Vasárnapi Ujság – 1909
1909-07-18 / 29. szám - Gellért Oszkár: Az első napsugár itt lenn 602. oldal / Költemények - Juhász Gyula: A régi udvaron 602. oldal / Költemények
SZJLM. 1909. 56. ÉVFOLYAM. Napsugár társak körbe-körbe ... Úgy várta a jöttöm a trágyagödörbe , hogy zegzugos úton odáig elértem, Már kukorékolt a kakas-ember , Övé csak az érdem. Napsugár társak körbe-körbe ... Úgy élnek azok derekukba letörve, Míg rongy, nyomorult, buta éltüket élik, Félig az égnek vetve szemük fölé a sírba le félig. Napsugár társak körbe-körbe ... Halljátok, az emberi fajta de törpe. Megtört az utamba' ma már levegőjük ! Úgy menekültem, alkonyidőben, Bujkálva előlük. Gellért Oszkár. VASARNAPI UJSÁG. m A FEKETE VÁROS. REGÉNY. (Folytatás.) Irta MIKSZÁTH KÁLMÁN. Görgey elmosolyodott s ügyet se egyébre, — folytatta a fölvetett thémát, vetve — De vegyük, hogy igazad volna, ámbár nincs, hogy nem szereted az Istent, mert az se szeret téged, akkor sincs a következtetéseidben semmi észszerűség, semmi rendszer, semmi logika, mert engem sem szeretsz, holott én meg szeretlek téged. No hát, erre felelj kis ördög! — Ha szeretne az apuczi, — felelte a leány, hirtelen átcsapva gyerekes modorába, — hát bizonyosan hozott volna valamit. — Isten hoztam is, hogy ne hoztam volna, — jutott eszébe Görgeynek s kikiáltott az ablakon. — Hej, Preszton, hozd be csak azt a rimaszombati paksamétát. Varga uram még mindig nem került elő. Görgey már aggodalmasan kezdett az ajtóra tekintgetni, léptek közeledtek, de bizony csak Preszton lépett be csomagot hozva, melyet mohón bontott fel Kozák az asztalon s aztán csalódva tolt félre. — Oh te bohó apuczi, — kiáltá gyerekes fejcsóválással, — hiszen nem vagyok már én olyan kis leány, akinek nyalánkságokat szokás hozni. — No és mit akartál volna? Felhúzta a vállait pipesen : — Hát szövetet, selymet, pántlikát, mit tudom én. De e közben még se birta megállni, hogy két pár összefüggő szárú vérpiros cseresznyét fel ne akasszon a füleire s meglóbálván szép fejét, gyönyörködjék a fityegésükben. — Ohó, Rozália barátocskám, — fakadt ki az alispán, tettetett megbotránkozással. — Mikor az én tervembe vág bele, hogy nagy leány légy, akkor azt mondod, hogy te még kis leány vagy, mikor meg neked vág be úgy a terveidbe, akkor egyszeribe nagy leánynak csapsz fel, így nem alkuszunk, te kis róka. — Ne bántsa szegénykét, — mentegette újólag Zsuzsi asszony, — ne haragudjék rá a tekintetes úr. Hiszen a rózsa is tarthatja magát bimbónak, mikor még zöld burokban van a feje és a bimbó is rózsának számíthat, mikor már kihasadt a színes selyme. De ezt az ékes hasonlatot már nem volt alkalma megszívlelni Görgeynek, mert behallatszott az ajtólepedőn keresztül a gazda szava. — Immáron készen vagyok. Mehetünk, ha a tekintetes úr úgy parancsolja. Görgey vette a kalapját s kimenve ugyancsak hátrahőkölt, midőn a pitvarban, mely a tűzhely fazekai alatt lobogó rőzsetűztől meg volt világítva, szemben találta magát egy fehér turbános, májszin kaftános törökkel. Már szinte a kalapjához nyúlt, mikor megszólalt az illető nevetve. — Én vagyok csak. Én, Varga János. — Kegyelmed az. Nem hittem volna. Hát mitől jó ez ? — Ez bizony arra való, kérem alásan, hogy az öreg Mahomed prófétát bolonddá tegye velem a basa, ha ugyan hagyja magát bolonddá tenni. Hogy t. i. a Korán tiltja az idegen hitű környezetet az ájtatos muzulmánoknál. Azt hiszi tehát a gazdám, hogy ha török ruhában lépek be a kastélyába, Mahomed rá nem szagol a kálvinista voltomra. — Nem lehet az igaz, — jegyezte meg Görgey. — Vagy mért tűrik meg akkor a keresztény leányokat a háremeikben? — Hja, az asszonynak nincs lelke ő náluk. Elhagyván a házat, jó sintelt ösvényen indultak el s balra kanyarodván egy odvas fánál, melyből lassú zümmögés hallatszott, (vadméhek lakhattak benne) természetesen a basáról beszélgettek. — Vallásos ember lehet, — gondolta Görgey, — hogy ilyen kicsiségekben is formulákat keresgél. — Nem túlságosan bigott, megissza a borocskát, — védelmezte Varga — inkább csak furcsa. A mellett azonban kedélyes, minden gőg nélkül való; nem olyan, mint a mi nagy uraink. — Hány éve van már nála, Varga uram ? — Ez a negyedik. — Azt mondják, csak néha jön ide. — Egyszer-kétszer évenként rövid időre. — És hol lakik, amikor itt nincs? Varga uram vállat vont. — Tudja a szösz. — Hát nem küldenek neki soha levelet, vagy üzenetet? — Nem. — Sem ő? — Sem. — Hogy lehet az ? Hiszen előadhatná magát olyan eset, hogy értesíteni kellene. — Azt már én is mondtam neki egyszer, de a következő szavakkal torkolt le: «Ne kivánj tőlem fölösleges dolgokat, édes fiam. Mikor az ember elalszik s a lélek elhagyja az otthonát, vagy visszatér reggel magától, vagy vissza nem tér, de a test nem tudakozódik utána. Már most, ha a test hagyja el az otthonát hasonlóan, vagy visszatér, vagy vissza nem tér, de mi szükség, hogy az otthon érdeklődjék utána. Allah nem kívánja ezt. Azt mondod, híradással akarsz lenni, ha szükségesnek látod, de mire való volna az? Vagy valami jót tudsz mondani és ez esetben hagyd akkorra, midőn megint találkozunk, hogy azzal is jobban örülhessünk egymásnak, vagy pedig valami roszat üzenhetsz s ezt hagyd kérlek, minél későbbre, mert minden idő nyert idő, a melyből a gondokat ki lehet tolni egy későbbi időre.» — Irigylem ezt a filozófiát, — jegyezte meg Görgey elmélázva. — Csak egy basa koponyájában nőhetett ilyenre. De mégis különös, hogy a kocsisa, vagy az inasa nem fecseg valamit. — Egyedül jön s rendesen éjjel, úgy látszik maga hajtja a lovakat kis kocsijában, mert senkit sem hoz magával. Ugyancsak éjjel távozik. Én csak arról tudom meg, hogy megint itt van vagy már nincs itt, hogy a minaret tetején egy kis zászló jelzi az ittlétét. — Valóságosan úgy fest a dolog, mint valami titok, — monda az alispán élénkülő érdeklődéssel — s amíg itt van, természetesen ki nem mozdul a kastélyából. — Dehogy. Sétálni szeret az erdőben, némelykor átjön hozzám is. Most egy pár napja majd mindennap meglátogatott, például ma is leült a ház előtt uzsonnatájt s egy pohár tejet kért a feleségemtől s Kozák kisasszonnyal beszélgetett, tréfálgatott. — Tud e szerint magyarul is ? — Tud valahogy törökösen, de velem németül beszélget. — Akkor hát ne igen beszéljünk hangosan. — tanácsolta Görgey — mert hátha itt sétálgat vagy üldögél valamely fa alatt és hallja, hogyan szapuljuk. —• Attól, sajnos, nincs mit tartani, mert otthon van, ilyenkor a meleg esti órákban, mikor a hold kezd feljönni, fürödni szoktak az odaliszkjai künn a kertben, a tóban, ezeknek a nézésében gyönyörködik. Ez a legkedvesebb szórakozása. — Terringette! — csettentett a szájával Görgey, egészen neki pajkosodva. — Hiszen épen ez a baj, mert olyankor meghalt rá nézve az egész világ s nem vagyok biztos, szóba áll-e most velünk. Hogy alkalmatlanok leszünk neki, abban ellenben biztos vagyok. De mindegy. Bátor ember a templomban is fütyül. — S milyen korú lehet a baja? A PUSZTULÁSRA ÍTÉLT TABÁNBÓL. — Török-kori ház a Kereszt-utcza és Aranykakas-utcza sarkán,