Vasárnapi Ujság – 1908
1908-01-12 / 2. szám - Petőfi ismeretlen kéziratai 30. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyuak
28. SZÁM. 1908. 55. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 31 tudok mosolyogni, ha látom ezen új Titánokat, mint erőlködnek reám Ossát és Peliont hajigálni. Sőt mindenik egy-egy Jupiternek képzeli magát, kinek szemhunyoritására megrendült az Olymp ... megbillentik ezen Jupiterculusok az ő czopfjaikat, de az Olymp nem rendül meg. És miért ezen élet-halál háború ellenem? mert, hidd el, tisztelt olvasó, hogy szándékok nem csekélyebb, mint engemet megsemmisíteni. Én tudom, miért? de a közönség nem tudja és nem is fogja, általam legalább, megtudni. Sorra el tudnám számlálni mindazon ocsmány indokokat, melyekből ellenem síkra szállanak, a tiszta jóakarat sisakját téve fejökre ; de én nem rántom le a sisakot róluk, nehogy az olvasó elundorodjék azon szennyes pofáktól, melyek a ragyogó hadiöltözet alatt vigyorognak. Különben is a személyekhez semmi közöm, sem ahhoz, miért mondják ezt vagy amazt; csak azt veszem, mit mondanak, mit állítanak? s erre van egy pár észrevételem, mert állításaik részint gazok, részint hamisak. Azt nem teszem, hogy költészetem becsét védelmezzem, mert vagy szorultak erre verseim vagy nem; ha rászorultak, úgy hiábavaló, ha pedig nem, úgy fölösleges a védelem... aztán meg őszinteségem és önérzetem van, de hogy szerénytelenségem volna, azt tagadom. Tehát csak négy vádjukat említem, mely különben is a leggyakoribb, tudniillik, hogy költeményeimben rosz rím, rosz mérték, szaggatottság és aljasság van. Ezen uraknak a magyar rímről és mértékről fogalmuk sincs. Ők a magyar versekben latin metrumot és német cadentiát keresnek, s ez az én költeményeimben nincs, az igaz, de nem is akartam, hogy szorosan legyen. A magyar mérték és rím még nincs meghatározva, ez még ezután fog, ha fog, kifejlődni és meghatároztatni, e szerint róla nekem sincs tudatom, de van sejtésem ... az ösztön vezet, s ahol ők engem rím és mérték dolgában a legnagyobb hanyagsággal vádolnak, talán épen ott járok legközelebb a tökéletes, az igazi magyar versformához. Ami költeményeimben az aljasságot illeti, ez ellen ünnepélyes óvást teszek. Ez alávaló rágalom. Bátran ki merem lelkiismeretem Ítélőszéke előtt mondani, hogy nálam nemesebb gondolkozású és érzésű embert nem ismerek, s én mindig úgy írtam és írok, mint gondolkodtam és éreztem. Mindig fájt e vád, mert ennek éreztem legjobban méltánytalan voltát. Ha néhol egyes kifejezésekre s a tárgyra nézve szabadabb vagyok másoknál, ez onnan van, mert én szerintem a költészet nem nagyúri szalon, hova csak fölpiperézve, fényes csizmákban járnak, hanem szentegyház, melybe bocskorban, sőt mezítláb is beléphetni. Végre, hogy bennem szaggatottság van, az, fájdalom, való, de nem csoda. Nekem nem adta Isten a sorsot, hogy kellemes ligetben, csalogánydal, lombsusogás és patakcsörgés közé vegyítsem énekemet a csendes boldogság — vagy csendes fájdalomról. Az én életem csatatéren folyt, a szenvedések és szenvedélyek csataterén, régi szép napok holttestei, meggyilkolt remények halálhörgése, el nem ért vágyak gúnykaczaja s csalódások boszorkánysipításai között dalol féltébolyodottan múzsám, mint az elátkozott királyleány az óperencziás tenger szigetében, melyet vadállatok és szörnyetegek őriznek . . . Aztán e szaggatottság nem is egészen az én hibám, hanem a századé. Minden nemzet, minden család, sőt minden ember meghasonlott önmagával. Az emberiség a középkor óta nagyot nőtt, s még mindig a középkori öltözet van rajta, imitt-amott megfoltozva és kibővítve ugyan, de ő mindazáltal más ruhát kiván, mert ez így is szűk neki, szorítja keblét, hogy alig vehet lélekzetet, s aztán szégyenli magát, hogy ifjú létére gyermekruhát kell viselnie. így van az emberiség szégyen és szorultság között; kívül csendes, csak egy kissé halványabb a szokottnál, de belül annál inkább háborog, mint a vulkán, melynek közel van kitörése. Ilyen e század, s lehetek-e én másforma ? én, századom hű gyermeke! Pest, január 1. 1847. Petőfi Sándor. A KÖZÉPISKOLAI TANÁROK ORSZÁGOS KONGRESSZUSÁNAK TAGJAI A NEMZETI MÚZEUM LÉPCSŐJÉN. KIS EMBEREK RÉGI VILÁGA. REGÉNY. (Folytatás.) Irta Fogazzaro Antonio. — Fordította Bezerény István. Becsapta a legyezőt és harapdálni kezdte. — Bizonyosan levegőt akart szivni, — jegyezte meg a marchesa, rendíthetlen nyugalmú orrán keresztül.— Talán vizet akart szivni, — dörmögte a caravinai prefektus, malicziától csillogó szemekkel. — Hisz esik az eső. — Don Branco épen most jön, méltóságos asszony, — mondta az ispán huga, egy pillantást vetve a tóra. Jól van, — felelt az álmos orr. — Remélem, jobban van, mert különben nem fog két szót sem szólni. Igen egészséges fiatal ember, de ideges. Hallja, ellenőr úr, hát Giacomo úr miért nem mutatja magát? — Zacomo úr? •— kérdé Pasotti, csúfolva Puttini Giacomo urat, egy öreg velenczei agglegényt, aki harmincz év óta Felső-Albogasióban lakott, Pasottiék szomszédságában. — Zakomo úr . . . — Csitt! — szakította félbe a háziasszony.— Nem engedem, hogy kicsúfolja a velenczeieket. Aztán meg nem is igaz, hogy Velenczében Zacomót mondanak. A marchesa Padovában született, s ámbár Bresciában lakott majdnem fél század óta azért lombardiai beszédje bizonyos idült padovai tájszólásokkal volt mégterhelve. Míg Pasotti szertartásos ijedelemmel tiltakozott, hogy csakis az ő legjobb szomszédjának és barátjának hangját akarta utánozni, harmadszor is kinyílt az ajtó. Donna Eugenia jól tudta, hogy ki jön be, nem méltatta őt tekintetére, de a marchesa fáradt szemei egész flegmájukkal nyugodtak Don Francon. Don Franco, a Marioni név egyetlen örököse, fia volt a marchesa egyik fiának, aki 28 éves korában elhalt. Születésekor elvesztvén anyját, egész életét Marioni öreganyja felügyelete alatt töltötte. Magas és karcsú volt, borzas rőt haja mint a sörény lógott le, ami a «felhőkarczoló» csúfnevet szerezte neki. Beszédes, igen világoskék szemei voltak, sovány, rokonszenves, mozgékony arcza, mely hamar pirult és hamar halványult. Most ez az összeránczolt arcz elég világosan mondta: «Itt vagyok, de nagyon terhemre vagytok.»— Hogy vagy, Franco ? — kérdé tőle öreganyja, de mindjárt hozzátette, feleletet sem várva. — Hallod, donna Carolina szeretné hallani azt a darabot Kalkbrennertől! — Oh, most már nem, — mondá a kisasszony kedvetlenül, az ifjú felé fordulva. — Igen, mondtam, de nekem Kalkbrenner nem tetszik. Jobb szeretek a leányokkal csevegni. Franco elégedettnek látszott ezzel a fogadtatással s egyebet sem várva, elkezdett beszélgetni a plébánossal egy jó régi képről, melyet együtt kellene megnézniök, a dasiói templomban. Donna Eugenia Carabelli dühös volt. Eljött leányával Lorenóból egy titkos diplomácziai művelet folytán, melyben más hatalmasságok is részt vettek. Hogy meg kell-e tenni ezt a