Vasárnapi Ujság – 1904

8. Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények - Jókai temetése (képekkel) 341. oldal

30. SZRM. 1904. 51. ÉVFOLYAM. JÓKAI TEMETÉSE. Május 9-ikén a kerepesi-uti temetőben uj sir dom­borúlt a Kossuth sírja és a Deák-mauzoleum közelé­ben. A virágok özöne borítja, s ezek közül emel­kedik ki a fejfa, táblájára írva: «­Jókai Mór. Élt 7­0 évet. Meghalt­­!X)II. május 5-ikén.» A mint a nagy költő halálának megdöbbentő híre elterjedt, nemcsak az ország minden részéből, ha­nem távol külföldről is meghozta a távíró a rész­vétnyilatkozatokat. Ezek részint az özvegyhez, részint a Jókai családjához tartozókhoz: Hegedűs Sándor volt kereskedelmi miniszterhez és Feszty Árpád festőművészhez érkeztek. József főherczeg Fiuméból a következő táviratot küldte az özvegyhez: «Fogadja szivem mélyéből kelt részvétemet, a melylyel legőszintébben osztom nagy fájdalmát, a midőn méltóságod szerető férjét és én régi barátomat gyászoljuk.» A tudományos és irodalmi társaságok és egye­sületek, ezek közt az Akadémia, Kisfaludy-társaság, Petőfi-társaság május 6-ikán rendkívüli gyűléseket tartottak s intézkedtek a temetésben való részvétel­ről. Az összes fővárosi színházak elhatározták, hogy a temetés napján előadást nem tartanak. Megyei és városi hatóságok intézkedéseket állapítottak meg a gyász és részvét kifejezésére. Sok hatóság küldött­séggel képviseltette magát a temetésen, ezek közt első­sorban Komárom város, a nagy költő szülőhelye. A temetés intézkedéseit a Berzeviczy Albert közok­tatási miniszter által összehívott különböző intéze­tek és testületek vezetőiből alakult bizottság vezette. Az irodalmi társulatokban indítványt tettek a költő emlékére állítandó szoborra nézve, s a gyűjtést is megindították. Május 6-ikán este 8 óra után vitték el a halottat az Erzsébet­ körút 44-ik szám alatti lakásáról a Nemzeti Múzeumba, lezárt érczkoporsóban. A temet­kezési vállalat szolgái követték az utczákon a koszo­rúkkal, s néhány kocsi, a családhoz tartozókkal. A koporsót hat szolga vitte föl a Múzeum főbejára­tának nagy lépcsőzetén. Ott Szalay Imre, a Múzeum igazgatója fogadta s a család részéről Hegedűs Sándor adta át. A koporsót egyelőre a nagy kerek előcsarnok egyik fülkéjében helyezték el. A ravatal fölállítása elfoglalta a következő napot is, úgy, hogy a nagy halott koporsóját csak május 8-ikán reggelre helyezhették el rajta. Május 7-ikén az épen újra megnyílt ország­gyűlés két háza fejezte ki ünnepélyesen részvé­tét és a nemzet veszteségét. A képviselőházban Perczel Dezső elnök, Berzeviczy Albert miniszter, és Th­aly Kálmán tolmácsolták a mély gyászt, a főrendiházban gróf Csáky Albin elnök. Az egész városban mindenütt látni lehetett a gyász jelvé­nyeit, a házakon fekete zászlókat, a kirakatokban fátyolos arczképeket. A Múzeumba folyton érkeztek a koszorúk. Az özvegy koszorúja halványpiros rózsából, cziprusból és babérból állt, fehér szalag­jára aranynyal hímezve : «Pihenj ! Szeretlek ! A te Bellád !» Hegedűs Sándor és felesége, Jókai Jolán sárga rózsából, gyöngyvirágból és pálmaágból font koszorújának lila szalagján ez volt a fölirása : «Sze­retett Móricz bátyánknak hálával és szeretettel — Sándor és Jolán.­ A nagy költő keresztgyermekei, Hegedűs Sándor három gyermeke is díszes koszorút küldött a ravatalra. Feszty Árpád és neje Jókai Róza koszorúja s a többi rokonság koszorúi egé­szen elborították a koporsót. Az egész helyiséget feketével vonták be és zöld bokrokkal díszítették; kívül az oszlopok közti terrasz falát szintén fekete posztó borította és az oszlopok derekát is bevonták fekete drapériával. Azon a két kiugró lépcsőpárkányon, a melyek egyikén 1848-ban Petőfi Sándor a «Talpra magyar»-t szavalta, két óriási kandelábert állítottak. A hat méter magas gipsz-kandelábereket Stróbl tanár mintázta római stílusban, hatalmas gázláng lobogott belőlük. Az egyik kandeláberhez lant volt támasztva, szétsza­kadt húrokkal, a másikra jelképek voltak mintázva, könyv, pergamen, toll. A kupolacsarnok közepén hat lépcső magasságban emelkedett a ravatal, melyet Lechner Ödön műépí­tész terve szerint állítottak fel. Minden múzeumi látnivalót beborítottak feketével. Maga a ravatal Apaffy faragott síremléke — egy történelmi emlék — fölött emelkedett. A fal mentén pálmák, babérgúlák s egyéb zöld növények enyhítették a gyász fekete­ségét. A ravatal négy sarkára borszeszláng számára négy amforát mintázott Stróbl, a szentmiklósi lelet Attila-kincsének mintájára, tízszeres nagyságban. Gyertya, vagy fáklya nem égett a ravatal körül. A ravatal lépcsőjén két párnára Jókai rendjeleit helyezték. A két párna közé a költészet halottjának szimbólumaképen lantot állítottak, elszakadt húrok­kal ; ezt a lantot heroldok vitték a gyászmenet élén a temetőbe. A koporsót május 8-ikán kora reggel helyezték a ravatalra, s 9 órától kezdve egész nap, valamint a következő nap délelőttjén látogathatta a közön­ség. Roppant sokaság ment el az utolsó búcsú­zásra. Sok iskola növendékei a tanárok vezetése alatt jelentek meg. A koszorúk közül a ravatalra magára csak a család, a kormány, a főrendiház, a képviselőház, az Akadémia, a Kisfaludy-Társaság, a Petőfi-Társaság, az Otthon írók és hírlapírók köre és a Budapesti Újságírók Egyesülete koszorúját helyezhették el, a többi koszorút a ravatal körül és a mellékhelyiségekben halmozták föl. Igen maga­san állt a ravatalon a koporsó s megközelíthe­tetlenné tette a köréje rakott koszorúk halmaza. Május 8-ikán este, mikor már a közönséget nem bocsátották be, megjelent a költő özvegye is, s meg­látva a ravatalt, felsóhajtott: «Nagyon magasra emeltek, nem érek föl már hozzád.» * Május 9-ikén déli 1 órakor a ravataltól eltávo­zott a közönség, a Múzeum rácsos kapuit elzárták. A koszorúkat a Sándor­ utcza felől álló tizenhárom koszorúvivő kocsira helyezték. A gyászoló közönség már délután két órakor gyülekezett s a mindinkább növekvő tömeg hatalmas, felejthetetlen képpé ala­kult a Múzeum kertjében a nagy lépcsőzeten és köröskörül az utczákon. A Múzeumtól végig a kere­pesi­ úti temetőig ezrek és ezrek sokasága állt két oldalt. Az üzleteket bezárták, a fekete fátyollal be­vont lámpákat meggyújtották. A Múzeumkertbe csak jegygyel lehetett bejutni. A nagy lépcsőzet képe a Kossuth temetésére emlé­keztetett. Sok száz ember foglalt itt helyet, köztük nagy csoport díszruhás honvédtiszt. A lépcső aljá­nál, Arany szobra körül a fővárosi leányiskolák növendékei csoportosultak, s egy pár fiú iskola, meg néhány öreg honvéd a menedékházból. A közel­ben levő templom órája háromnegyed hármat ütött, mikor megérkezett a református papság, aztán mindjárt udvari fogaton jött a király képviselője, gróf Apponyi Lajos udvarnagy, fekete díszmagyar­ban. A lépcsőzet alján Berzeviczy Albert miniszter, Szalay Imre múzeumi igazgató és a család részéről Hegedűs Sándor fogadta. A Múzeum előcsarnokában a ravatal körül 3 óra­kor már össze voltak gyűlve a családhoz tartozók, ott álltak a miniszterek, az országgyűlés elnökei, a társadalom s a hadsereg előkelőségei, az irodalmi és tudományos társulatok képviselői. A gyászszertartás pontban három órakor kezdő­dött, a­mikor a kupolacsarnok karzatán a m. kir. operaház teljes zenekara előadta Erkel Ferencznek «Gyászhangok» czímű zeneművét. Ezután Baksay Sándor püspök mondott a koporsó fejénél felállí­tott szónoki emelvényről megható gyászbeszédet, melyet alább közlünk. Ezután az operaház énekkara az «Isten az én erősségem» kezdetű egyházi dalt énekelte. A dal elhangzása után a kormány nevében Ber­zeviczy Albert kultuszminiszter mondott búcsú­beszédet : «Hat évtized váltakozó magyar nemzedékének bol­dog megszokásává lett az a tudat, —mondá— hogy Jókai a miénk, Jókai él, alkot; nem múlik el nap, a melyen szellemi életünk kincsesházát nem gazdagí­taná képzelete, szíve, lángesze kifogyhatatlan ajándé­kaival. «Boldogok mi, a­kik ezt a törhetlennek látszott költői lelket a magunkénak nevezhettük, boldogtala­nok mi, a­kik e költői lélek alkotó munkájának cso­daszerűségétől megtévesztve, múlandóságában hinni nem akartunk ! «így kellett őt elvesztenünk magas korban is ifjan, későn is váratlanul és elkészületlenül, óriási munkás­ság után is idő előtt, példátlanul termékenyítő hatás után is pótolhatatlanul.» Ezután nagy vonásokban vázolva Jókai pálya­futását, így folytatta: «Nincs a hálának, nincs a kegyeletnek szava, módja, ereje arra, hogy elérni legyen képes azt a dicsörök­séget, a­melyet nekünk te, nagy halottunk, hátra­hagysz ! Egy nemzet királyával élén teszi le kegye­letének jeleit, hullatja könyeit ravatalodra, az egész föld kerekségén megilletődéssel emlékeznek meg a te kimúltadról. Eszméidben gyönyörködött az egész világ, de azért te mégis csak a miénk voltál, nem­csak büszkék voltunk rád, szeretett is nemzeted, sze­ Balogh Hezsu május 13-án felvett fényképe. JÓKAI SÍRJA A KEREPESI­ ÚTI TEMETŐBEN. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 34 .

Next