Vasárnapi Ujság – 1907
1907-07-07 / 27. szám - A mikádó udvarában (képpel). gr. Vay Péter 535. oldal / Általános nép- és országisme
25. SZÁM. 1907. 54. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI UJSÁG. 543 nál. Híre fut az egész környéken: Velkovicsék szüretre mentek. Száz irigy sóhaj röppen el. Ah, boldog emberek! Csert je panom! (Ördög bajuk az uraknak.) Hát ez bizony olyan fenhéjázó, rangos dolog, mintha azt mondanák más közönséges vidéken, hogy Velkovicsék tengeri fürdőre utaztak. Van bezzeg találgatás, hogy hova, miféle szüretre mentek hát Velkovicsék ? Somlyóra. Hohó, Somlyóra! Nagy szó. A Somlyó semmivel se hitványabb hely a szüretek közt, mint a tengeri fürdőzésben Trouville vagy Ostende. Hja, aki teheti! Könnyű Velkovicséknak! Az ördög köpi azoknak pénzt, így beszélnek Trencsénben és hétméraföldnyire köröskörűi a «pan»-ok és «panicskák», kik még sohase láttak természetben venyigét és szőlőkarót. Velkovicsék véletlenül érkeztek meg ma, csak holnapra várták őket. A véletlenség onnan eredt, mert az ötödik testvér, Kohlbrunn Matild, férjezett Mordon Jánosné, akinél egy napot kellett volna tölteniök útközben, egész háznépestől valami temetésre ment Szombathelyre. — Hát ez is csak nekünk szerencse, örvendezett a házigazda, amint a sok csókolódzásnak, ölelgetésnek vége szakadt. — Ebédeltetek-e már ? Hogyne! Pápán a «Sas»-nál. Nem igaz ! — erősködött Zsuzsanna asszony, s el sem hitte addig, gyanúsan készve őket, míg meg nem esküdtek sorba. für-Akkor aztán megindult a millió és millió kérdés, csodálkozó felkiáltás, leginkább Rózát illetőleg. «Istenem, hogy megnőtt ez a gyermek ! De milyen szép ! Mit csinálsz a hajaddal lelkecském, hogy olyan fényes, mint az aczél ?» Derűst, meleg és hangulatos látvány volt, amint ott ültek hosszú évek múltán megint együtt a szőlőbeli villa mestergerendás, fehérre meszelt falú, nagy szobájában, a «Stadt Frankfurt» ebédlőjének egykori pajkos törzsvendégei, csak az öreg kékfestő hiányzott, de a helyett ott volt az új hajtás, a szép Rozáli. Hejh, sok víz folyt le azóta a Vágón ! Az idő sokat elszedett tőlük, csak az emlékeiket hagyta meg. A megindult beszélgetés föl-fölkavart egyet. Emlékszel-e még, mikor a bolond grófodat kisérted? Az ám, várjon mi lett aztán belőle? Hát azt tudod-e még, mikor a pezsgőt ittuk valahol a Zugligetben a zálogba csapott óra árából ? Még most is őrzöm otthon Rekettyésen az öreg órát. Sorra került azután a trencséni élet is. — Ott van-e még a régi czimboránk, Stromm? - tudakolta Miska. Nincs. Áthelyezték Losonczra. — Hogy voltatok együtt? Velkovics vállat vont. — Hát csak úgy lassan. Az ezredes úr nagyon felhordja az orrát. - No, no, nem tudom még, melyitek a hibás, de hogy egyitek okvetetlenül az, abban biztos vagyok. Szeretném már egyszer magamhoz kapni a ficzkót. Nagyon megöregedett? Csinos, deli ember még most is, — szólt közbe Velkovicsné. — Persze. Mert neked minden uniformis imponál, — pirított rá Velkovics. Czélzás akar ez lenni? évelődött Tóth uram a sógorasszonnyal. — Azért mondja Gyuri, — mentegetőzött Velkovicsné, — mert . . . Eredj csak ki egy kicsit, Rozália kérlek. De nini, hol van Mari? — Künn sétál valahol a szobaleánnyal,felelte Tóthné. — Bizonyosan nem vett benneteket észre, mert különben itt volna már. Eredj ki Rozika, keresd meg! Azonnal mama, csak a kalapomat teszem föl. Róza sejtvén, hogy róla lesz szó, eltávozott, mire elbeszélte Velkovicsné, hogy a Gyuri csípős mondása voltaképen arra vonatkozik, mert a Rózának egy tavalyi udvarlóját, egy hadnagyot, különös pártfogásába vette, a kinek aztán szegénynek kvietálnia kellett valami kényes ügy miatt. :— Közönséges szélhámos volt. — pattogott Velkovics. — Kompromittálta a leányunkat. — Lehet, hogy az volt, de előkelő családból származott. Mit nevezesz te előkelő családnak, Zsófia? — Olyat, aki nem maga járta ki a nemességét. — Jó nyelved van, Zsófia. Mondhatom, jó nyelved van, — mondta Velkovics úr megsértődve, deres haját markával felborzolva, ami a közeledő vihar előjele szokott nála lenni. Sietett is Tóthné átvinni a beszédet egyébre. - Az idén is Rajeczen töltöttétek a nyarat ? — Sehol se voltunk, — felelte Velkovics mogorván. - Jele, hogy semmi bajotok nincs, — szólt közbe Tóth sógor. — Ugyan hadd el, kérlek. Épen azért nem mentünk sehova, mert mind a ketten betegek vagyunk és nem tudtunk a helyre nézve megegyezni. Zsófia vérszegény, neki déli fenyvest ajánlottak a doktorok, nekem meg vértolulásaim vannak, engem Marienbadba küldtek. De minthogy Zsófi engem félt, én meg Zsófit féltem, hát nem mertük egymást ellenőrzés nélkül hagyni és inkább otthon maradtunk. Ezen aztán úgy kaczagott Trencsén érdemes polgármestere, mint a zuhatag, mert az volt a szokása, hogy ha a mérgét nem sikerült valami vastag gorombaságban kilöknie, hát a humor édes mézében csöppentette el. — Egyébiránt — tette hozzá, — ebből is láthatod sógor, a te amerikánus egyenlőségi tanaidnak a tarthatatlanságát, mert még a vér sincs egyenlően és arányosan felosztva az emberi testekben. De ez ellen még legalább védekezhetik az ember, ahogy lehet. — No és hogy védekezik? kérdé Tóthné. — Ami engem illet, köpölyöztetem magamat, a vágúj helyi vörös boromat pedig, melyet magamnak rendeltem, itatom azóta Zsófikával; van is, nincs is már a hordó alján. Eredj te Luczifer! förmedt rá Zsófia asszony, kinek fagyás folytán átkozott vörös orra volt, mintegy czáfolatául annak, hogy vérszegény, képes vagy rá megfontolatlan szavaiddal, hogy először a katonatisztekkel hoznál hírbe, most meg a részegeskedés gyanújába keversz. Míg ilyen félig kedélyes, félig csipkelődő beszélgetés folyt bent, addig a szép Róza bejárta a szőlőt, Marit keresve mindenfelé, természetesen sehol sem találta, még a Régi apó se tudott róla semmit. — Nem láttam a kisasszonykát reggel óta. Régi apó épen a kunyhójába tartott, hogy a taplókészletéből vegyen magához. — Nem is voltam különben otthon, — magyarázta, — mert szedőket jártam fogadni a városban. Mikor kezdjük a szüretet? — Csak holnapután. — Lesz-e sok bor? — Apró a szem az idén, kisasszonykám. Az Isten megadta bőven, hanem az idő nem jól dajkálta meg. Az apó eltűnt a kunyhó ajtaján ezek után, de a megnyíló ajtón át kiosont a kunyhóból a dogg, mister Bligi. A kiállott fogság után megrázta magát, miközben csak úgy pattogott a bőre s hamuszín szőréből egész porfelhő támadt. — Ah, a Bligi! Hopsza Bligi. Gyere ide kutyuskám, — örvendezett Rozália, piros száját összecsucsorítván fütyülésre, bár az neki sehogy se sikerült. Mister Bligi mégis odajött s megismervén őt tavalyról, a farkát csóválta. Róza lehajolt hozzá, megveregette a bordáit kis kezével, ami annak nyilván jól esett, mert egyre jobban megnyúlt és alákuporodott, nagy, okos szemeivel hálásan pislogva rá. — Hát megismertél, mister? Szép tőled, aranyosom. Nos, hol az úrnőd ? Nem lehet nagyon messze. Vezess hozzá! Bligi mintha értene, megindult a barázdán, amelyen Mari ment volt délután s mindenütt szaglászva, szimatolva, kivezette a vendég kisasszonyt az útra. Meg-megállt koránkint és hátranézett. Jól van jól, csak eredj előre. Ne félj ne. Megyek utánad, mert te bizonyosan tudod, hogy hol van. Ment, ment az eb egész biztonsággal s Róza utána mindenütt, noha már csodálkozni kezdett, hogy hova mehetett Mari ilyen messzire, s nem minden szepegés nélkül gondolta, hogy tán könnyelműség volt ő tőle is így elkalandozni ismeretlen helyen, de már könnyebbnek látszott a czél elérése a kutyával, mint a visszatérés a kutya nélkül, tehát mentő is s egyszer csak ott találta magát a vigadó sokaság közt, a Findura szőlőjében. Bligi csodálatos tájékozottsággal vagy ösztönnel rögtön keresztül fúrta magát a leányok csoportján, réseket nyitott magának a kikeményített, különböző szinü s szerves összefüggésbe hozott szoknyák között s egyszer csak mit csinált örvendező pajkosságában, felugrott az első két lábával a semmit nem gyanító Tóth Marira s kiöltött veres nyelvével megnyalta a kezét.— Bligi, te czudar ! — kiáltott fel élénken. — Hogy jösz te ide? Jaj, hogy rám ijesztettél! De még ennél is nagyobb volt meglepetése és ijedelme, amint egyszerre valaki, se szó, se beszéd, átfogta a nyakát és egy csókot czuppantott az arczára jobbról-balról. — Szent Isten, Róza ! Te vagy az ? Tóth Mari piczi, kedves fejecskéje még el volt bódulva a mulatság emlékeitől, minden érzéke izgalmas és zavaros állapotban volt, csillogó két szeme egy képet látott, egy alakot, azt, a kit várt, — és íme, megjelenik helyette Velkovics Róza. Halotti sápadtság borítá el vékony arczocskáját s úgy reszketett, mint a nyárfalevél. — Istenem, mi lett? Oly fehér vagy, mint a kréta! kiáltá ijedten Rozália. — Semmi, oh semmi, mondá bágyadtan és mosolygott. •— Mi történt veled, édesem? S mit jelent rajtad ez az utálatos ruha? Mari mintegy ösztönszerű védekezésül odatapasztotta remegő kis tenyerét barátnéja szájára. Egy szót se erről, még egy szót se, Rózácska, míg apródonkint mindent megmagyarázok, mert látod, ez szörnyű titok. (Folytatása következik.) A MIKÁDÓ UDVARÁBAN. A császári cseresznyevirág ünnepély. Irta gróf Vay A. Péter. A mikor kivirul a cseresznyefa ága, egész Nippon ünnepel, fiatal és öreg, gazdag és szegény, boldog-boldogtalan elvándorol a gyümöl-