Vasárnapi Ujság – 1909
1909-11-07 / 45. szám - Hét szilaj csikó. Elbeszélés. Írta P. Ábrahám Ernő 936. oldal / Regények; elbeszélések; genreképek
354 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 46. SZÁM. 1909. 56. ÉFOLYAM. — Hej, uríi, — fohászkodott az öreg — de sokért nem adnám, ha egyszer csak így elibém tűnne a Sármány az éjszakából, hogy még egyszer megülhetném! Nem adnám egy tizenhatesztendős szép lányért, pedig régen esett szavam asszonyfülével. Megint elgondolkozott egy kicsit az öreg, úgy kezdte újra. — Verték-e meg már az úrfit? — Még eddig nem. — Engem pedig már vertek. Csak egyszer. Azóta se. De nem is ajánlanám senkinek se. Valami Tiszának húzó vadmadár kiáltott a fejünk felett. — Alighanem hattyú szólott — vélte az öreg. — Ha akarja az úrfi, elmondhatom — tért vissza azután megint a verésre. — Csak mondja, István bátyám. — Hát úgy esett, hogy egyszer igen száraz nyarunk akadt. A tavaszi mező hamarosan lesült, esőre pedig hiába vártunk. Hát sokat koplalt a jószág. Egy nap a számadóm valamiféle dolgában Nádudvaron járt, oszt az én kezemre maradt a ménes. Hogy a gulyaföldön még inkább akadt egy kis legelő mező, gondoltam, átcsapom egy kicsit a jószágot. Mert akkor már harmadik hete koplalt. Legalább lakjék jól egyszer. Alig esteledett be, át is csaptam. — Csakhogy hamarább hazajött ám a gazdám, mint számítottam. Mire észrevettem, már hiába tereltem volna vissza a ménest, csak rájött volna. Inkább bevártam. Pedig tudtam, hogy baj lesz, mert akkoriba orrontott rám valamiért. — Ej é, — kiáltott rám — ez a ménesjárás ? — Nem feleltem, mert nem tudtam mit. Ő pedig csak lekerítette a nyakából a karikást, elkáromkodta magát, s végigvágott a lovamon. Nem én rajtam, úrfi, hanem a lovamon, a Sármányon. Mert ha rajtam végigvágott volna is, a gazdám volt. De a lovamon vágott végig, egy ártatlan jószágon. Egyszeribe veres lett előttem a világ. Jóformán azt se tudtam, mit csinálok. Mikor valahogy megfékeztem a Sármányt, csak kézbe kaptam a karikásom, s végigvágtam vele előbb a gazdámon, azután a lován. Ahogy csak bírtam. Hogy alig győzött alatta ágaskodni a ló. Azután a ménesnek estem, sütöttem, vágtam a karikással. Hogy egyszeribe mind elszaladt. Én pedig utánuk a Sármányon. A mék lovat értem, vágtam. Hogy nyolcz-tíz felé szaladt a ménes. Már csupa hab volt a Sármány, de én még mindig hajszoltam az egyik csapatot. Csak a Bogárzón hagytam abba. Ott darab ideig néztem a riadtan száguldó lovak után, azután ráborultam a Sármányra: — Na, Sármány, nagy a világ, merre menjünk? A Tiszának mentünk. Hej, úrfi, jó tanya volt a Tisza partja. Csupa bokros liget, csupa rejtőző hely. A Sármánynak jó mező, engem pedig csak jól-jól tartottak a parti emberek. Megint elhallgatott az öreg. Szedte össze az emlékeit. Azután nagyott sóhajtott, s folytatta. — Egy hétig bujdostam. Talán vissza se s mentem volna soha, ha meg nem sajnálom a Sármányt. Csuda az úrfi, hogy tud egy ló búsulni a többi után! Nagyon megesett rajta a szivem. Nem gondoltam már magamra, akármi is lesz velem. Csak a Sármány járt a fejembe. — Na te — kérdeztem tőle egyszer a nyakába borulva — tudod-é, hová megyünk most? — S mintha csak megértette volna az oktalan állat — nyerített örömében. Mikor a Bogárzón jártunk, még egyszer arra gondoltam, hogy visszafordulok. De végre is csak elszántam magam, s még be se alkonyodott, már a csikós tanyába értem. A számadóm a kút káváján ült. Csak ennyit kérdett: •— Hazajöttél. — Haza — feleltem csendesen, s leszálltam a Sármányról. Örülve, élesen nyerítve szaladt a ló a ménesbe. A számadóm pedig csak oda szólt tanyásnak: — Hozd elő csak a karikást, Pista! — Mikor a kezében volt, néki eresztette, s istenesen elvert vele. Csupa hurka lett a há A KÖNYVTÁR. A KÖZÉP-TEREM, KÖZÉPEN AZ A SAJTÓ, MELYEN 1848 MÁRCZIUS 15-ÉN A NEMZETI DALT NYOMTÁK. A PETŐFI-HÁZ A BAJZA-UTCZA FELŐL. A PETŐFI-HÁZBÓL. — Balogh Rudolf fölvételei,