Vasárnapi Ujság – 1905
1905-02-19 / 8. szám - Kozma Andor: Csokonaihoz 115. oldal / Költemények
8. SZÁM. 1905. 52. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 115 Átvezette egy smaragdzöld selyem bútorzatú nappali szobán az ebédlőbe, ahol öt személyre volt terítve, oly elegánsan, akár csak a Maxim éttermében, Párisban. Még a divatos chrizanthemum virágok se hiányzottak. Balról a minisztert, jobbról Wraditznét ültette szomszédjának. A leves már ki volt tálalva és párolgott s a benne levő szürke gombakarikák kaczéran úszkáltak a tetején. E pillanatban a szomszédban levő benyílóban egyszerre elkezdett mozogni vagy nyolcz vonó, s közbe szólt lágyan egy flóta, meg egy klarinét, meg egy czimbalom. — Mi ez ? - riadtak fel egyszerre a berliniek. — Hát ezek az én házi czigányaim. Érdekes ruhákba voltak öltözve, melyeket a Mátyás király fekete serege viselt valamikor Kassán egy szini előadáson. — Az ördögbe, de hisz ön úgy él itt, kedves gróf, mint egy fejedelem. — Hát csak kell valami szórakozásomnak lenni, — mentegetődzött a gróf szerényen. — Se nem iszom, se nem kártyázom, se feleségem nincs. Mit csináljak? Halálra unnám magam, ha egy kis zenét nem hallanék. — De hiszen a fülemilék elég szépen énekelnek az erdőben, s az ingyen van. Holott e zenekar tömérdek pénzébe kerülhet. Kozsibrovszky vállat vont, aztán úgy felelt, mint egy apostol. — Megeszik, amit a föld ad és még nekem is hagynak valamit. Elég szép az ő tőlük. Erre aztán rendre kezdtek előjönni azok a dolgok, amiket meghagynak neki, egy tál fölséges tengeri rák és osztriga, ahhoz egy kis cably, utána egy tál ürügerincz angolosan és ahhoz egy kis gránátpiros burgundi, azután fiatal liba uborka salátával, a mellé egy kis Heidsieck pezsgő. A pezsgőnél felállt Szlamcsik, megsimogatta nagy szakállát, ünnepélyesen köhintett és így szólt: — Tisztelt uraim és bájos szomszédnőm! Egy történetkét akarok elmondani, mielőtt poharainkat kiürítnők. Nem régen fajdra vadásztunk néhányan a Felségével. Elől mentünk a királylyal egy szántóföldön keresztül, midőn valami fényes dolog csillant meg a Fölség lábainál a feltúrt rög alól. Fölemelem, hát a Lipót-rend középkeresztje. Hogy volt, mikép jött ide, legföljebb gyanítani lehet. Egyszer valaki a király vendégei közül nyilván elvesztette. Át akarom nyújtani a Felségének, mire így szól hozzám : Hagyja csak, maradjon önnél. A földé volt, én nem veszem vissza tőle, azaz megint a földet dekorálom fel vele. (Isten úgyse szép és királyi gondolat egy agrikultur államban.) A legjobban kezelt, legengedelmesebb földet, illetve annak a gazdáját. Tegyen nekem azonnal előterjesztést. Nos, én a legjobb lelkiismerettel a trimóczi birtokot ajánlottam, mint a legjobban termő mintabirtokot országunkban. Mire a király rám parancsolt, hogy személyesen adjam át ezt a magas rendjelet a történetke fölemlítése mellett kitűnő gazdájának, a ki nem más uraim, mint épen a mi kedves házigazdánk, Kozsibrovszky gróf, kinek egészségére ürítem poharamat. Ezzel kivette zsebéből az új pántlikával fölékesített keresztet és a gróf nyakába akasztotta, a ki egy csöppet se látszott meghatottnak. — No, már most aztán igazán nem tudom, — szólt mosolyogva — én vagyok-e a Lipót-rend középkeresztese, vagy pedig a trimóczi birtok ? — Sapristi! — vágott közbe az álmélkodó Knopp báró élénken, kire nagy hatással volt a jelenet. — Mi lett volna most, ha a földbirtokot egy negyedórával előbb véletlenül megveszem ? — Bizony nem tudom megmondani, — felelte a miniszter kenetesen, meglappadt tokáját megvakarva. — Ez nagy kérdés. — Hogyan? Azt gondolja excellentiád, hogy a birtokkal járna a kitüntetés? — hüledezett a báró és ősz hajszálai megnedvesedtek a feje búbján. Izzadott. — Ha Ő Felsége szavait interpretálom, hogy nem veszi vissza a földtől, a mit a földön talált, akkor igenis a trimóczi földé a rendjel, de miután annak gazdája is említve lett, így Jöjj, te kedves, kósza lélek, lm idézlek : erre szállj ! Bárha tested a régé lett, Él, mi benned égi báj. Mint a szívünk dalos kedve Ide lenghetsz még közénk, Kik ma dicső emlékedre Koszorúkat kötözénk. Tél tarolta kertek Most rózsátlanok, Némák mezők, berkek, Még halál van ott, Kiknek színes ajkát Méhek csókolák, Szirmok elhullatták Gyönge violák; Nárczisz sem búvik a hóban, Nincs ma künn virág, De valónál virulóbban Int egy más világ : Örök nyár világa, Szép költészeted , Szívem édes vágya Abba késztetett. Fényben úsznak ott a rózsák, De van árny is, van ború. Szádon tréfa, gúny, bohóság, Szíved mélye szomorú. Széles kedved kelt kaczajra, Óh, te pajkos víg diák! S könnynek indul, a ki hallja Sóhajos elégiád, Én, elandalodva Vers világodon, Éltedet dalodba Bele álmodom, Egy lapon vidám dal, Máson csüggeteg, Víg bohó, te rád vall S rád, te búbeteg. Szinte lüktet friss zenére S ujong itt a sor, Mint az ifjú fürge vére, Tavasz nyiltakor, Ott sir elhalóan, Mint a tört remény , Sorsod is, valóban, Csak egy költemény. Isten hozzád anyaváros, Iskolás rend, vaskalap ! Gyümölcsös kert, nem virágos -A poéta megszalad. Menni, menni : ez az élet! Megpihenni ott a hol. Van virága az utszélnek CSOKONAIHOZ. Irta és a Kisfaludy-Társaság közülésén fölolvasta Kozma Andor. S bokrain madár dalol. Honnan ifjú vándor? S merre visz a láb ? Hol akad leány s bor Néked netovább ? Milyen fagy-feloldó Könnyű fergeteg, A mely szertebolygó Útra kergetett ? Tenszived a nyughatatlan, A mi egyre űz, Abban lángol olthatatlan A poéta tűz. Ha érsz is akárhol Egy-egy jobb napot: Hí a csalfa távol — S ma itt, holnap ott. Csergő forrás vize vonja, Kit csak testi szomj kinoz. Téged ifjú lelked szomja Hajt a hír forrásihoz. Mind unod, ha már nem újság, Csak, a mit a szárnyaló Helikoni Pegazus vág, Az az egy neked való. Megízlelted már a Törvénytudományt — S a bölcs diétára Mégy torony iránt. Kedves magyar múzsád lm, ott szólni kezd. S minő szomorúság, Hogy nem értik ezt! Újra ismét, újabb révbe ! Lám, ott ír terem , A csalódás keservére, Édes szerelem. De, mi édes volt itt, Lesz legmostohább — S Lillát sírva holtig, Vándorolsz odább. Ád egy rideg legényfészket Az a szittya tartomány, Melyben oly dús a természet S koldus még a tudomány. Ott segítesz a híveknek Törni lelki parlagot, A kik szűz termőbe vetnek Magyar műveltség-magot. Hagyj e kedves tájon Időzni veled, Hol én megtalálom Szülőföldemet; Hol te, mint nagy emlék Ma is megvagy ám — Tőled énekelt még Verset ott anyám. Oly édes volt hangja, Mikor dalolá; Őt is még az anyja Tanította rá. Szépanyám meg szép leányul, Sok-sok év előtt, Még a magad alakárul Hallá legelőbb, Bőzsetűz-világnál Némul a szüret S úri társaság áll S figyel körüled. E nemes nagy vármegyében Tárva minden ház neked. Víg uraknak állsz kegyében, Ha zeng pajkos éneked. S ha dalolsz, mint Lilla híve, Lágyan, ahogy csak te tudsz : Sír a dámák gyönge szíve S nékik is kegyükbe jutsz. Búd szerzője: Amor A szív nyilaló ; Vigaszod : a mámor Bacchustól való. De ki nékik áldoz, Az a kékszemű Hideg Minervához Mint lehetne hű ? Mitől egykor megfutottál, Iskolás nyűgöd, Itt is csak belé futottál S nem soká nyögöd. Honnan idetévedt A nagy vándorút, Kanyargván öt évet, Oda visszafut. Üdvözlégy szülői fészek ! Adjon Isten, jó anyám ! Bátran a szemedbe nézek, Te se nézz pirulva rám. A fiad, bár kósza lelke Messze tájakon üzé, Már hitét felénekelte Magyar lantosok közé. S nagy munkára tér ő Vissza most ide, Mint a döngicsélő Méh a köpübe, A sok virágporból, Mit begyűjt Vitéz, Édes verse csordul, Mint hyblai méz. S mind magasb sphaerákba törne Szárnyas paripán . . . Ah, de mennyi büszke terve Terv marad csupán. A ki vándor lélek, Ha nyugtot talál, Annak az nem élet, Annak az — halál. Még oly ifjan, tettre vágyva Gyilkos lázban sorvad, ég. — «Édes kincsem, más rózsája, Isten hozzád, itt a vége . . .» S a halálos küzdelemben Bájaid hű dalnokát, Anyjánál is édesebben, Lilla, nem karoltad át. Nem szivedre hajtá Csüggedő fejét, Csak neved sóhajtá Messziről feléd. Vándor, tarka élet, Tarka képzetek — Minden semmivé lett, Elvégeztetett. — — Nem, ne ily bús hangon róla, Lelkes dalt neki! Ezt a lantost koporsója El nem rejtheti. Bár sírját megássák, Lelke, az kicsap S legszebb vándorlását Még most kezdi csak. Dalok szárnyán száll az égig S száll azon korlátlanul. Ámuló szemünkbe fénylik, Ha felettünk átvonul. Soha nem verik homályba A nagy álló csillagok, Könnyeded költői bája Győzhetetlenül ragyog, Hintsd ránk, égi bolygó, Hintsd a fényözönt! Ha bús, ha mosolygó, Minden szív köszönt, Fenn a végtelenben, Hol pályád halad, Száz év tova lebben Mint egy pillanat. Óh, de lenn a földi pályán Nagy idő nekünk! Tündöklésed szép csodáján Csüng tekintetünk. S ha mi szétomoltunk Sirba téve rég: Magyar égi boltunk Fénye lész te még.