Vasárnapi Ujság – 1911
1911-10-22 / 43. szám - Egy kép története. Hampelné Pulszky Polixéna 854. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekű közlemények
854 VASÁRNAPI IJJSÁGI. 41. SZÁM. 1911. 58. ÉVFOLYAM. EGY KÉP TÖRTÉNETE. Liszt Ferencz és Wittgenstein berczegné. Irta Hampelné Pulszky Polyxena. A 70-es évek derekán atyámmal Szentkeresztre rándultunk, hogy Ipolyi püspököt kies nyári rezidencziájában felkeressük. Akkoriban a tudós beszterczebányai püspöknek volt a legszebb kertje, a legjobb sárgadinnyéje, a legízletesebb ananásza, amelynél édesebbet még Dél-Amerika sem terem, a legérdekesebb könyvtára, régiséggyűjteménye és képtára. Azóta sok esztendő zajlott le, minden megváltozott, a régiek eltűntek, új generáczió nőtt fel. Beszterczebányán új püspök uralkodik, a kert az újkor kívánalmainak megfelelően még szebbé, még kiesebbé alakult át. A műgyűjtemény Nagyváradon van a múzeumban, a képeket a szú eszi, a mely a régi gobelineken és nagyértékű szőnyegeken hizik és Ipolyi Arnold elévülhetetlen érdemei lassan feledésbe merültek. Mindez eszembe jutott, mikor a minapában Turóczból jövet a vasúti kocsi ablakából Szentkereszt kastélyát és kertjét pillantottam meg és eszembe jutott az a birtokomban levő kép, a mely Ipolyi Arnold, Liszt Ferencz és Wittgenstein herczegné emlékét összefűzi. Ennek a képnek melyet lapunk e számának 856. oldalán mutatunk be, történetét kívánom itt elmondani, mert ez is bizonyságot tesz a tudós püspök bőkezűségéről és művészetpártolásáról. Vacsoránál ültünk Szentkereszten a már említett látogatás alkalmával. Élénken folyt a társalgás művészetről, tudományról, politikáról s az elmúlt tél társadalmi életéről. — Beh kár, hogy nem voltál Pulszkyéknál — így szólt az asztaltársaság egy tagja Ipolyihoz, — azon a szombat estén, mikor Jókai vacsora után felolvasta a «Holt költő szerelme» czímű balladáját, s felszólította Lisztet, írjon hozzá zenét. Az «Öreg» egyet gondol, szivarjának végét harapdálta, felhajtotta az előtte álló pohár tokaji bort és «jó, meg lesz jövő szombaton» másra terelte a szót. A fiatalság a asztal végén összenézett. — Majd megtréfáljuk az öreg urakat — összeesküvést szőttek, megkérték Dux Adolfot, írjon paródiát Jókai versére. Morgenstern, egy fiatal ügyvéd és kitűnő zenetehetség komponálja meg hozzá a zenét s adják elő e melodrámát még mielőtt Jókai és Liszt megkezdhetnék előadásukat. Úgy is lett. A reá következő szombaton Dux és Morgenstern pontosan helyükön voltak. Jön Jókai, kezében tartja kéziratát. Kisvártatva belép a Mester, ő is hozza kottalapjait. Ekkor rázendíti Morgenstern a praeludiumot és Dux elkezdi paródiáját szavalni. Jókai meg van döbbenve, nem tetszik neki a tréfa, megszentségtelenítést lát benne. Liszt ellenben leül és mulat rajta. Mikor az urak végeztek, ő kezdi a tapsot. De azután felkel, odamegy a zongorához, Jókait kérleli, végre megkezdik az előadást. Jókai szaval, Liszt pedig oly tündöklő virtuozitással és mély érzéssel kiséri zongorán a költő szavait, hogy a jelenlevők zengő taps és éljenzésben törnek ki. A vége persze az volt, hogy a Mestert rábírtuk még egy ráadásra. Beethoven dis-moll szonátáját játszotta el, de azután leült a neki kijáró whist serieuxhöz, mely korántsem volt komoly, sőt inkább a játékosok tréfás megjegyzései által igen mulatságossá vált. A Mester meg volt elégedve, mert ő nyert akkor este, így beszélgettünk, de végre is későre járt az idő, kiki szobájába vonult. Midőn a nekem szánt vendégszobába léptem, egy festmény ragadta meg figyelmemet, mely az ajtóval szemben a falon függött. Szűz Mária kép, az ötvenes évek modorában festve. A kép nem annyira fogva érdekelt, műbecse miatt, mint tárgyánál A középen Szűz Mária trónol, ölében tartva a kis Jézuskát, aki jobb kezét áldásra emeli, balról, női szent áll, kinek lábainál barátcsuhába öltözött férfi térdepel, jobbról herczegi koronával fején, balkezében könyvet tartva áll egy fehérbe öltözött violaszín palástos fiatal nő. Szemeinek részvevő tekintetével jóságosan nézi a trón túlsó oldalán álló csoportot. A még csak félig megfestett, térdelő férfi vonásaiban Liszt Ferencz képmását véltem felismerni, de sehogy sem tudtam a kép jelentőségét megmagyarázni, alig vártam a reggelt, hogy szeretetreméltó házigazdánkat megkérdezhessem, mit jelent a kép és hogy kerül ide. ban Ipolyi püspök megerősítette, hogy ez való-Liszt arczképe akar lenni s beszédjét következőkép folytatta. — Hetvenben a zsinat alkalmából Rómában jártam, s mint rendesen, Szoldatics, az egyetlen magyar praeraffaelita festő műtermébe is ellátogattam. Sok mindenféle kép állott szerteszéjjel az állványokon. Nézegettem ezt is azt is, midőn egy sarokban arczczal a falnak fordítva még egy vásznat pillantok meg. Ezt is megnézem. «Hisz ez Liszt arczképe, de mily furcsa környezetben. Mit jelent ez ?» — Tessék megvenni — szólt Szoldatics— olcsón adom. Nyakamon maradt oltárkép, mely nem tetszett a megrendelőnek, azért be sem fejeztem, azután igazán magyar vonatkozású festmény, legjobb helye volna otthon. A kép a két donátort ábrázolja. A jobbra álló herczegi koronát viselő női alak Wittgensteinnét ábrázolja, balra térdepel Liszt ferenczrendi csuhában, Sancta Clara mintegy védőszent áll felette, bal karját Szűz Mária trónjára támasztva. Esdekelve tekint a kis Jézuskára, a ki a szent nő védenczét megáldja. — Megvettem, hazahoztam a képet és most felajánlom Önnek, tudom mily igaz tisztelet és barátság fűzi a Mesterhez, híven fogja a festményt megőrizni. Most nem sokat ér, de majdan megjön az idő, mikor ereklyeként fogják megbecsülni. A tudós püspök szava bevált. Szoldatics képe az egyetlen, amelyen a két kiváló egyéniség hasonmását mintegy idealizálva együtt látjuk, Wittgenstein herczegné, a kép megrendelője képletileg is ki akarta fejezni, hogy lelki közösség fűzi Liszthez. Könyvet tart kezében, jelképezve, hogy komoly munkával foglalkozik, a Mester pedig tehetségét az egyháznak ajánlja fel. Úgy látszik, hogy a kép a hatvanas évek elején készült, midőn a sok huzavonát megunván, a herczegné és Liszt elhatározták, hogy nem kelnek egybe, utóbbi felvette a kisebb papi rendeket, Wittgensteinné pedig Rómában letelepedvén, belemélyedt bölcsészeti és hittudományi munkálataiba, minek azután számtalan vaskos kötet volt az eredménye. Csodálatos volt a viszony e két lény között. a kezdetben felületes udvarlás és szerelmeskedés, melyet Liszt múló kalandnak tekintett, később, midőn a herczegné 1848-ban családját, férjét, vagyonának nagy részét otthagyva a Mesternek írt, utazzék elébe az orosz határra, mert vele kívánja ezentúl megosztani életét. Liszt erről a lépésről mindenkép le akarta beszélni, de midőn látta, hogy a herczegné el van szánva, hogy nyomorúságban és jólétben vele együtt éljen, belenyugodott sorsába, és mindenképpen nemesen és lovagiasan cselekedett vele szemben, még akkor is, midőn Weimarban miatta a legnagyobb kellemetlenségeknek volt kitéve. Theodor von Bernhardt érdekes naplójában mesél erről az időszakról.* Bár nem szereti Lisztet, mégis sajnálja, hogy ily kellemetlen körülmények között kénytelen élni és bámulja tapintatosságát. Wittgenstein herczegnét következőképen írja le : 1851 október 22. Látogatóba megyek hozzá, hogy feleletet vigyek feleségemhez intézett levelére. Kis, fekete, csúnya, beteges, nagyon eszes és ügyes, kissé zsidós jellegű lengyel nőt találok. — Nagy előzékenységgel fogad — a háztáján «lengyel gazdálkodás». A terem egyik sarkában rendetlenül hevernek egymásra hányva könyvek, kották és irományok. Nyíltan beszél helyzetéről. «Douloureux provisoir» a fájdalmas ideiglenességről. Egy ideig nagy szorultságban éltek, most már jobban megy dolguk. «Nous étions réduits aux dix doigts de Liszt». Liszt tiz ujjára voltunk utalva stb. Ez ugyan nem egészen állott, mert a herczegnének kétmillió vagyona volt még akkor is, de a szegény Mesternek semmikép sem lehetett kellemes, hogy Wittgensteinné így beszélt helyzetükről a világ előtt. Bernhardt * Aus dein Leben Theodor von Bernliardis. Leipzig. Verlag von S. Hirzel 1893. egy későbbi feljegyzéséből látjuk, mily okosan viselte magát. «A weimari (november 10. 1851) zeneestély nagyherczegnél, van. Liszt a karmesteri tisztet tölti be. Csodálom tapintatát, teljesen a művészekhez szegődik, akik a közökben az úgynevezett Wieland szobában tartózkodnak. Csak akkor megyen a porosz herczegasszony elébe, ha hívják. Egyszóval csak karmester. A legcsekélyebb igényt sem támaszt társadalmi megkülönböztetésre. Liszt Ferencz hegedű és gordonka kísérettel egy triót játszik, elragadó szépen, valami túlvilági van játékában, igazán nem tudom máskép jellemezni. Ő, az a valóban csúnya ember, szép, ha a zongoránál ül. Arcza csodálatosan megélénkült. Még egy érdekes adatot találunk Bernhardt naplójában. Elmeséli ugyanis, hogy a weimari nagyherczeg kezdeményezése folytán és Wittgensteinné kívánságára, aki azt tartotta, hogy ezáltal Liszt Weimarban még inkább érvényesülhet a Mester egy folyóiratot kívánt megindítani, amely csak eszményi kérdésekkel, művészettel, irodalommal foglalkozzék. Politika tökéletesen ki lett volna zárva. «Ez a békés folyóirat politikailag is fontos lehet — ezt meséli Liszt a nagyherczegnek, — olyan arkadiai fénynyel venné körül Weimart, hogy az emberek még a világot rengető forradalmi viharok közepette is azt fogják mondani, hagyjuk ezt a múzsáknak szentelt földet békében. i) Mindazok az apró kellemetlenségek, a melyek Liszt és Wittgensteinné közös életét néha majdnem tűrhetetlenné tették, az élet nagy harczában elvesztek és a herczegné Liszttel később is, mikor útjaik széjjel váltak, az utóbbi végleg Rómában telepedett meg, a Mester pedig Rómában, Weimarban, vagy Budapesten, mint a Zeneakadémia igazgatója töltötte idejét, mindig a legszorosabb összeköttetésben élt vele, mindennap írt neki, érdeklődött a Mester mindennemű munkássága iránt, tudni kiván a személyekről, akikkel Liszt társalgott, élete legkisebb mozzanatairól tudomást szerzett és legjobban szerette volna, ha a Mester az ő példáját követve lemond az élet örömeiről, hogy teljesen az egyházi zene és katholikus hit kultuszának éljen. Mikor azután meggyőződött róla, hogy ez nem lehetséges és a Mester nyugtalan természetének még ő sem tud gátat vetni, mégis élete végéig igaz, odaadó barátnőjaként bizonyult, aki büszkén vallotta, hogy örömmel és igaz meggyőződésből áldozott fel mindent, ami nő előtt szent és becses, csak azért, hogy a nagy Mester testi és lelki épsége felett őrködhessék élete végéig. Képünk a két jóbarátot még fiatalságuk teljességében mutatja. Bár, mikor a kép az ötvenes évek végén készült, a Mester már 50-ik éve felé járt, a herczegné pedig 40-en túl volt, a festő úgy látszik készakarva fiatalította az alakokat, hogy a képet ideálisabbá alkossa. Wittgenstein herczegné realisztikusabban szerette volna felfogni Liszt és saját arczképét, hívebben és ezért nem fogadta el a festményt, mely azután szerencsés véletlen folytán Ipolyi Arnold püspök birtokába került. Szoldatics festményen ragyogó ifjúságban áll előttünk e két lény, a kiknek hitét örökké együtt fogják emlegetni. LISZT FERENCZ SZÜLŐHÁZA DOBOKJÁNBAN.