefolyását hitelesen adják elő Kossuth volt titkárának, Vörös Antalnak kézirati följegyzései, aki sajátkezűleg tette papirosra Kossuth diktálása után az amnesztia szószerinti szövegét, megőrizvén egyúttal írott emlékei közt azt a jelentést is, melyet az amnesztia kézhez adásával megbizott Jókai tett hivatalos küldetése befejezése után Kossuthnak. Vörös jegyzetei szerint 1848 szeptember havában történt, hogy mikor Kossuth Lajos mint népfölkelési országos biztos a honvédelem szervezésén dolgozott, a Hunyadi-csapatból egy százados jelent meg nála, mint Rózsa Sándor megbizottja s azt jelentette, hogy a híres rablóvezér hajlandónak mutatkoznék az esetben, ha eddigi bűnei bocsánatot nyernek s ő nem lesz tovább is bujdosó életre kárhoztatva, fogadást tenni, hogy lelép a bűn útjáról, hasznos polgára akar lenni a hazának s a magyar táborba 150 lovas embert szolgáltat. Kossuth egyelőre csak annyit mondott Rózsa Sándor megbízottjának, hogy e tárgyban ezúttal még nem nyilatkozhatik, de utasította, hogy Rózsa Sándorral bővebben is értekezzék s birja rá, hogy útja közben keresse fel. Hódmezővásárhelyre érkezve Kossuth, ott az egybegyűlt megyei és helybeli főbb embereknek is előadta az ügyet s tőlük véleményt kért. Mindannyi a bűnbocsánat megadása mellett emelt szót, sőt egyenesen fölbiztatták erre Kossuthot, kiemelvén, hogy 13 évi üldöztetés daczára sem tudták eddig Rózsa Sándort kézrekeríteni Torontál-, Bács- és Csongrád megyékben s félő, hogy a mostani rácz világban annál veszedelmesebbé válhatnék a rablóvezér, ha a ráczok pártfogására támaszkodnék a magyarság ellen. Ily okokból indíttatva, Kossuth beleegyezett az amnesztia megadásába, mely a következőleg hangzott: JÓKAI RAVATALA A NEMZETI MÚZEUM ELŐCSARNOKÁBAN. Jely és Balogh fényképe.