Vasárnapi Ujság – 1909
1909-11-07 / 45. szám - Hét szilaj csikó. Elbeszélés. Írta P. Ábrahám Ernő 936. oldal / Regények; elbeszélések; genreképek
936 , VASÁRNAPI ÚJSÁG. 44. SZÁM. 1909. 56. ÉVFOLYAM. a német Reichsrath mintájára szervezte. Kabinetet alkotott, melynek sokáig ő maga volt miniszterelnöke. Nem létezett olyan nemzeti kérdés, melynek eldöntése ne függött volna a legfelsőbb forumon ő tőle. Egy szóval Ito herczeget méltán nevezhették Japán koronázatlan uralkodójának. II. Ito mint politikus és diplomata. Az angol-japán szövetség eredménye ismeretes. Hogy kinek jutott abból több előnye, ma már szinte világos. Hogy az ázsiai angol gyarmatokat elsősorban Japán fogja veszélyeztetni és egy napon esetleg Ausztráliát fogja megtámadni, kétséget nem szenvedhet. Ito méltán lehet büszke műveire. Ha belpolitikai tevékenységének köszönhető a nemzet újjászületése és nagyhatalommá való emelkedése, viszont ügyes külpolitikája és furfangos diplomácziájának érdeme, hogy a kis szigetvilág népe megverte a muszka Góliátot. Hogy a sárga ellenség meggyőzte a fehér seregeket, elsősorban az Ito műve. Ha keresztül nem viszi az angol-japán szövetség megkötését, ha nem biztosítja a nagy tengeri hatalom semlegességét és mindenekelőtt ha nem szerez angol piaczon pénzt a háború viselésére, Japán ma nem uralná Kelet-Ázsiát. A végre Portsmouthban megkötött béke körül Ito herczeg érdemei nem csekélyebbek. Mai napig kevéssé ismert, hogy Japán a háború vége felé mennyire szorult helyzetben volt. A seregek teljesen ki voltak merülve, az államkincstár végképen kiürült. Oroszországnak ha csak némi tájékozása lett volna Japán szorult helyzetéről, mindössze türelemre lett volna szüksége és kitartásra, hogy elfoglalt területeit megőrizhesse. Ha a világ el volt csodálkozva Japán ennyire mérsékelt béke feltételei felett, annak oka épen abban van, hogy a való helyzetet az ország határain kívül senki nem ismerte, az ország határain belül pedig csak nagyon kevesen. Itt volt az, mint a nemzet valódi vezetője, ki elsősorban a legyőzött Oroszország érzékenységét akarta kímélni és lehetőleg elkerülni, hogy ott a revanche politika éledjék fel. Megtanulta Bismarcktól, hogy a diadal túlságos fénye, a mértéktelen harczisarcz és az idő előtti területfoglalások milyen nehéz és folytonos áldozatokba kerülnek a nemzetnek. Az Ito politikája Kelet-Ázsia lassú, de következetes meghódítására irányult. A szomszédos birodalmakat óhajtotta először nemcsak uralni, de teljesen átalakítani, mielőtt egy lépéssel ismét előrébb tört volna kitűzött czélja felé. III. Ito Korea diktátora: Az 1907-ik év nyarán láttam viszont Nippon koronázatlan uralkodóját. Uralkodott szó legszigorúbb értelmében, még pedig teljesen korlátlanul. A meghódított területek az ő hatalmas jogara alá kerültek. Koreának Izo volt akkor a minden felett rendelkező és mindenható imperátora. Érdekes napok voltak. Minden reggel egy-egy új meglepetést hozott. Kormányválságok, ostromállapotok, zendülések, rögtönitéletek végrehajtása egymást váltották. A máskor nyugodt Chosen a «hajnali csend országa» folytonos lázadások és kegyetlen vérontás mezeje lett. Nippon vaskormányzója nem Korea újjászervezésével. Elsősorban szerencsés számításon kívül látszott hagyni e nép passzív rezisztencziájának teljes erejét, másodszor nem állottak rendelkezésére kellő képzettségű végrehajtó közegek. A japán adminisztráczió úgy Koreában, mint a többi foglalt területeken, Kormosában, Shakalien szigetén vagy Mandsuria déli részein egyaránt túl szigorú, sőt sokszor zsarnoki. Az alkalmazottak megannyi alacsony műveltségű egyének, kik hatalmukkal a legtöbb esetben visszaélnek. Itt a helyzettel tisztában volt, de egy napról a másikra nem szervezhetett egy új megbízható, kellőleg képzett és elsősorban tapintatos hivatalnoki kart, így ő maga is minduntalan szélsőségre hagyta magát ragadni, és nem egy rendelete sértette meg a nép önérzetét, nem egy túl szigorú parancsa boszulta meg magát. A legkegyetlenebb mindez eljárások között kétségkívül a szerencsétlen és annyi megpróbáltatáson átment császár detronizálása. A detronizálás, melynek mozgalmas és kegyetlen perczei alatt magam is ottan voltam, a mennyire téves, épen annyira felesleges eljárás volt. A tehetetlen és annyi megpróbáltatáson átalment Li-Hsi alapjában úgy sem uralkodott. Útjában soha se lehetett az új rendszernek, mert évek óta mint fogoly élt palotájában. .... . IC :;Liv. A diktátor vaskeze. A rettenetes juliusi éjet soha se fogom elfeledni. Az utczai harczok szívfacsaró jelenetei, a gárda felkonczolása, a szerencsétlen császár agóniája örökre emlékében marad mindazoknak, kik a válságos perczeknek tanúi voltak. Ito herczeg, mintha maga belátta volna tévedését. Lehetetlen, hogy ne hatottak volna reá a vérlázító jelenetek. Az utczákon patakzó vér, a házakból kihallatszó jajvesséklés, a palotában felhalmozott hekatombák a kegyetlenebb szivet is megindították volna, legutoljára találkozva Ito herczeggel, nagyon nyomott hangulatban találtam. Korea kormányzása több gondot adott, mint gondolta volna. Tervei minduntalan nehézségekbe ütköztek. A felkelések országszerte szaporodtak. A gyűlölet mind hevesebb kifejezéseket nyert. Míg végre maga Ito herczeg kormányzó saját élete egy pillanatra se volt biztonságban, Ito kétségkívül nagyon okos ember volt, de számításon kívül hagyta egy egész nép hazaszeretetét. Legyenek a koreaiak bármennyire elmaradottak, bármennyire gyengék és hibásak, de szívük mélyén, mint a világ bármely más népfajának, ottan szunnyad a haza szeretete. Koreáról írt tanulmányom, melyet búcsúzáskor átadtam a vaskormányzó Ito herczegnek, a sors különös játéka folytán e szavakkal végződött: «Politikának mint egyéneknek megvannak saját erkölcsi kötelességeik. A Nemesis mindenkor megbünteti a vétkest — csak az erényt koronázza a dicsőség.» Gróf Vay Péter. HET SZILAJ CSIKO. Elbeszélés. írta P. Ábrahám Ernő. Lassan-lassan sápadni, halványodni kezdtek az alkony bíboros, lilás színei; előbb a vérvörös fogyott el, utoljára, mire az ég kékje is megszürkült, a fényes sárga sávok. Azután ráborult a pusztára a csendes nyári este. Felfeltámadó suhanásos enyhe szelek hűsítgették a rekedt meleget. Röredező ezüstös pontok rezzentek meg az égen, erőre kaptak az egyre árnyasodó sötétségben s végre ragyogott, szikrázott az egész nagy leboruló kerek ég. Még csak egy árva kis bárányfelhő se zavarta meg csillagos pompáját. Messze távolokban, mire észrevette az ember, itt is, ott is apró, barátságos pásztortüzek integettek, hívogattak. Mesemondó, álmodozó este volt ez. — Meséljen valamit, István bátyám, — kértem az öreg számadó csikóst. Az öreg nem sokat kérette magát. Felkönyökölt a szűrére, belenézett a sötétségbe, mintha csak olvasni akart volna benne, darab ideig elgondolkozva hallgatta a közelben legelésző ménes jóízű szájropogtatását s a hallomásos, titkos éjjeli hangokat, azután beszélni kezdett. Komolyan, nagyokat gondolkozva közbe-közbe, mint ahogy fehér hajú öreg pásztoremberek szoktak. — Hej, úrfi, — kezdte, — nagy dolog-e az, ha férfi ember sír? — Bizony az a. — Szégyen az úrfi! Erős, kemény férfinak. Legfeljebb ha apja, anyja, vagy más közelállója meghal. — Mire mondja ezt István bátyám? — Hát csak egy régi lovamra, a Sármányra. Csend lett. Gondolkozott az öreg. Azután nagyot sóhajtva kezdte megint a beszédet s lassan-lassan belemelegedett. — Hej úrfi, sok jó lovam volt már, olyanok, mint a szellő, meg mint a villám; egyiket se sirattam el. De mikor a Sármány elpusztult, csakúgy megsirattam, akár a testvéremet. Mert egy életen át is csak egyszer ha kerül az ember kezére olyan állat. Lehet már annak, úrfi, negyven esztendeje is. Még akkor a Hortobágy is füvesebb, mezősebb volt. Mert még akkoriba járhatta a Tisza, oszt térdig is megnőtt rajta a fű, mikor letakarodott a hátáról az árvíz. Azóta se igen láttam vadliliomot. Akkoriban meg tavasztájt egész táblákban nőtt. Meg a sok egyéb virág. Nádas, ruczanevelő sásliget is de sok volt akkoriba. Régen volt az, úrfi. Még akkor én is csak bojtár voltam. Jó ember volt a számadóm, csak hirtelen haragú. Sok szép ló volt a kezén. Jó menők, jó futósak. De egyik sem volt olyan, mint az öreg bús király hét hegyesi csikaja. Estendig csak megmaradtak a többivel. De alig kezdett alkonyodni, füleltek, nyugtalankodtak, ijedősen, bokrosodva horkantgattak, s hangosan nyerítgettek a messzi távolba. Pedig csikajuk se volt arra, meg oszt itt a ménesben voltak Mégis hazakívánkoztak együtt a többi lóval, a hegyesi mezőre. S hiába, hogy egyre előzgettük őket lóháton, a számadó is, én is, meg a tanyás is, estérőlestére elszaladtak. De még a ménest is megvadították, s elszalasztották. Keresztülgázolták a Hortobágyot, azután a Borosréten a Szálkahalom felé neki az Elepnek. Elől az öreg bús király hét csikója, utánuk a ménes. Úgy vágtattak a pusztán, mint a szálló felhő. Hogy a nyomukba is alig értünk. Pedig hej, de jó lovakon hajszoltuk! Csak az Elepen csendesedtek meg egy kicsit. Ott oszt elébük kerültünk. De akárhányszor csak a Hegyesen tudtuk elfogni a ménest. Olyankor hajnalra ha visszakerültünk. Szép dolog volt az, úrfi, vágtatni a pusztákon éjjelente, s kongatni a karikással, szinte a szive is sebesebben vert az embernek. Csak fáradságos. Nappal örökösen őrizni a ménest, éjjel meg hajszolni. Hogy alig aludt az ember valamit. Legfeljebb ha lóháton. Egészség kell ahhoz, úrfi. Dehát győztük. Igy ment ez egy hónapig vagy tán még tovább is. Mig betörtük a hét csikót a többi közé. Még azután is el-elszaladtak, de már csak ritkábban. Nagyon megkedveltem a hét csikót. Azért, hogy olyan szilajok, vadak voltak. Meg hogy olyan jó futósak. Különösen az egyik sárga pej, a Sármány. Még a számadóm se bírt vele. Hiába vetette rá a pányvát, kitépte magát a kezéből, s pányvástól együtt elszaladt. A többi lóval is, ha összerúgott, mindet lekapálta. Meg-megcsillogott az öreg szeme, s érczesen, büszkén hangzott a beszédje. Mintha megint húsz esztendőre fiatalodott volna. Az egyik ló egész mellénk tévedt. Pár pillanatig ránk bámult nagy, okos szemével, azután egy-két rövid ugrással csendesen odébb vágtatott, s megint beleveszett a sötétségbe. ITO HERCZEG, A MEGGYILKOLT JAPÁN ÁLLAMFÉRFI.