Vasárnapi Ujság – 1908
1908-11-22 / 47. szám - Kwang-Su császár és Csu-si császárné (képekkel). Gróf Vay Péter 946. oldal / Élet- és jellemrajzok - A gulyakútnál. Elbeszélés. Írta P. Ábrahám Ernő 946. oldal / Regények; elbeszélések; genreképek
946 szer talpa alatt egy-egy kukoriczacsutka. No, erre aztán én is kibújtam a boglyából s reszketve, mint a nyárfa, rohantam el az ispánékhoz, de olyan sápadt voltam, hogy megijedtek tőlem . . . (Folytatása következik.) VASÁRNAPI ÚJSÁG. 47. SZÁM. 1908. 55. ÉVFOLYAM. A GULYA KÚTNÁL. Elbeszélés. — írta P. Ábrahám Ernő. Forró nyári nap égette, perzselte az angyalházi pusztát. A nagy, fehér, szikes foltokon alig itt-ott kapott a gulya egy kis száraz topánkát. Éhen koplalt a jószág, hetek óta, s romlott lefelé. Most is hiába kémlelte Jóska, a gulyásbojtár az eget, sehogyse akartak összeverődni az ég peremén lengedező fehéren fénylő bárányfelhők. Elgondolkozva ballagott a gulyakút felé, hogy tele húzza a vályút déli itatásra. Bezzeg, ha valóság lett volna a köröskörül hullámzó tenger, nem kellett volna törelnie a tenyerét a giccses-görcsös kútostorral! Már tíz lépésnyi távolságra víz hátára vett a délibáb mindent. Jobbra Nádudvart emelte magasba, szembe pedig a szoboszlai kertek fáit. Úgy tükrözött az árnyékuk, mint valami tótágost álló buja erdő. Balra meg mintha kiáradt volna a Hortobágy a nagy híd alól, s a csárdát akarná elnyelni. Az újvárosi torony irányában a Borosrét csónakázó karámjain túl a Szálka-halom nőtt hatalmas heggyé. De nem ezt nézte Jóska, mikor a kúthoz ért, s a kávára könyökölt. A zárai puszta felől épen most kel át a kiszáradt Hortobágyon a czifra ménes. Kötölesnek tetsző mesebeli karcsú lovak. Ahogy porzik a lábuk alatt úszik, mintha csak a tenger habja tajtékzanék. Két rémséges nagynak látszó bojtár-féle tereli a ménest. Az egyik egyszerre kiválik, s tíz méteresnek látszó lépésekkel sebes trappban egyenesen a gulyakútnak vág. Ahogy közeledik, egyre fogy a ló is, lovas is, s a víz is egyre sekélyesebb lesz alattuk. — Itatni akar — gondolja magában Jóska, s csendesen merni kezdi a vizet. Alig mert tíz vederrel, már odaért Pista. A számadója a Mátára ment, míg odajár, az ő gondja a ménes. — Adjon Isten! — köszön rövidesen, egy-kettőre leugrik a lóról, s a vályú lábához s köti a kötőféket. Adjon Isten! köszön a gulyásbojtár is. — Itatni jöttem! Kiszáradt a kútunk. Jóskát boszantja a nagy hang. — Várj sorodra, öcsém! Lehet, hogy marad egy kis viz néktek is, — mondja fölényes lenézéssel. Pistának kezd vérrel fordulni a szeme. Különben is régen vágytak már mind a ketten alkalomra, hogy eldöntsék, ki hát kettőjük közül az első. Elszántan, fenyegetően mondja: — Nem várhatok! Messziről jöttünk! Szomjas a jószág! A gulya ihatik azután is ! Már-már összementek volna, ha hirtelen meg nem vadul a ménes.. , „ Csak egy pillanatig nézett oda Pista, a másik perczben már lóháton ült, s elfeledve kutat, gulyásbojtárt, sebes vágtában nyargalt vissza. A Borosrét szélén négy hatalmas paripa féktelen vágtában ragadt egy hintót maga után. Háromszoros nagyságban tükrözte őket a délibáb. Kantárjuk, istrángjuk összetépve. A bakon senki, csak a hátulsó ülésen ült egy asszony, s egy lány. Kétségbeesetten kiabáltak a lovakra, s azok még jobban megijedve csak vadabbul száguldottak. Labda módra ugrált a hintó. A lánynak kibomlott a haja, s aranyos csillogással lengett, hullámzott a napsütésben. Egyenesen a ménesbe nyargalt az elragadt négy ló,, s hangos nyerítésük megvadította azt is. Ágaskodtak, kapáltak, fúttak a lovak, azután vihogó nyerítéssel együtt rohantak a kocsival. Hiába erőlködött a tanyás megvadult pejlován, hogy elfogja a kocsit, sehogyse tudott boldogulni. Mindössze is csak annyit ért el, hogy kitérítette az egyenesből a vágtató ménest, s most toronyirány helyett nagy, hatalmas körben száguldozott. Pista is lekerítette válláról hosszú karikásat, s hangos kongatással nyargalt a ménes elé. Egyenesen a közepének. Alig győzött ágaskodni alatta a lova, mikor orra alá kongatott a gyors vágtában megtorpadt lovaknak. Hátra ágaskodtak, ott meg a tanyás szorította őket a karikással. Fejvesztetten ágaskodott, kapált a ménes a középre szorult hintó körül, a két legény pedig szorította őket a karikással. Mikor így egy helybe kerítették a ménest, egy-kettőre utat vágott magának Pista a karikással a hintóig, s elkapta a két hátulsó lábára horkanó gyeplős kantárját. Mire erős, biztos fogással megfékezte négy megvadult állatot, megérkezett a kocsisa is valami kölcsönkért lovon, s kezdte tákolni az összetépett istrángot. Pista pedig segített neki, s közbe össze-össze akadt a szeme a lány pillantásával, akinek arczán a kiállott félelem miatt egyre váltogatták egymást piros meg a fehér rózsák. Olyan volt a bőre, a mint a harmat. Tizenhat esztendős lehetett, s szőke haja úgy hullott a vállára, kibomlott mint komló. Nagy, szelid kék szemeiből melegen a sugárzott Pistára a hála. Egyre hevesebben vert a legény szíve. Hónapszámra se lát a Hortobágyon asszonyfélét, s most alig pár lépésre tőle a legszebb lány üLl remegett a keze, míg kötözte a hámot, s azt se tudta, mit kérdeztek tőle, s mit felel. Érezte, hogy ég az arcza a fejébe tóduló vértől. Mire elkészültek a szerszámmal, s letörölték a lovakról a tajtékot, a nők is rendbehozták magukat. A kocsis felhúzta a hintó fedelét, felült a bakra, Pista meg a lány mégegyszer összenéztek s a másik pillanatban fordult a kocsi vissza a csárda felé, ahonnan jött. A gulyásbojtár, aki eddig mesziről, a kút kávájára állva nézte az egészet, kezdte megint merni a vizet. Pista pedig csak nézte merően, hogy emeli, hogy nagyítja a hintót a délibáb. — Pista bátyám — figyelmeztette a tanyás, •— menjen már a kúthoz, mert mind kimeri előlünk a vizet Jóska bátyám! Egy pillanatra a gulyakút felé fordult Pista. Más indulat dúlt már benne. Csak a kezével legyintett. — Hadd merje! Jut még talán nekünk is. Azután megint csak azt nézte, hogy nő egyre nagyobbra a hintó körül a tenger. S olyan hangosan vert a szíve, hogy azt hitte, mindjárt kiugrik a kebléből. KWANGSU CSÁSZÁR ÉS CSTJ-SI CSÁSZÁRNÉ. Visszaemlékezés látogatásomra a khinai császár és császárné udvarában. I. Lakonikus sürgöny közli a khinai császár és csakhamar rá az anyacsászárné halálát. Ázsia keleti féltekéjének korlátlan uralkodója, a hatalmas Khanok utóda, összeaszott, vérszegény, nyomorult aggastyán benyomását keltette, pedig fiatalságának virágában volt. Megtört testénél még elszomorítóbban hatott megbénult szelleme. A «Mennyek csillogó fia» bamba tehetetlenségben mint értelmetlen báb töltötte egyforma, fénytelen napjait pompás palotájában, — a világ legszigorúbban őrzött tömlöczében. E rejtelmes otthon kísérteties urának voltam vendége 1902 egy őszi napján. Az emlékezetes látogatásról a következő feljegyzést találom úti naplómban: «Végre a palotába érkezünk és oly óriási néptömeggel találkozunk, hogy csak nagy nehezen tudunk tovább menni. Majdnem mindegyik követség előre küldte katonáit, akik sátrakat állítottak, ahol az urak felölthették egyenruháikat. Azután a palota előtt egy csinos Yamenben gyűlünk össze. A khinai építészetnek mintaszerű példája. Egyszerű ugyan, de részletes kidolgozásában gondos mű. Időközben jelentik Csing herczeget. Ő a külügyminiszter, kétségtelenül feltűnő és érdekes egyéniség. Karcsú, törődött alak, sárga bőre úgy simul arczcsontjaihoz, mintha régi pergament lenne, sárga és ránczos s ezzel élénk ellentétben áll apró, fekete szemeinek ragyogása. Rögtön kezdődnek a bemutatkozások, de mert Csing herczeg nem beszél sem francziául, sem angolul, a titkárja szolgál tolmácsul. A hiú és üres üdvözlések véget érnek. Majd kíséret érkezik. Palotaőrök és mandarinok csapata vezet bennünket a belső palota kapujához. A szivárvány minden színébe öltözött nyüzsgő tömeg selyemzászlókkal, hímzett lobogókkal, festett feliratokkal, csillogó pallosokkal és diadalmi jelvényekkel zajlik hullámos emberárrá. E csodálatos küldöttség végre rendetlenül csoportosuló körmenetté alakul és végig kanyarog a szűk úton, mint egy ragyogó pikkelyes óriáskígyó, mely a tündérmeséből szabadult ki. A sárkányok udvarához nem közeledhetett volna megfelelőbb díszfelvonulás. A hatalmas bíborkapu, mely aranyszögekkel van kiverve, csikorogva nyílik meg sarkaiban. Katonák, mint holmi álomvilág rémes alakjai, tisztelegnek furcsa fegyvereikkel. Hosszú dárdáik, félhold alakú sarlóik, félelmetes szuronyaik és borzalmas csatabárdjaik élesen válnak el a békés ég kék alapjától. A főudvarba lépve, újabb meglepetés vár reánk. Egy fehér márvánnyal kirakott nagy négyszögű tér előtt állunk. A négy oldalán négy márvány terrasz keríti. Mindeniken sárga cseréppel fedett, nyitott csarnok emelkedik és az egész fölé a keleti ég szafirboltozata borul. A nyitott tér mandarinokkal van tele. Mind aranyhímzéses, sötétkék selyemruhát visel. Az öltözetek teljesen egyformák, de a rajtuk levő díszítés nagyon különböző. Minden apró részlet bizonyos rangfokozatot jelez. A középső csarnokon át egy másik nagy udvarba jutunk. Még nagyobb, szebb és ragyogóbb, mint az első, de stílusban teljesen azonos. Négy nyitott csarnok, fehér márvány terraszok, fehér márvány kövezet, aranyozott tető és a zafir-boltozat adják az összbenyomást. Az udvarbeliek ruháin hasonlóan csak két színváltozatot veszek észre. Kék és arany az összes egyenruhák színe. Az egész kép e két tónus árnyalataiból van összeállítva. A színek tökéletes összhangja ez. Oly művészi és finom, hogy mély és általános csodálatot kelt. A trón elé járulóknak több kapun, udvaron és csarnokon kell áthaladniok, ami csak növeli a hatást. Minél tovább megyünk, a kapuk mind pompásabbak, az udvarok nagyobbak, a csarnokok fényesebbek lesznek és mindez arra szolgál, hogy az ünnepély nagyszerűségét fokozza. Minden udvarban sima udvaronczok és selyembe burkolt mandarinok foglalnak helyet. Minél beljebb jutunk, annál nagyobb rangú embereket találunk. Végre a belső udvarban gyülekeznek a leghatalmasabbak, királyok és a császári herczegek. De alig figyelhettem meg kényem-kedvem szerint e hely és emberek pompáját, annyira ragyog és elkápráztat a felhalmozott arany, drágakő, meg a napfény. Csak egy sötétkék szőnyeget látok, mely a középcsarnok — jobb szeretném pagodának nevezni — lépcsőihez vezet. Az épület olyan meseszerűen hat rám, hogy eltart egy ideig, amíg meg tudom különböztetni a színt az árnyéktól, amíg meg tudom látni, hogy mi a valóság és mi a látszat. Legelsőbb virágokat veszek észre, koszorúkba fűzött és dús csokrokba kötött hajtásokat. Mindenféle alakú és árnyalatú őszirózsák ezek. Némelyik apró virágú, a másik óriás, az egyik csillagokhoz hasonló, a másik pókokat utánoz. A halovány kénes-sárgától egészen a sötét bronzig megvan itt az aranynak minden színárnyalata. Vázákba és cserepekbe vannak rakva, ősrégi csodás porczellán és nefrit művekbe, a melyeknek szépsége, értéke megbecsülhetetlen s a melyeket, úgy hallom Li barátomtól, rémes összegeken vásároltak vissza az európai seregektől a háború után. És a virágok e tökéletes kertjében halmokba és gúlákba rakva áll a pompásnál pompásabb gyümölcs, megint csak az arany minden színében.