Vasárnapi Ujság – 1911

1911-10-15 / 42. szám - Az Elba alatti kettős alagút (képekkel) G. L. 846. oldal / Általános nép- és országisme

847 A HÉTRŐL. A sablon parancsol. A krónikás, mikor a hét eseményeit böngészi, úgy érzi, h­ogy az első tekin­tete természetszerűleg a háború köteles része; a minthogy minden diskurzus a becses hogylétről való kérdezősködéssel kezdődik. Tudjuk, hogy ez az érdeklődés éppenséggel nem jelent okvetlenül érdeklődést. De mennél inkább így van, annál har­monikusabb ama obligát témájával: a háborúval. Mert most már bevallhatjuk, hogy ennek a furcsa háborúnak jóformán az — legalább idáig az egyetlen vagy legnagyobb érdekessége, hogy: nem érdekes. A­mi különben van olyan nevezetes do­log, hogy érdekes elgondolkodni rajta. Mert akár igaz a tudósok egy részének az a tétele, hogy az ember eredendő természete szerint harczos lény, akár nem igaz, az kétségtelen, hogy a háború, a tömegmészárlás mindig és talán mindennél job­ban érdekelte, foglalkoztatta és izgatta az embere­ket. Semmit se tudunk olyan égő feszültséggel figyelni, mint az ágyúk dörgését és nem gomolyog­hat oly nagy meszeségben a lőporfüst, hogy egy kicsikét legalább meg ne vaduljunk a szagától. Ez a mostani háború pedig, a­mi a benne érdekelt feleket és a belőle származható bonyodalmakat illeti, nincs is olyan messze tőlü­­nk. Nem exotikus népek verekednek egymással, hanem európai ha­talmak és pedig olyanok, a­melyek mind a ketten szomszédaink a térképen. Az orosz-japán minden tekintetben távolabb állott tőlünk, háború mégis feszült figyelemmel csüggtünk minden mozdulatán és lázban tartott minden budapesti kávéházat. Föl­zaklatta az embereket annyira, hogy a kiknek az­előtt szelíd, békés, világos kapucziner volt az ita­luk, a háborús feszültség izgalmában haragos fe­kete kávét ittak ebéd után, a szelíd tejecske teljes kiküszöbölésével. Sőt minden czukor nélkül. Békés családapák a háborús Kelet térképével a zsebükben jártak a hivatalba és talán még a lótenyésztés to­talizatőrrel kapcsolatos fejlesztésénél is jobban ér­dekelte őket, hogy mi lesz Port-Artúrral. De hol van most a párja, illetőleg a kiújulása ennek az izgalomnak? Rajzolnak-e most haditér­képeket a budapesti kávéházak márványasztalaira ? Kapkodják-e a könyvkereskedésekben a Tripoliszról szóló munkákat? Mutatnak-e csak egy háborús darabot is a moziban? Szó sincs róla. Se láz, se izgalom, se érdeklődés. Még a napilapok is szinte minden huszonnégy órában hátrább rukkoltatják a háborúról szóló tudósításokat egy-egy oldallal, mint a tanító az iskolában egy-egy paddal o­rosz diákot, a­ki nem tud semmit. Mi ennek a magyarázata? Az-e, hogy Suttner báróné és nemes társai apostoloskodása megter­melte gyümölcsét a lelkekben? Hogy az emberek­­ érdeklődése elfordult a vérontás barbár, kegyetlen­­ látványától és szívesebben fordítja tekintetét a bé­­kés munka és a haladás áldott és nagyszerű pro­dukcziói felé ? Fájdalom, ezzel a magyarázattal magunkat még csak nem is áltathatjuk. A jelenségnek más a nyitja. Sőt nem is más, hanem­­ épp az ellen­kezője. Nem a háború az, a­mi nem érdekli az embe­reket, hanem éppen a háború nélkül valóság. Az orosz-japán konfliktus egy, ha nem is nóvum­mal, de nagy szokatlansággal lepte meg a világot. Megcsinálta a hadüzenet nélkül való háborút. Az olasz-török konfliktus meg ennek éppen az el­lenkezőjét produkálta. A háború nélkül való had­üzenetet. Sőt a háború nélkül való háborút. Elment az ultimátum, elindultak az olasz hajók, ágyúk és seregek, bombázás is volt, de azért háborúnak nevezni azt, a­mi idáig történt, csak a fogalom köztudatbeli tartalmának igen jelentékeny módo­sításával, sőt reformálásával lehet. Szókratész mondotta, mikor arról értesült, hogy az ellenségei rágalmazták és ócsárolták. — Nem bánom én, ha meg is vernek, csak ne legyek ottan. A szerencsétlen törököket egyenesen rákénysze­rítették a körülmények erre a szokrateszi filozófiára. Ők nincsenek, sőt az a bajuk, hogy nem is lehet­nek ott, a­hol megverhetnék őket. Az olaszok hasz­talan akarták megvívni Tripolisz rozoga várát, leg­fölebb csak­­ besétálhattak, mert nem volt ki­vel verekedni. Kénytelenek voltak beérni azzal, hogy összelövöldözték a kikötő világító­tornyát meg­­ a temetőt. Valószínű, hogy ettől fáradságtól is megkímélhették volna magukat, de a ennyi áldozatot mégis megköveteli a műfaj tisz­telete. Egy vár bevételének mégis csak dukál leg­alább annyi durrogatás, mint például egy főispáni installácziónak. És a tripoliszi hősöket mégse lehet majd úgy hazaereszteni, hogy egyáltalában nem szagoltak lőporfüstöt. Ha az ellenség nem hajlandó vagy nem képes megszerezni nekik azt a harczi gyönyörűséget, hát házilag kell hozzájuttatni őket. A maguk lőporával. Ennek is csak olyan izgató a szaga, mint a­mit az ellenség ágyúja, puskája ere­get­és e mellett hasonlíthatatlanul — egészségesebb. Különben: nyugtával dicsérd a napot. És a háború napja, sajnos, még nem merült bele az ese­mények tengerébe. Még elfoghatja ez a humánus szempontból egyáltalában nem kívánatos ambíc­ió, hogy­­ érdekessé tegye magát. A világ nagyon szereti a szenzácziókat, de azért egészséges lelkű ember ilyen szenzácziókat nem kívánhat. Az ola­szok tripoliszi vállalkozásának erkölcse nem hó­fehér, de váljon tisztább lett-e attól, ha még oly temérdek vérben is meg kell fürösztenie ? És ne feledjük el: a háborút nem azok csinálják, a­kik végigcsinálják vagy elterülnek vérázott földjén. A világbéke egy lelkes apostola mondotta egy elő­adásában. A békének talán sehol sincs annyi igazán őszinte hive és epedője együtt, mint egy seregben, a mely csatába indul. A­mi épp oly kevéssé gyávaság, mint a­milyen kevéssé hősiesség azoknak a hős­ködése, a­kik biztosak benne, hogy soha se kell csatába menniük. * De ha a háborúban kevesebbet lövöldöznek most, mint a­mennyi az ilyen műveletben szokásos, íme ropog a fegyver ott, a­hol szintén csatáznak ugyan, de az e fajta öldöklő szerszámnak nem lehet sze­repe. A merénylet, mint minden orvtámadás, min­dig gyűlöletes és fölháborító. Nemcsak gonosz, de mint temérdek tanulság mutatja, nem is alkalmas mód valamely nagy emberi érdek előmozdítására. Az emberiség soha se fogadta a maga hősei és vértanúi sorába a bombavetőket vagy revolveres embervadászokat. Még akkor se, ha valamely nagy humánus törekvés katonáinak hirdették magukat. Legfölebb mentséget talált számukra a keserűség­ben vagy a rajongásban, a­melytől megmámoro­sodtak. De azoknak, a­kik az osztrák parlamentben tör­tént revolveres merénylet tettese számára próbál­nának ilyen mentséget keresni, ugyancsak nehéz lenne a vállalkozásuk. A szinte forradalmi he­vességű osztrák szoc­iális mozgalom medrében a dolgozó munkások tömegének folyama nyugtalan­kodik és a mozgalom hirdetett oka az, hogy ezek az emberek hasztalan dolgoznak, képtelenek a kere­setükből megélni. Ha tehát azt a merényletet egy hatgyermekes dolgozó és a családjával mégis éhező munkásember vagy egy ilyen munkásnak a gye­reke követi el, a bűn akkor is bűn, de keserves terhében enyhítő magyarázata is ott található. A­kit az éhség kínja részegített meg, annak van ak­kora joga a mentő paragrafushoz, mint a­kinek a pálinka vette el az eszét. De ez a Nyegus-Vavrak se nem éhezett, se nem­­ dolgozott. Mint a vallatásnál kiderült: volt ugyan tanult mestersége, de azt nem folytatta. Se a munkát, se a szenvedést nem igen próbálta. Rövid idővel ezelőtt örökölt egy csomó pénzt: ele­get arra, hogy existencziát alapítson vele magának, de nem ezt tette, hanem dorbézolt addig, a­míg csak­­ egy revolverre való maradt belőle. Bor és nóta mellett szidta az uzsorázó kapitalizmust és mikor elfogyott a bor és elfogyott a nóta, ak­kor fogta a revolverét és elment a martinnak. A dolgozó és éhező tömeg önkéntes vértanújának. Az apostoloskodása is, mártíromságra való pályázása is olyan torz, hogy az egyik is, a másik is csak anekdotákat idéz az ember gondolatába. Az egyik anekdotát mostanában olvastuk vala­melyik élctlapban. A minapában volt az izraeliták legszigorúbban megtartott ünnepe : a hosszú-nap, a­melyet böjtben és imádkozásban tölt a jámbor hivő. A nagy ünnep után találkozik két hitsorsos és az egyik megkérdi a másikat: — No, megtartotta a hosszú-napot? — A­mire a kérdezett így felel: — De meg ám. Én is, a feleségem is. Én egész nap nem dolgoztam, a feleségem pedig egész nap böjtölt. A népjólétnek is vannak ilyen apostolai, a­kik csak úgy vesznek részt a dolgozó és nélkülöző tömeg böjtös hosszú napjában, hogy — nem dol­goznak. De panaszkodnak és átkozódnak azok helyett, a kik kopjába húzzák az igát. Az a furcsa martíromság pedig, a­melyik a maga élete helyett a más életet szánja áldozatul, egy ré­gebbi anekdota véres és gonosz applikácziója. Egy züllött, potyázó alak ezzel a szóval állította meg egy ismerősét: — Adjon nekem kölcsön egy koronát. A gróf Károlyi Pista becsületszavára mondom, hogy meg­adom. — De mért mondja ezt a gróf Károlyi becsület­szavára ? A RÉGI KÉPVISELŐHÁZ ÜLÉSTERME, MELYET AZ IZRAELITA ÜNNEPEKRE IMAHÁZZÁ ALAKÍTOTTAK ÁT.

Next