Vasárnapi Ujság – 1908
1908-08-16 / 33. szám - A királyok. Regény. Írta Jules Lemaitre. Francziából fordította Schöplin A. 671. oldal / Regények; elbeszélések; genreképek
32. SZÁM. 1908. 55. ÉVFOLYAM. Kat vízzel töltötték meg, hogy mélyen járjanak a vízben és úgy vontassák őket a híd alá. Ott megerősítve a hajókat, kiszivattyúzták belőlük a vizet, mi által azok természetszerűleg felemelkedtek, s felemelték a hidat is. Ekkor elindították a hajókat, lehajóztak velük a három kilométernyi távolban levő új mederbe, s ott kötöttek ki az új pillérek között, ahová az új hídnak jönnie kell. A hajókat most ismét vízzel merték tele, mire azok lejjebb merültek, s az általuk hordott híd ráereszkedett a pillérekre. A műveletnek óriás nézőközönsége volt, s minden fennakadás nélkül ment végbe. Az eljárás lefolyását néhány fényképben is bemutatjuk. VASÁRNAP] ÚJSÁG. A KIRÁLYOK. REGÉNY Irta Jules Lemaitre. Francziából fordította Schöpflin A. I. Amikor az udvar elhelyezkedett a trón két oldalán, Keresztély király — nagyon öregen, viaszkos sápadtan, fehér szakálla szétterült a kabátja mellén s félig eltakarta a Kék Sasrend nagy szalagját, — így szólt erős, parancsoló hangon, a mely alig egy kicsit remegett : — Főkanczellár úr, ha úgy tetszik... A főkanczellár, Moellnitz gróf az emelvény lábánál állva, egy aranyrojtos bíbor szőnyeggel letakart négyszögletes asztal előtt — ez volt a históriai melodrámák királyi asztala — kibontott egy pergament-lapot, melyen akkora pecsét függött, mint egy áldozati ostya, és madár* fejének mozdulataival jelezve az egyes mozdulatokat, lassan, egy misemondó érsek intonáczióival, kezdett olvasni : «Mi XVI. Keresztély, Isten kegyelméből Albánia királya, üdvözöljük a jelenlévőket és az eljövendőket. «Megfontolván, hogy az öregség és a betegség, a nélkül, hogy csökkentené buzgalmunkat népünk jóvolta érdekében, nem engedi, hogy úgy dolgozzunk érte, mint szeretnők s megnehezíti számunkra államaink kormányzását . «Átruházzuk összes hatalmainkat idősebb fiunkra és trónörökösünkre, Hermann Marburgi herczegre, Fridagne herczegére és pedig a mai naptól számítva egy év tartamára. «Elrendeljük összes alattvalóinknak, a szárazföldi és tengeri haderő összes tisztjeinek, az összes hatóságoknak és tisztviselőknek, hogy úgy engedelmeskedjenek a marburgi herczegnek, mint magunknak. «Kérjük az Isten áldását Hermann herczegre, hogy bölcseséggel és okossággal és alattvalóinknak mennél nagyobb javára gyakorolja a hatalmat, melyet ezennel ráruházunk. «Kiadatott és elláttatott királyi pecsétünkkel, marburgi palotánkban, az Úr . . . -ik esztendejében, május 20-ikán.» Uraim, mondotta a király, — meghívjuk önöket, hogy átnyújtsák hódolatukat a marburgi herczegnek. A trón jobbjánál állott Hermann herczeg, a király idősebbik fia. Harminczhat éves, középtermetű, redős homlokú, finom arczvonású férfi volt, elég roszul állott neki a hadosztály-tábornoki egyenruha, — inkább egyetemi tanárnak lehetett nézni, mint egy harczias uralkodóház herczegének. A hódolás megkezdődött. Legelőször Wilhelmina királyi herczegnő lépett elő, méltóságos és kissé hideg szépségével, egy pillanatra fölhevülve az örömtől és diadalérzettől. Megállva férje, a herczeg előtt, azzal a bókkal üdvözölte, melyet egykor atyja, a főherczeg czeremóniás kis udvarában tanult s a melynek szabályait szigorúan megtartotta Albánia józanabb etiquettejében is. Erre a meghajlásra, a melyet még mélyebbé tett a hosszú uszályos udvari köpeny kitárása is, a herczeg szomorú mosollyal válaszolt. Aztán megfogta felesége kezét és megcsókolta. Amint a herczegnő visszament helyére, az öreg király intett neki, hogy jöjjön hozzá. — Hogy van az unokám ? — kérdezte halkan az aggastyán. — Egészen jól, felség. — Tegnap kissé sápadtnak találtam és ma reggel azt hallottam, nem nagyon jól töltötte az éjszakát. Wilhelmine hangosabban felelt: — Nem tudom, honnan szerzik értesüléseiket, akik azt mondták: Vilmos, az igaz, kissé érzékeny és ideges, mint ahogy a koraérett elméjű gyermekek lenni szoktak De egészsége miatt nincs a legkevesebb aggodalmam sem, ezt meg kell mondanom. Annál jobb, leányom, annál jobb, — mondta a király megnyugtató kézmozdulattal. Ezalatt Hermann herczeg öccse, Ottó szerencsekivánatait fogadta. Ottó affektáltan hajtotta meg hosszú derekát, hegyes rőt szakállát és hosszú, érzéki orrát s észrevehetetlen kötekedéssel a hangjában mondta: — Sok szerencsét kívánok, kedves bátyám, sok szerencsét kívánok. — Köszönettel fogadom, Ottó — felelt a herczeg. — Elhiszem, hogy őszinte vagy és biztos vagyok benne, hogy nem fogsz semmi olyat tenni, ami a feladatomat megnehezíti. — Nem értem, mit akarsz ezzel mondani,— dünnyögte Ottó. De ekkor már Hermann herczeg szeretetteljes kézmozdulattal nyújtotta kezét Benauld herczegnek, egy széles homlokú, nagyon szép szemű fiatal embernek, aki kissé hebegve keresett valami frázist s végül kibökte : — Sajnállak, szegény Hermann. — Köszönöm, kedves cousin, — felelt egyszerűen a trónörökös. — És köszönöm, hogy eljöttél; ez nagy megerőltetésedbe kerülhetett. Renauld eltávozott az ilyen czeremóniákhoz nem szokott ember megvető és egyúttal nyugtalan magatartásával. Az egyenruha helyett, melyre joga volt, igen egyszerű udvari kabát volt rajta s most kissé feszélyezettnek látszott a miatt, hogy ruhájának egyszerűsége feltűnik mind a pompa közepett. A mint Renauld elment a királyi herczegnő udvarhölgyeinek kettős sora előtt, egy női hang szólította meg : — Úgy tesz, mintha nem nagyon jól mulatna, fenség. Eenauld megfordult. A ki ilyen kedves bizalmaskodással szólította meg, egy finom kis, A HÍD A VIZÉN ÚSZTATVA, A HÍD RÉGI HELYÉN, A BETÖLTÖTT FOLYÓ EGY RÉSZÉVEL. A GYŐRI RÁRCZA-HÍD ÁTSZÁLLÍTÁSA. A HÍD AZ ÚJ PILLÉREK FÖLÖTT. - Gerstl Lamateur fényképei.