Vasárnapi Ujság – 1910
1910-06-19 / 25. szám - A régi Buda és Pest czéhei 533. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyúak
25. SZÁM. 1910. 57. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJJSÁG. 533 fejlettségének. Legrégibb köztük a pesti szabóczéhé, mely még a török hódoltság ideje alatt, 1648-ban készült. Eredeti a budai könyvkötőczéh mesterládája, mely négy egymásra helyezett bőrkötésű könyvet ábrázol. A fedelén levő bőrbe égetett kép a könyvkötő mesterség körébe vágó szimbólumokkal az akkori iparművészet figyelemre méltó terméke. A czéhládák záraiból és kulcsaiból kerültek ki nagyobbrészt a XVII., XVIII. századbeli lakatos és kovácsiparunkat jellemző vasmunkák is, melyek a terem nagy üvegszekrényének alsó rekeszében vannak kiállítva. A középütt elhelyezett zár (a pesti kádárok ládájáról) a kéziipar valóságos remeke. Ezek a zárak és kulcsok kedves képet nyújtó fináléi a szekrény felső két rekeszében elhelyezett tetszetős óragyűjteménynek. Ugyancsak pesti, budai és óbudai mesterek barokk-, empir- és biedermayer-stílusú készítményei. A szekrény tetején gyógyszertári fayence-edények vannak kiállítva, budai gyártmányok a XVIII. századból. Itt látjuk azt a múlt század elejéről való érdekes inga-órát is nagy, feketére mázolt faköpönyegével, mely évtizedeken át a régi városháza tanácstermében állott. Állítólag valamelyik régi pesti polgár adóhátraléka fejében került a város tulajdonába. Egykorú vele az a 8. A. Vogel pesti bútorgyáros által készített régi zongora is. A terem három vitrinája közül kettő telve a czéhek kiváltságleveleivel és mesterkönyveivel. Impozáns külsejük is elárulja fontos okirati jellegüket. Czímlapjaik az iparszerűleg űzött kaligráfia remek számba menő példányai. Hellyel-közzel oly bámulatosan finom, puha kézirajzokat látunk rajtuk, hogy gyakorlott szem legyen az, mely a litográfiától meg tudja különböztetni. A harmadik vitrinában nagyobbrészt XVIII. századi gombkötő és csizmadia-remekek vannak kiállítva. A gombkötő munkákon még rajta csüng a czéh pecsétje. Mente-kötők, hurkok, mente-, atilla- és somgombok, függönytartó golyók és csészék ezek. Mindmegannyi nyergen készült kézimunka. Mellettük színes anyagból a minták, melyekről a zsinórzat és gombok külömböző kötéseit lemásolták. A csizmadia remekmunkák egy rojtos topánban, török papucsban és egy pár török cipőben vannak képviselve. Nagy munkát adhatott a topán sarkának sajátságos kidolgozása. Egymásra varrott patkó alakú talpbőr-lemezekből van összeállítva. Kedves látványt nyújt a terem közepén elhelyezett miniatűré hajómalom. Az óbudai molnárok czéhjelvénye volt. Idősebb fővárosi emberek még egészen jól fognak emlékezni ezekre a dunai vízimalmokra, vidéken itt-ott még ma is akad belőlük. A Dunaparton mozgalmas élet színhelyei voltak. Ugyanitt látjuk a kőműves és kőfaragó vándorló legények szállásczégérét is. ízlésesen kidolgozott görög stílusú kis kerek oszlopcsarnokot ábrázol, teleaggatva a kőműves és kőfaragó mesterség jelvényeivel. Helyet talált végül magának itt a régi jó budaiak egészséges humora is egy kartonnal, mely mindkét oldalán ugyan primitív, de a maga nemében érdekes vízfestésű karrikatúrákkal van ellátva. Tárgya a disznóhajcsárok életéből van merítve. Abban a kurta kocsmában tartogatták egykoron, mely a mai Margitparkkávéház helyén állott. A fekete csikóhoz (Zum schwarzen Bossel) volt czímezve, s a budai disznókereskedők tanyája volt. A kép mindkét oldalán német szövegű aláírás van, mely a sohasem létezett becsületes disznóhajcsár czéhet élteti. Ezek az újabb czéh-emléktárgyak a régebbiekkel együtt a fővárosi múzeumnak ma már olyan jelentékeny gyűjtemény-csoportjává fejlődtek, hogy hozzá hasonló ilynemű kollekcziót gyűjteményes közintézeteinkben alig találunk. Az új terem nemcsak a nagyközönségnek nyújt élvezetes és tanulságos látnivalót, hanem igen becses és nélkülözhetetlen anyagát szolgáltatja főképen Budapest kultúrtörténetének. Schindelmann Ferencz. HELENA ÚTJA. REGÉNY. (Folytatás.) Irta Anthony Hope. — Angolból fordította Woida Margit. V. A háború kitör. Lynborough lord egyik irigylésreméltó tulajdonsága az volt, hogy ha egyszer meggyújtotta a kanóczot, nyugodtan várta az exploziót. (Ez utóbbi szó szoros összefüggésben állt vele.) Ha tudta, hogy számíthat kalandra és csínyre, a közbeeső időt hasznosan, azaz tőle telhetőleg kellemesen töltötte el. Mikor szimbolikus ultimátumát, a lakatot, már elküldte, — s ezzel jogát mintegy megerősítette, — a délelőttöt azzal töltötte, hogy Wilbraham Rogernak aprólékosan és őszintén lediktálta a közte és a Christ Church között lévő korai eltérés változatos történetét. Roger mulatságosnak találta feladatát, mert Lynborough kitűnően tudta leírni előkelő ellenfelét. Stabb ezalatt a szomszéd szobában, sírjai között volt. A tűnődő csendet mr. Stillford látogatásának a hire zavarta meg. Nem volt könnyű rábírni a marchesát, hogy megengedje, hogy puhatolódzék, — hogy ha lehet, megkísértsen egy kis cselvetést, — vagy hogy legalább valamit megtudjon az ellenség terveiből. Az igazat bevallva, Stillford nem kevéssé félt a pertől. Lynborough sohasem tagadtatta el magát s minden embert udvariasan fogadott. De arcza komorrá, magatartása hideggé vált, mikor Stillford a megjelenése és modora, talán a környéken jól ismert neve által keltett jó hatást lerontotta azzal, hogy megmondta, hogy mint a marchesa ügyvédje teszi tiszteletét. — Ügyvéd? — szólt felhúzott szemöldökkel Lynborough. — Igen. A marchesa megtisztelt a bizalmával, és így azt gondolom, hogy inkább, míg ez a szerencsétlen nézeteltérés . . . — Miért szerencsétlen ? — szólt Lynborough látható meglepetéssel. — Bizonyára az — szomszédok között? A kastély és Grange között baráti viszonynak kellene lenni. (Erre az ügyes fordulatra nem jött válasz.) Azt gondoltam, — folytatta valamivel kevésbbé folyékonyan, — hogy mielőtt további kellemetlenségeknek és kiadásoknak tennők ki magunkat, jó lenne, ha az ügyet megbeszélném lordságod ügyvédjével. — Uram, — szólt Lynborough, — bocsánat, hogy ön előtt mondom, kérem, vegye figyelembe, hogy nem én hívtam ide, de nem szeretem az ügyvédeket. Nincs ügyvédem. Sohasem lesz ügyvédem. Nem létező személlyel nem beszélhet. — De hiszen ez természetes, szinte elkerülhetetlen következménye a helyzetnek, melyet ön idézett föl, Lynborough lord. Nem hagyhatom, hogy ügyfelemet kigúnyolják, hogy kétségtelen jogait letagadják . . .— Igazán azt hiszi? — szólt közbe felvillanó szemmel Lynborough. Stillford egy pillanatig habozott. S azután megadta az ősi választ: — Amennyire én tudom, természetesen az. — Ah ! — mondta Lynborough szárazon. — Egy ügyvéd sem mondhat ennél többet, Lynborough lord. — S összevéve semmit sem mondanak ! Ha nincs kedvére, amit mondok, mr. Stillford, újra figyelmeztetem, hogy nem én kerestem a találkozást! Stillford némileg szarkasztikus lett. — Személyesen akarja a perét vezetni? — kérdezte. — Ha beperelnek, igen. Különben szó sincs perről. Stillford szeme felragyogott, de azért még kételkedett Lynborough szavainak az értelmében. — Mi nem félünk a pertől. — Mivelhogy nincs igazuk, valószínűleg megnyernék. — mondta Lynborough mosolyogva. — De jó csomó pénzükbe fog kerülni. Erre legalább képes a törvény; nem igen hiszem, hogy sokkal többre képes. Én részemről ez ügyben ép oly kevéssé fordulnék a törvényhez, mint a római pápához, még előbb ez utóbbihoz. Stillford mind boldogabb lett, s mindinkább csodálta Lynborought. — De nincs joga, hogy . . . hm . . . kierőszakoljon jogokat, ha nem szándékozik azokat fentartani. — De szándékom azt fentartani, mr. Stillford. Ezt nemsokára látni fogja. — Erőszakkal? — Stillfordot magát is kielégítette az a megbotránkozott, ünnepélyes hang, mellyel ezt a kérdést kiejtette. — És ha erőszakkal is, önök nem viseltetnek előítélettel a per iránt. A börtön nem újság nekem . . . — Hogyan? — Stillford kissé meghökkent. Még nem hallotta mind a Lynborough lordról keringő meséket. — Azt mondtam, hogy a börtön nem újság nekem. Szükség esetén leülhetek egy hónapot. Azonban nem vagyok újoncz abban a némileg degradáló művészetben, hogyan kell az ellenfélt felingerelni, hogy az üssön először. Akkor pedig ő sétál börtönbe, úgy-e ? A törvény értelmében ! Mintha ennek valami köze is lenne az érdemekhez! Stillford megmaradt az őt érdeklő pont mellett: — Jogának fentartása alatt én azt értem, ha azt a törvényszék előtt is megerősíti. — Oh, ez a világ, milyen ravasz, Roger, de milyen ravasz ! Nevetve egy karosszékbe vetette magát. Stillford már előbb leült. — Gyújtson rá, mr. Stillford. Ugye hogy arra kíváncsi, fogok-e perelni, vagy sem ? Nos, nem fogok! Kíván még valamit tudni ? Oh, megjegyzem, nem azért félünk a pertől, mert nem ismerjük a törvényeket. Engedje meg, — mr. Stillford ügyvéd — Wilbraham Boger lovag, a Middle Temple tagja, hites ügyvéd. Ha tud GREGUSSIMRE. GORECZKY ZSIGMOND, A FŐVÁROS IV. KERÜLETÉNEK ÚJ ELÖLJÁRÓJA.