Vasárnapi Ujság – 1909
1909-03-14 / 11. szám - Kosztolányi Dezső: Dante 206. oldal / Költemények - Lenkei Henrik: Byron 206. oldal / Költemények
210 VASÁRNAPI ÚJSÁG. pünk, ezek mentek át a köztudatba s ezek hatása alatt áll minden későbbi Petőfi-ábrázolat, még az Orlai Petrich Soma képei is, pedig Orlai ugyan jól ismerhette gyermekkori barátját. A kielégítetlenségnek ez az érzése tette a Petőfi igazi külsejére kíváncsiak számára izgató problémává azt az 1847-iki daguerreotyplemezt, amely nagyon megrongálódott s elhomályosult ugyan, de legalább egy pár vonását topographiai hűséggel tartotta fenn az akkor diadalai tetőpontján álló költőnek. Ezt a daguerreotypet már a hatvanas években igyekeztek rajzban rekonstruálni, — nem sok sikerrel. Sokkal érdekesebb ennél Roskovics Ignácz mintegy tíz év előttről való rekonstrukcziója, amely sok pontban művészi megérzést mutat, de — a mi érzésünk szerint — nagyon is ellágyítja a költő tekintetét s talán kelleténél jobban is kicsinosítja az arczot magát. Mi elevenebbnek, szúrósabbnak s főképen energikusabbnak képzeljük a költő arczkifejezését. Ebben a tekintetben kétségkívül legközelebb áll a képzeletünkben megalkotott képmáshoz az a legújabb arczkép, melyet Benczúr Gyula festett s mely lapunk mai számának első lapján látható. Benczúr is a da guerreotypet vette alapul, ezenkívül pedig gondosan tanulmányozta a többi arczképeket és leírásokat, de a művész szemével tanulmányozta a költő műveit is. A mi érzésünk szerint ilymódon sikerült olyan arczképet festenie, amely hívebben, megbízhatóbban, jellemzőbben adja vissza a költő arczát, a valamennyiünknek kedveset, mint akármelyik az eddig ismert arczképek közül. Minket különösen a szem sötét, erős gondolatokat és érzéseket tükröző tekintete ragad meg a valószerűség hatásával, — csakugyan így nézhetett az a férfi, a ki egész lényével élte azt az eszmét és érzést, a mely lelkébe belevette magát, a kiben elvont eszmék, mint: szabadság, haza, barátság, — eleven életté váltak, a ki dalolta az életet és élte a dalt. Mindnyájan vontunk le a magunk számára valamiféle képet a költőről költeményei olvastakor. — Benczúr festménye ehez a képhez hasonlít, jobban, mint akármelyik az eddigiek közül. A művész ezzel a képpel rótta le hódolata adóját a költőnek s művét a Petőfi-ház gyűjteményének ajánlotta fel. S itt, e nemsokára megnyíló becses gyűjteményben látni fogja a nagy közönség, hogy mit tudtak mondani a magyar művészek Petőfiről. Nem épen sokat, de a legtöbbet mégis Benczúr Gyula mondotta róla. S. A. A PETŐFI-HÁZ A BAJZA-UTCZABAN. BYRON. L Közéig már halkan, nesztelen. Távolról titkon int nekem. Vidám mosollyal ajakon, A jó Magány. Már érzem a hűvös kezet, Mely a tusákból kivezet, Vezet mint márványtiszta lány, A szűz Magány. Mikéntha súgná : «Te gyerek, Előre hajsza mit neked ? Vár rád, te fáradt, halavány, A szent Magány! A fény, mit lelked lihegett, Sohsem adott üdvöt neked— Meglásd, vigaszt ad majd az árny, A nagy Magány ! •> n Egy állat élt az ősi korba, Valami sárkány, kígyó forma, Rettentő testű szörnyeteg -Hol járt, a föld meggörnyedett. Elperzselődött rét, pagony, Ha fájt a rém Iguanodon. Méreggé vált forrás, patak, Ha ocsmány szája rátapadt. Madár ledőlt, virág lehullt, Hol rút agyarral elvonult. — Az Iguanodon mese lett, De támadt új szörnye helyett. Annál iszonyúbb, undokabb: Nincs szája, mégis mar, harap. Nincs lába s mindent sárba hág, Nincs hangja s mindent túlkiált. Nem látni s jaj, a hova száll, Nyomában borzalom, halál. Vadon mered és puszta rom, Hol végigszánt a Rágalom ! HL Adám, én édes, drága lányom. Te egyetlen lény a világon, Kit még tisztán szerethetek. Sötét síromhoz vánszorogva. A végsugárt bús alkonyomba Tündércsillagként te veted ! Milyen külsőd? Milyen beszéded? Haj ! rég elragadott a végzet ölelő karjaim közül, Hadd, mielőtt ím elenyészem, Képed magam elé idézzem Vigasztaló gyönyörömül, Szemed ragyog tó tükreképen, Hol nem pusztít vihar a mélyben, De játszanak aranyhalak, Arczodra hull szög fürtök árnya, Mint fűzfa lombja liliom ágyra S középen rózsa alakad. Mi bájt művész valaha festett, Minddel ruházom a te tested, S díszítem szűzi lelkedet. Kell hogy a Grácziák s a Múzsák Viruló élted koszorúzzák És boldogságra keltsenek ! Ó mert a létnek minden átka Reászakadt szegény apádra, Nem értem üdvöt perezre sem, S ha vannak mennyei hatalmak, Mit tőlem zordul megtagadtak, Megadják néked, gyermekem ! IV. Tudom, a Westminster apátság Be nem fogadja hamvaim, Ott pihenek meg egy falúnak Magányövezte hantjain. De legalább nem zúg körültem Tülekedő piaczi zaj, Nem fér hozzám gyávák nyögése Se diadalmi gúny-kaczaj. Gyűlölség, álság szennyleliével Nincs megfertőzve ott a jég, Meddő imáit nem hadarja A felső, alsó csőcselék. Félistenek emlékkövére Nem bámul az unott tömeg, Nem áradoznak versenyezve Látvány leső idegenek — — •— Hol az én csontjaim nyugodnak, Pár vadvirág nő s bujafa, Megzendül egy kis régi templom Fohászkeltő harangszava. Madár csicserg ott pirkadatkor, Juhnyáj kolompos estelen, S egy egyszerű méh-lepte sirkő Lesz egyetlen emlékjelem, S ha néha ott világfeledten Hő csókba forr egy ifjú pár — Lelkem szabad, örök tüzébül Szökött szivükbe egy sugár ! Lenkei Henrik. DANTE. (Canciani szoborműve.) Egykor mi is majd így fogunk megállni, Mint ez a kőben szenvedő alak. Leroskadó, merev ivek csodái, Síró tagok, jajongó vonalak, így meredünk meg bánatunkba halkan, Mikor az égre-ordítás kevés. A fájdalom ez, néma, mozdulatlan, A végtelenbe beledermedés. Az önmagába fúló néma Kín — Az ős Szükség a végzet partjain -Hátrálni nem tud s nem előremenni. Önroncsain bús diadallal áll S nincs fogcsikorgatás — és nincs halál — Nincs békülés — és nincs könny. Ez a Semmi! Kosztolányi Dezső.