Vasárnapi Ujság – 1908
1908-11-22 / 47. szám - Kwang-Su császár és Csu-si császárné (képekkel). Gróf Vay Péter 946. oldal / Élet- és jellemrajzok - A gulyakútnál. Elbeszélés. Írta P. Ábrahám Ernő 946. oldal / Regények; elbeszélések; genreképek
47. SZÁM., 1908. B5. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG 947 II. A császárné alakja középmagas, vonásai kemények, kifejezése szúró, haja, szeme fekete. Ruházata sötétkék selyem volt gazdagon hímezve arany szálakkal. De legjobban mandsu hajviselete lepett meg. A haja kétoldalt úgy elállott fejétől, mint két kis zárt denevérszárny, mindkét szárny közepét pedig egy-egy őszirózsa csokor díszítette. A császárné, mint tudjuk, Mandsuriából származott, és nemzetének jellegét láthatóan magán viselte. Uralkodó, daczos, ellenvetést nem tűrő, hiú és gőgös természete volt. Magas trónszéken ült, mely mesterien volt kifaragva, gazdagon aranyozva, s pompás mennyezet emelkedett felette. Előtte ébenfa-asztal állott szinte aranyozva és faragva, melyen hosszú, könnyű ujjait pihentette. A császár a baloldalon, de egy lépcsővel alacsonyabban foglalt helyet. Vézna alakja, szelíd kifejezése, egész elmosódott alakja, éles ellentétet mutatott hatalmas és jól megtermett nagynénjével. Tagadhatatlan, Khina régens császárnéjának a megjelenése parancsoló volt. Jóllehet hetvenedik évében járt, de sokkal fiatalabbnak látszott és arczának erős vonásai, vércse szemei még mindig élénk kifejezéssel bírtak. Szögletes homloka, horgas metszésű orra és vékony, összeszorított ajkai adták ábrázatának mogorva jellegét. Legjobban szigorú kifejezésű szája és szúró, fürkésző tekintete kölcsönözték karakterisztikonját. A trónus előtt hosszú sorban állottunk. Végre a követek doyen-ja előlépett, hogy hivatalos üdvözlőbeszédét előadja. Bókoló, ünnepélyes üdvözlet volt. De még így sem látszott a büszke asszonyt kielégíteni. Mozdulatlanul, mint egy kővé meredve hallgatta — anélkül, hogy egy szempillantással elárulta volna, amit érez. Az indulat, vagy figyelem legkisebb jele nélkül, úgy tlt ottan, mint akit legfeljebb untat az egész szóhalmaz — és annak egy betűjét se hiszi el. Szája megőrizte gunyoros kifejezését, a tekintete hideg és parancsoló maradt. És mikor az öreg Csing herczeg, ki ez alkalommal a hivatalos tolmács szerepét viselte, khinai szokás szerint homlokával érintette a trón zsámolyát, az anyacsászárnő fenhéjázó mozdulattal intett, hogy olvassák fel válaszát, de ő maga nem szólt egy szót sem. A császári megnyilatkozást a legnagyobb érdeklődéssel vártuk. A tökéletes csendben egy falevél hullását meghallhattuk volna. De hiába volt a feszült figyelem, mert a válasz nem volt valami részletes, se érdekfeszítő — és mindössze három árva szóban ennyit mondott: «A császárné örül, hogy a hatalmak képviselői ilyen szép verőfényes napon jöttek tisztelegni. » Mikor hölgyeket fogadott, a legszivélyesebben enyelgett velők. Együtt teázott velők és roppantul érdeklődött családi viszonyaik iránt. Kíváncsiskodott, hány a gyermekek és mennyi a jövedelmök. Megcsodálta némelyek ruházatát, a másiknak ékszerét. — Emlékül meg is tartott egy nagyon értékes legyezőt. Jóindulatának legnagyobb jeléül pár hét múlva viszonozta is a pompás műkincset — és küldött cserében egy másik legyezőt. Igaz, hogy mindössze pár bambuszvesszőből és egy rizslapból állt, rajta egy szerény kis vázlattal, — de mint egy nem minden iróniát nélkülöző levél tudatta, — a szerény kis virág saját rajza, mert csak így volt képes kellőleg kifejezni őszinte háláját. A szerencsétlen császár mint árnyék húzta meg magát hatalmas nagynénje megett. — Halovány, bágyadt, beteges alakja szánalmat keltő volt. Mint élőhalott, megmerevedve ült zsámolyán. Pedig még így megtörve, betegen, tehetetlenül is mennyire rokonszenves megjelenés. Nőies szemei jóságról beszélnek. Nyugodt ábrázata mintha nem ismerte volna soha a harag vagy gyűlölet kifejezését. Kint töltöttem az egész napot, mint a felségek vendége. A bámulatos csodavilágot bekóboroltam hosszában és széltében. Megtekintettem a palotákat, pagodákat, elsétáltam a császárné törpe erdejébe és virágoskertjeibe, és megteáztattak a híres fehérmárvány hajóhídon. De a nap főeseménye az ünnepi lakoma volt, ahol, túlzás nélkül merem állítani, legalább is százféle keresett nyalánksággal vendégeltek meg — igaz khinai módra. Volt czápa úszóhártya, fecskefészek szemét, kutyadomb és tíz-húsz éves tojások, — minden, mi legdrágább és legkeresettebb, — de hogy ennek daczára éhesen keltem fel az asztaltól, nem lesz szükséges megemlítenem. Este későn hazatérve, a fekete kenyér soha jobban nem ízlett, mint ez estén, annyi arany, csillogó és külső fény után, az irgalmas testvérek hajlékában, így folyt le az emlékezetes nap a ma már meghalt Csung-Si és Kwang-Su palotájában. Szegény Kwang-Su harminczhárom éves uralkodása mintha szakadatlan lánczolata lett volna a megpróbáltatásoknak. Pedig a szerencsétlen uralkodó jobb sorsot érdemelt volna. Alig nőtt fel, máris tanúságát adta, hogy tényleg uralkodni kíván egy napon. Mint fiatal ember, maga köré csoportosította a haladó párt embereit. Új tervezeteket dolgoztatott ki. Egymásután jelentek meg a reform irányzatú legfelsőbb rendeletek. Az udvaronczok körében nagy lett az ijedelem. Az ármány a legsötétebb terveket szőtte, míg végre a palotaforradalom kitört. A császár nagynénje — a hajdani régens — ragadta vissza a hatalmat. Unokaöccsét saját lakosztályában fogatta el és mint foglyot záratta szigorú őrizet alatt a téli palota kertjeiben terülő lótusz tó szigetére. De még ez sem volt elég. Az anyacsászárné, megtudva, hogy a császár hajdani barátai és a haladó párt emberei ki akarják a foglyot szabadítani és hatalmát visszaszerezni, a legsötétebb tervet eszelte ki. Nem ölette meg, — mert hogy régens maradhasson, élni legalább testileg kellett — de szellemileg tetette tönkre, ópium, szeszes italok, tivornya és kicsapongás által. A gyönge szervezet a legrövidebb idő alatt összeroskadt. Kwang-Su, a sok reményre jogosított ifjú, élete hajnalán kiélt, megtört alak lett. A régens hatalma így biztosítva volt. A khinai Semiramisról a legrettenetesebb hírek keringettek mindenkor. Alacsony sorsból a bűnök rettenetes sorozatán emelkedett fokról-fokra. Minden egyes lépését vérbe gázolva kellett megtenni. Az egyszerű Mandsu zászlótartó leánya az udvar szolgálatába nem a legegyenesebb utakon került. Mint lett az egyszerű szolganőből udvarhölgy, udvarhölgyből kegyencz, majd hitves és végre teljhatalmú uralkodónő, hosszú lenne elsorolni. Annyi azonban tény, hogy akik nem voltak többé hasznára, feleslegessé váltak, vagy útjába kerültek — azok egymásután tűntek el, így újította meg folytonosan környezetét és így tűntek le az élet színpadáról hivatalnokai, atyafisága, saját férje, menye, és így áldozta fel magát a császárt is. Rideg, számító lénye daczára, ha akart, tudott szeretetreméltó — sőt ha kellett, még érzékeny is lenni. — A nők, kiket néha fogadott, nem tudták eléggé dicsérni előzékenységét, sőt Miss K, ki meg volt bízva, hogy arczképét fesse le, és egy évig élt közvetlen közelében, számos érdekes részletet mondott el, mennyire igyekezett volt környezetének kedvében járni, és milyen bőkezűen ajándékozta cselédségét. Sőt még jószivü is tudott lenni — egy napon, mikor a kertész valamelyik napszámos suhanczot előtte meglegyintette, — csaknem könnyekre fakadt. Mennyi volt mindebből őszinte érzés, és mennyi a komédia — ki tudná megmondani. LAILO A NYÁRI PALOTÁBAN. Orős Vay Péter vázlata. A RÉGENS CSÁSZÁRNÉ ÉS A CSÁSZÁR. HÁRMAS HÍDDAL ELLÁTOTT DÍSZBEJÁRAT. A KHINAI CSÁSZÁRI UDVARBÓL.