Vasárnapi Ujság – 1911
1911-02-05 / 6. szám - Az esseni Krupp-család. -a 108. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyuak
108 VASARNAPI UJSÁG. 6. SZÁM. 1911. 58. ÉVFOLYAM. Ezt a «Karnyóné» is elárulja. Ép az a «Karnyóné», a melyet most a Vigszinház mutatta be, olyan pompás kulturképe az akkori Magyarországnak, hogy az ember néha szinte maga előtt látja a tüdővészre hajló poétát, a kit a betegségénél talán még sápadtabbá tesz meddő küzdelme egy szellemileg elhagyott országban. Lehetetlen megindultság és könnyszivárgás nélkül olvasni ezt a bohózatot az özvegy Karnyónéról és a két szeleburdiakról. A két szeleburdi két magyar incroyable gavallér, aki hall valamit harangozni a furcsa párisi módból, követni is akarják előírásait, de hát a Karnyóné kanizsai boltjában egész máskép értelmezik az incroyable gavallérok és merveilleuseök divatját, mint Párisban. így történik, hogy Tipp-topp, a kanizsai incroyable a hóna alatt csizmával jön be, mert hallotta, hogy a francziák már mezítláb járnak. Az ember előtt egyszerre színesen megelevenedik ez a kor, amelyben az emberek még delizsánszon jártak, a külföldi híreket kalmárok közvetítették, a kultúrát és a külföldi könyvet «a tót bibliopólák» terjesztették, az úri asszonyságok és gavallérok német és franczia divatot majmoltak, természetesen «a két szeleburdiak» módjára. A Karnyóné boltja, ahol a darab végig játszik, humortól és ötlettől ragyogó kulturképe a haldokló rokokónak és a föltámadó Empirenak, ahogy ez Magyarországon festett. Ahogy a hudri-budri beszédű kalmárlegény traktálja a vevőit a legfrissebb párisi hírekkel, ahogy összezagyvál Bonapartét, Nelson admirálist, Tippu Szaibot, Trafalgart, San Domingot, Pichegrut és a kornak egyéb aktualitását, pokolian csöndes iróniája annak a Magyarországnak, amely annyira távol élt az eseményektől, hogy meg sem értette őket. A távíró, telefon, vasút és a villamosságmai korában már mégsem vagyunk úgy elszigetelve a világtól, mint Csokonai Vitéz Mihály korában és szerzőink külföldi színpadokon is derekasan megállják a helyüket. A «Karnyóné» ellenben bizony nagyon naiv darab olyan korban, amikor Voltaire legszebb drámáit írta, a németeknél pedig Goethe, Schiller és bizonyára nem utolsóként Kleist ragyogott föl a színpadon. És mégis ez a «Karnyóné» több nekünk, mint kedves emlék vagy pedig kultúrtörténeti reminiszencia. Az ember kiérzi belőle, hogy egy lángész műve, akinek nyomban szárnyát szegték az áldatlan magyar viszonyok. Milyen nagy vigjátékíró, milyen pompás emberlátó maradt rudimentumban ebben a Csokonaiban! Milyen szines, milyen tarka, milyen kedves és pezsgő az ő alakjainak az atmoszférája ! Szaga, színe, illata van annak a kanizsai boltnak, amit színpadra visz. És hogy meg tudja fogni az alakjait! Túlzó, groteszk humorában mennyi életeleven megfigyelés ! Humorában mennyi természetesség és ősi magyar zene! Ehhez képest a konstrukcziója — ma azt mondanók, hogy a technikája — milyen naiv és bárdolatlan. Ez a kezdetlegesség, amely szinte a «comedie del'arte»-ra emlékeztet, ma végtelenül bájosan és megvesztegetően hat. De mégsem szabad elfelejtenünk, hogy ebben a korban a darabíás raffinementja már oly nagy fokon állt, amelyet ma sem tudnak mindig utolérni. Egy Moliére éleslátása bujkál abban a pataki diákban, aki «A Karnyóné »-t irta és aki szomorú, csapongó diák maradt egész életében. A művei tele vannak drága gyönggyel, gyémánttal, ékeskővel, csak a királyi palást hiányzott hozzá, amire fölvarrhatta volna őket. A Csokonai nyelvét is már régóta bámulom. A Kazinczy j korában élt, de nem tartozott a «nyelvújítók» szorosan vett csoportjába. Mégis nyelvújító volt, de nyelvének új zengését a színmagyar nyelv aranyából verte. A c Karnyóné »-ból fogok csak példákat idézni: «Csak csendesen legyünk, mint a hal a varsában» — mondják egy helyütt. A boltban teát kérnek «valam fél felöntőre valót»."A párisiakról azt mondja valaki, hogy «talán az agyvelejüket is fonákul fordították» (mennyire nem ismerjük ma már ennek a «fonák» szónak a használatát!)». «Hisz ez a bezzegje a dolognak» — mondják egy helyütt bölcsen.^* TM «Az isten megkönnyebbíti majd ágya szalmáját» — milyen kifejező és néplelkű humorral van ez mondva, a helyett, hogy «majd elpatkol», ahogy ma mondanók. A már nem fiatal Karnyónéról azt mondja egy bosszús gavallérja, hogy «egyidős a postaúttal» és hogy «melegsége is csak annyi mint a nyári kályhának». A versről pedig azt mondják, hogy «olyan szépen kimegy, mintha tőre szednék», így hat Csokonai a megjósolt XX. században. Vele még a «híres Etesiák» játszottak. A maiakkal nyugati szellők pajzánkodnak és mégis vonzza őket valami megsértett rokonság a több mint száz év óta porladó debreczeni halotthoz. Szini Gyula: AZ ESSENI KRUPP-CSALAI). 1810-től 1910-ig. a Szálló ige volt a hetvenes években, hogy franczia-német háborút a német tanítók nyerték meg. A német tanítóknak nem első s nem is utolsó diadala ez. Műveltek ők már ehhez foghatóan nagy csodát, legfőkép a most lefolyt negyven év alatt. Az új nemzedék, mely kikerült iskoláikból, az erős Németországot dússá is tette, s az amerikai dollárkirályoknak hatalmas versenytársa akadt a porosz milliomosokban. Ezt a csodát is, mondom, a német tanítómesterek művelték. Mert a német munka és a német szorgalom a német szellemből folyik, ezt a szellemet pedig, a nemzeti bölcselők hatása alatt, a német iskola fejlesztette ki és növelte nagyra. Németország negyven évvel ezelőtt fegyverrel állapította meg hatalmát, most nemzeti vagyonával akarja túlszárnyalni minden ellenfelét. Az ipari munka, az ország határait is túllépő, rajokat bocsátó vállalkozás a milliós vagyonok egész dandárát teremtette meg, elsősorban Poroszországban. A milliomosok száma itt ezrekre megy. Múlt évben kimutatták a német statisztikusok, hogy magában Berlin városában 1286 milliomos él Nagy-Berlinben, — melyhez már szervesen hozzátartozik Charlottenburg, Schöneberg s még öt-hat kisebb város ( kerek számban kétezer), Majna-Frankfurtban 600, Charlottenburgban 505, Kölnben 312, Wiesbadenben 231, Düsseldorfban 227, Boroszlóban 181, Hannoverben 143, Aachenben 118, Elberfeldben 105 és Magdeburgban 104 milliomos. A többi nagyvárosnak száznál kevesebb milliomossal kell beérnie s legkevesebb milliomos van Rixdorfban (10), Gelsenkirchenben (15) és Bochumban (20). De a milliomosok száma évről-évre növekedik Poroszországban. Három év alatt (1905-től 1908-ig) a szorosan vett régi Berlint és Magdeburgot kivéve, hol némi csökkenés mutatkozik, a milliomosok száma emelkedett : Majna-Frankfurtban 16-tal, Charlottenburgban 124-gyel, Kölnben 57-tel, Wiesbadenben 29-czel, Düsszeldorfban 34-gyel, Boroszlóban 20-szal, Hannoverben 36-tal, Aachenben 18-czal, Elberfeldben 6-tal. A német és az amerikai nagy vagyonok keletkezésében van egy lényegbe vágó különbség: a német milliók megalapozása régibb s a munka, mely megteremtette őket, kitartóbb, alaposabb, és nemzedékek törekvése, családok tradícziói és szorgalma részesek benne. A vagyonszerzésnek ez a kiválóképen német módja példaszerűen mutatkozik meg az esseni Kruppcsalád hatalmának megalapításában. Ez egyszerű eredetű mesterember-családból elsőnek épen száz évvel ezelőtt válik ki egy lángelméjű ifjú vasöntő iparos, Krupp Frigyes. A nagy czélt ő már látja és kitűzi, de elérni nem tudja. Élete örökös küzdés az anyagi nehézségekkel, bár «az ipari szorgalom pártolására alakult porosz egyesület» már 1822-ben elismerte róla, hogy «hosszú éveken át folytatott kísérleteivel s nagy önfeláldozásával annyira vitte, hogy az általa gyártott öntött aczél van olyan, mint az angol. Gyártmánya hasznavehetőség és belső jó tulajdonok tekintetében ép oly értékes, mint a legjobb angol aczél, sőt több tekintetben különb is annál.» Krupp Frigyes 1826-ban, munkás életének delelőjén, meghalt s három fiút hagyott hátra, kik közül a legidősebb — tizennégy évével — Krupp Alfréd volt. E fiú, özvegy anyjának kívánsága szerint, zsenge kora ellenére átvette apja gyárának vezetését. «Csekély számú munkásommal álltam egy sorban az apai vállalkozás romjainál — beszélt emlékezéseiben — s tizenöt év alatt épen annyit kereshettem, hogy kifizethettem munkásaimnak bérét. A végrendelet értelmében fenn kellett tartanom a gyárat anyám javára, ismeretek, tapasztalás, erő, pénz és hitel nélkül. Tizennégy éves koromtól fogva egy családapa gondjai nehezedtek vállamra, nappal munka, éjjel gond, hogy hogyan küzdjem le a nehézségeket. Nehéz munka közben, a gondtól nyomasztva, néha éjjeleken át burgonyából, kávéból, vajból, kenyérből éltem, a húst nem ismertem, s 25 évig vártam, míg végre, a viszonyok lassú javulása után, tűrhető létre tettem szert. Küzdelmes múltamnak eltörölhetetlen emlékei közé tartozik a bukás hosszantartó fenyegető veszélye s a kitartás, a nélkülözés s a munka, mellyel e veszélyek mégis győzedelmeskedtek ; s ez az, amit bátorításként említhetek minden ifjú embernek, a kinek semmije sincs, a ki semmi, de valamivé lenni akarna. Az erőslelkű férfiú csak negyvenegy éves korában gondolhatott arra, hogy megházasodjék. Gyára akkor már 352 hivatalnokot és munkást foglalkoztatott, évente 1.800.000 font aczést öntött, ő maga pedig megszabadult súlyosabb anyagi gondjaitól. Még huszonhat évvel utóbb, nagyságának éveiben is ily vallomást jegyzett fel annak a képnek az aljára, mely atyjának kisded házát ábrázolta: «Ötven évvel ezelőtt ez a munkáslakásnak épült ház volt szüleim hajléka. Óvja meg a Gondviselés minden egyes munkásunkat attól a gondtól, melyet e gyár megalapítása rótt reánk. Huszonöt évig kétséges volt a siker, mely azóta, lassanként bárm oly bámulatosan kárpótolt a múlt nélkülözéseiért, erőfeszítéseiért, jutalmazott meg hitet és kitartást. Bátorítson e példa másokat is a szorongattatás napjaiban, növelje a kis házak megbecsülését s a részvétet a bennök meghúzódó nagy gond iránt. Ha a munka a közjólétet tűzi czéljául, akkor a munka áldást hoz, akkor a munka imádság. Bár egyforma meggyőződéssel, hálával és szerénységgel igyekeznek megalapítani és megszilárdítani családi boldogságát a kötelékünkben levő minden egyes ember, az elsőtől az utolsóig, bár úgy lenne. Akkor teljesülne legforróbb óhajtásom.» Midőn Krupp Alfréd, 1887 július 14-ikén behunyta szemét, hatalmas örökséget hagyott fiára, Krupp Frigyes Alfrédra. A czég ekkor már 21,000 hivatalnokot és munkást foglalkoztatott. A fiúra rendkívüli vagyon fentartása és nagyarányú fejlesztése várt. Meg is felelt e roppant feladatnak, s halálának évében, 1902-ben, ő már 43,085 munkást és hivatalnokot foglalkoztatott s a gyártelepéhez tartozók teljes száma, nőkkel és gyermekekkel együtt 147,645 lélek volt, tehát jelentékenyen több, mint felerésze a 231,360 lakójú Essen város összes lakosságának. Krupp Frigyes Alfréd gyönge egészségű ember volt. Az ellenséges indulaton kívül, melyet szinte korlátlanul uralkodó nagyipari hatalmával vont magára, talán ez a testi gyöngesége is táplálta a gyökereit annak a balhiedelemnek, hogy ő már egyáltalán nem dolgozik, nem törődik üzletével s minden gondját arra a direktóriumra hárította, melyet kereskedőkből, pénzemberekből és technikusokból nevezett ki gyárai, bányái és kohói élére. Pedig ez a vád és hiedelem alaptalan volt s Krupp Frigyes Alfrédban, ha hiányzik is belőle a viszonyok hatalmával küzdő apa nagysága, az önálló ítéletű, nagyszabású üzleti szellem félre nem ismerhető. Az ő munkája fejlesztette mostani óriási nagyságáig apjának örökét. Szénbányákat vásárolt; aczélgyárai és kohói, melyekről közhiedelem, hogy aczélágyúik, lövedékeik gyártásával segítettek megnyerni az 1870-iki háborút, előbb a pánczéllemez, majd — a Gruson-művek megvásárlása után — a pánczéltornyok gyártásával, végül a Germánia-hajógyár megszerzése után a hajóépítéssel bővültek. Ami különösen a pánczéllemez gyártását illeti, Krupp messzirelátó