Vasárnapi Ujság – 1906
1906-06-24 / 25. szám - Máricza. Elbeszélés. Írta Zöldi Márton 402. oldal / 1.Elbeszélések; genreképek - Dalmady Győző: Rozsok közt 402. oldal / Költemények - Sas Ede: Hogyha te még egyszer 402. oldal / Költemények
402 kegyeletes érzéstől koszorúzott alak: költészete a Vörösmarty korának legfrissebb virágai közül való, hazafisága pedig a szabadságharcz utáni idők mártírjai közé avatta. A Rákóczi-kor hagyományait a három emléktábla eleveníti fel. Az egyik II. Rákóczi Ferencz lelkes, szép fejét ábrázolja domborművén, azon a házon, mely egykor a fejedelem kastélya volt s a melyben lakni szokott, valahányszor a harczok állapota szükségessé tette Érsekujvárott való tartózkodását. Bercsényi és Bottyán tábornok dicsőségét hirdeti a másik két emléktábla. Bercsényinek — a ki nagyon sokat volt Érsekujvárott, a várat egy izben egészen kijavíttatta, Heister Hannibál császári tábornokot itt őriztette hadifogolyul — a ferenczrendiek kolostora volt a rendes szállóhelye; e ma is fennálló épületen van elhelyezve az emléktábla. Bottyán János tábornokot, Rákóczi legjelesebb és leghűbb csapatvezérét illeti meg az érdem nagyobb része, hogy Érsekújvárt sikerült a kuruczok számára megszerezni. Emléktáblája a helyi népbank épületét díszíti, mely egykor grófi kastély volt. Ennyi hazafias emléket egyszerre ünnepelni ritka dolog s az ünnep napja bizonyára emlékezetes marad a város derék lakossága szivében. Országos jelentőségű volt az ünnep már tárgyainál fogva is, s ez országos jelentőségét fejezte ki az ünnepi vendégek nagy sokasága s előkelősége. Megjelent atyja emlékének ünneplésén Kossuth Ferencz, beszédet mondott a kurucz hagyományok lelkes búvára és ápolója, Thaly Kálmán, képviseltette magát egyik alelnökétől vezetett küldöttséggel a képviselőház, egyik tanácsnokával a főváros; nem hiányzott a Kisfaludy-Társaság küldötte sem. Az ünnep külsőségeiben, az ügyes rendezés, a földmívelő nép részvételének elmés és érdekes módja dolgában sok tekintetben friss, újszerű színeket vitt az efféle ünnepek megszokott sablonjába, belső tartalmát pedig az elhangzott beszédek magvassága tette jelentőssé s még inkább az a tiszta hazafias lelkesedés, mely szivben-lélekben eggyé olvasztott urat és egyszerű földmívelőt. Szép ünnep volt, Érsekújvár büszke lehet rá; sikeréből kijut egy rész a két szobrásznak is: Székely Ernőnek, aki a szobrokat s a debreczeni Tóth Andrásnak, aki az emléktáblákat készítette. ROZSOK KÖZT. Dülő úton szálas, magas Rozsok közt haladok, Hálálkodva köszöntenek, Bár idegen vagyok. Hálás rozsok, nem engemet illet e hódolat, Hanem azt, ki napfényt, esőt Üde életet ad. Vagy a szántóvetőt, a ki Tavasszal elvetett, Munkája nem áldástalan — Rátok büszke lehet. Nalmidy Győző. VASÁRNAPI IJJSÁG. HOGYHA TE MÉG EGYSZER... Hogyha te még egyszer S lásd, én most se volnék Kicsiny lány lehetnél! Jobb, mint akkor voltam, Tavaszi hajnalon Mikor a ligetben Élőmbe sietnél, Veled kóboroltam, — — Szivembe nevetnél!.. • Trubadur-koromban ... Kerted virágait Most se nézném biz én Mutogatnád sorra: Bimbó fakadását, Mintha nem tudnám én, Hallgatnám az ajkad Melyik a bokorba Édes csacsogását, A legszebbik rózsa ! Szived dobogását... Mind, mind te ültetted; S most is elkövetném Azt mesélnéd nékem... A vakmerőséget , Mintha nem jól tudnám Lángoló szivemre Hogy a lábad nyomán Szorítnálak téged, Fakadtak oly szépen ... Liliom-üdeséged... Tudom, tudom , most is S addig haragudnál, Ugy duzzognál érte ! Amig aztán, végül Harmatos két orczád, Megint csak eljönnél Galamb-szemed fénye Hozzám, feleségül, Haragosan égne. Hozzám feleségül... Sus Ede. FRANKLINT Bercsényi emléktáblája. Rákóczi emléktáblája. .. idmMrtmm&i HÍRES VITÉZ KCIUICI CESEaiiis KASTÉLYA vilsjé; É^SKUJVÁRMK, K rsKtSzász taasuinÜK ?._L2 Cl! T^EZZLUVTÓL . i.TiLi:ia SAP30. 1 Bottyán tábornok emléktáblája. AZ ÉRSEKUJVÁRI EMLÉKTÁBLÁK. 13. SZÁM. 1906. 53. ÍVFOLYAM. MÁRICZA. Elbeszélés. Irta Zöldi Márton. A kis oláh falu templomának fatornyában kongott a harang. Az egyoldalú, éles kongatás vészt hirdetett: árvizveszedelmet. A Sebes-Kőrös medre hirtelen megduzzadt, a sárga, iszapos ár már huszonnégy óra óta fenyegette a községet. A községbeli népek az utolsó pillanatban hősies védekezést folytattak. Rögtönös nyúlgátat emeltek. de nem ettől függött a kis falu sorsa, hanem a széltől, melynek legcsekélyebb fordulata pusztulást, halált jelentett. A pápa udvarán az egyik vastag törzsű eperfának támaszkodva fiatal leány állott, szénfekete hajjal, olajbarna arczczal és nagy, villogó, sötét szempárral. Egyedül volt az udvaron, s pihegő keble erős felindulást sejtetett. Több mint félóráig nézett merengve maga elé. Remek példánya volt azoknak az oláh tatáknak, kiknek szépsége úgyszólván páratlan. Az élénk, tarka katrincza lágyan simúlt telt idomaihoz. A durva vászon ingváll szabadon hagyta a nyakat, melyet háromszoros piros gyöngyfüzér övezett. A telt, kissé vastag ajak egészen nyitott volt, s az apró, fehér fogsor szabadon csillogott. Mintha valakit várt volna. Az a valaki, a pópa, nemsokára megérkezett. Magas, atléta termetű férfiú volt, parancsoló fasorral és fénylő fekete szakállal. Kíséretében néhány községbeli ember jött átázott, sáros bocskorban és czifra bőrtüszővel a derekán. A pópa megállt az ajtó előtt. Odaintett az egyik bocskoros kísérőnek: — Eredj, — mondotta, — odaszólhatsz Juonnak, hogy abbahagyhatja a harangozást. A veszedelem elmúlt rólunk. Aztán sóhajtva hozzátette: — Be azok odaát koldusok lettek . . . Hiába, így akarta az Isten. A mi beavatkozásunk nem sokat ér . . . Aztán folytatni akarta útját a kis nádfedeles paplak felé, mikor az eperfa alatt észrevette a szép leányt. Megszólította: — Ki vagy, fiam ? — A Máricza, — hangzott a bátortalan felelet. — így nem ösmerlek, — mondotta a pópa, — kinek a leánya vagy? — A Tógyeré . . . A pópa homlokán sötét árnyék suhant végig, mikor a Tógyer nevét hallotta a szép leány ajkáról. Most három esztendeje, mikor ebbe a kis községbe került papnak, az első funkcziója temetés volt. Azt az embert temette, akit Tógyer ütött agyon egy verekedés alkalmával. Szelíden, jóságosan kérdezte a lánytól: — Még nem került haza az apád?— Nem, csak jövő tavaszra várom. Három és fél esztendőt kapott. — Értem, s te honnan kerülsz ide? A leány utjával a túlsó partra mutatott. — Onnan, a víz elől menekültem. Aztán lehorgasztotta szép, értelmes fejét. — A kunyhónkat elvitte a víz, a kecském odaveszett . . . Könny gördült végig az arczán. — Félóráig mekegett. . . Olyan siralmasan, hangosan, mint a kis gyerek, aki nagyon meg van ijedve . . . aztán elhallgatott. A pópa szánalommal nézett végig a leányon. — Szegény Máricza, s hová akarod utadat venni ? A szép leány ráfüggesztette nagy, fekete szemét a pópára. — Ide jöttem és itt akarok maradni. — Itt? — Igen ... te nálad . . . Mikor ránk jött a nagy baj, s én térdig vizet gázolva szaladtam, te jutottál eszembe. Karácsonykor bent voltam a templomban, hallottalak beszélni, minden szavad megmaradt az eszemben . . . Onnan tudom, hogy jó ember vagy, aki nem kergeti el a szegényt, a szerencsétlent. A pópa igent intett fejével s eltűnődni látszott. Megkapta az az egyszerű, világos és keresztényi etika, mely a leány szavában nyilatkozott : te jó ember vagy, te segítesz rajtam ... A leány sietett hozzátenni: — Csak addig maradok nálad, míg az apám hazakerül. . .