Vasárnapi Ujság – 1911
1911-01-29 / 5. szám - A boldogság titka. Elbeszélés. Írta Szemere György 83. oldal / Regények; elbeszélések; genreképek
84 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 5. SZÁM. 1911. 58. ÉVFOLYAM. hitte, hogy ki akarják rabolni) féltérdre emelkedett s teljes erővel mellbelökte a segítségére siető éjjeli alakot. Az megnyekkent és elesett. A kamarás ez alatt egészen feltápászkodott s miután sajgott a homloka, zsebkendőjét gépiesen odatapasztotta. Csupa véres lett a zsebkendője. Megdöbbent, de még jobban megijedt attól, hogy a fellökött ember, anélkül, hogy csak egy hangot adott volna, kínosan fetrengett a járdán az erejével küzködve, de sehogy sem bírt talpra állani. Vizaknay attól tartva, hogy csontját törte, hozzálépett. — Mi baja? A nyomorult ember ráemelte szemét. Semmi, csak gyenge vagyok . . . — Megütötte magát? — Az is . . . A kamarás gondolkozott egy darabig. Hátha csakugyan valami veszedelmes ravasz útonállóval került össze, aki azért teteti magát, hogy könnyebben elbánjon vele. Körülnézett. Az utcza néptelen volt. Kocsiért füttyentett volna, de az se volt látható a környéken. Homloksebéből meg szinte csurgott a vér . . . Mitévő legyen? Fölsegítse emberét? Töprengését egyszeribe elvágta a földön ténfergő alak szava. — Uram, ön vérzik . . . — Ne törődjön vele. — Dehogy nem törődöm, — tiltakozott az elesett férfi, — csak embertársam az úr, ha meg is ütött, kötelességem rajta segíteni. S fájdalmas erőfeszítéssel, a melybe szinte beletorzult amúgy is vad arcza, sikerült végre felállania. — Hol tetszik lakni? A kamarás újra elszédült. Most már alighanem a vérveszteségtől. Nem tudott felelni. Ösztönszerűleg az utczai lámpásba kapaszkodott. Az éjjeli ember nem sokáig habozott. Felgombolta kabátját, mellényét s kötést tépett az ingéből. Bebugyolálta vele, hogy megállítsa a vérzését, a kamarás homlokát. Én itt lakom a szomszédban, — mondta aztán, tessék hozzám fáradni, mert én most haza nem kisérhetem, holott gyors orvosi segítségre van szüksége. — Hazamegyek, — makacskodott a sebesült. — Hol tetszik lakni? A kamarás megmondta. Az éjjeli alak szelid erőszakkal belekarolt védenczébe. — Az messze van . . . Odáig nem bír el a lábam, mert magam is beteg vagyok, egyedül meg nem engedhetem. Tessék követni. A kamarásnak káprázni kezdett a szeme, nem ellenkezett tovább . . . Becsengettek a harmadik házba. Felborrogtak a sötét lépcsőn a harmadik emeletre. Egy udvarra szolgáló ajtón dörömbölni kezdett a züllött ember. A zajra egy nyöszörgő, álomittas hang felelt: — Herr von Vendrey? — Igen, nyissa ki. Az ajtó kinyilt. Egy lópokróczba burkolózott negyvenéves betörőképű ember lépett ki rajta égő gyufával a kezében, azon mód mezítláb, ahogy az ágyból kikelt. — Wir haben kein Licht! — panaszolta s kétségbeesésében összecsapta kezét. — Licht ? — kérdezte a kamarás kísérője — mit jelent ez kérem, mert úgy érzem, hogy itt lesz a hiba? — Világ, — dadogta a kamarás, aki már alig állott a lábán. A házigazda még megkérdezte: — Geld ist? S hogy tagadó feleletet kapott, egy pillanatig sem habozott, levetette télikabátját s a német ember kezébe nyomta. — Verkaufen und Kerzebringen. A német sem okoskodott, felrángatta a ruháját s karján a gazda kabátjával lebotrogott a sötét lépcsőn. A kamarás bambán bámulta a jelenetet. .Jóformán eszméleténél sem volt. . . Azt se tudta, mint került ágyba . . . Ébredése első pillanataiban azt hitte, hogy álmodik. Arra ébredt, hogy valaki a fejével babrál. Az orvos volt, aki homloksebét tisztogatta. — Hol vagyok ? . . . Mit csinál ? . . . Mi történt velem ? A fiatal doktor megnyugtatta s sebét friss, gyapotos kötéssel látta el. — Reggel újra eljövök, — mondta s távozott. A sebesült körülnézett a szobában. A közepén hatalmas asztal állott. Rajta egy pár kötet könyv s jókora halmaz irás között egy ember görnyedt, s két szál kocsigyertya világánál írt, oly hihetetlen gyorsasággal s elmélyedéssel, hogy a kamarás önkívületszerű képzeletében szinte elmosódtak emberi körvonalai. Valami titokzatos mithoszba való földöntúli erő, egy örökös tollforgatásra kárhoztatott lélek inkarnácziójának tetszett neki az író alak. Kezdetben meg sem ismerte, csak később, midőn megismerkedett volt a nyomasztó atmoszférájú szoba valamennyi titkával, jött rá hosszas szemlélődés után, hogy a gazdája volt. Nem csoda, hogy összezavarodott a kamarás agya. A Hogarth fantáziája sem tudott volna groteszkebb, szivettépően kaczagtatóbb képet kitalálni, mint amilyet ez a szoba nyújtott. Bútorzata az asztalon s egy széken kívül négy szalmazsákból s ugyanennyi festetlen fali polczból állott. Az egyik szalmazsákon vastag pokrócz alatt a kamarás feküdt, de el volt foglalva a többi három is. Az egyiken egy nő hortyogott. Egy másikon valami öreg ember pihenhetett. Vizaknak csak az ősz fejét látta. Az öreg ember — nyilván nem jutott számára rendes takaró, egy lyukas derékaljjal védte magát a hideg ellen. — Miféle emberek lehetnek ezek? — töprengett magában az elkényeztetett világfi. — Mit véthettek az Élet, a társadalom törvényei ellen, hogy ily nyomorban kell élniök ? Négyen vannak s összevéve annyi pénzük sem volt, hogy gyertyát vehessenek; a házigazda kénytelen volt a télikabátját eladatni, hogy világosságra tegyen szert s folytathassa azt az öldöklő iramú írást, amire nyilván rá volt utalva, hogy így fáradtan, saját bevallása szerint betegen is folytatnia kellett . . . ... És vajjon mit ír a sorsnak ez a nyomorult mostohagyermeke? Miféle tudása lehet egy ilyen embernek? S milyen viszonyban állának hozzá lakótársai ?!" Hamarosan megtudott mindent . . . Az öreg ember felébredt, kibújt derékalja alól s szó nélkül öltözködni kezdett. Aztán az iró férfi háta mögé állott, belenézett a minkájába s kisvártatva megszólította. Imre, ideje lenne lefeküdnöd, pihenj egy kissé, fiam. Az iró összerázkódott s legyintett a kezével. Mingyárt, öregem, mingyárt, most még nem lehet. Kimerülsz, mondta az aggastyán mély, szívhez szóló hangon, — kíméld magadat. — Attól nyugodt lehet,— vigasztalta az iró, — olyan erős vagyok én, mint a vas. És folytatta a munkát. Véres szeme kihűlt üregéből, homloka ezer ránczot vetett, keble zihált. Egész valóján meglátszott, hogy hihetetlen erőfeszítést kellett tennie, hogy össze ne essen. Egy fél óra múlva abbahagyta végre az írást. Felkelt az asztaltól s az öreg szalmazsákjához vánszorgott. Lefekszem, dadogta s mint valami szennyes rongy csípőstül, ruhástul a fekhelyre zuhant. Az öreg óvatosan levetkőztette, aztán felköltötte lakótársait. — Az Imre lefeküdt, — jelentette nekik örömteljes hangon. Azok felugrottak a szalmazsákjukról s sorjában megnézték, hogy alszik az Imre. Az asszony feje alá csúsztatta a párnáját (csak neki volt párnája), a pokróczos ember letakarta a pokróczával. Az öreg ember megfogta az egyetlen széket, az alvó ágya fejéhez állította s rátelepedett. — Ne zavarjátok mostan, — intette lakótársait, — eligyetek a konyhába, én majd őrködöm az álma felett. A lakók engedelmeskedtek, óvatosan, lábújhegyen kiosontak a szobából . . . Az öreg úr valami imádságot kezdett duruzsolni, éneklő, szaggatott hangon, mint a kisgyermekek . . . Aztán megigazította az alvó ember párnáját és takaróját. Majd eloltotta a gyertyát . . . Fojtó, sűrű csend borult a szobára. Az öreg embernek a lélekzete sem volt hallható, csak az alvó író tüdeje sipolt néha. A kamarás szinte öntudatlanul párnájába temette arczát; úgy érezte, hogy szentségtörést követne el, ha megtörné az ünnepies halálos csendet, ha csak a lélekzetével is. Holott attól kellett tartania, hogy hangot fog adni a torka is. A szeme már égett a könnytől s kebléből ismeretlen érzések kérezkedtek ki . . . A kamarásnak sikerült őket a párnájába fojtania . . . Yizaknay sokáig nem tudott elaludni a gondolataitól, amelyek fokozatosan fölébresztgették elaludt lelkiismeretét. Lassanként valósággal megutálta magát. Nem érezte a homloksebét, láz se gyötörte, csak az idegei feszültek meg úgy, hogy hiába kereste, nem jött rá az álom. Átvirrasztotta az éjszakát . . . Az öreg ember reggel felé elaludt a székén.. . A kamarást ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy megnézze az alvó író munkáját. Kikelt ágyából és az asztalhoz osont. Több teleírt füzet hevert rajta, valamennyin az a czím: A boldogság titka. Vizaknay Pál azt hitte, hogy egy regény kézirata fekszik előtte, de amint átfutotta az egyik füzet néhány oldalát, megtudta, hogy bölcseleti mű. Másnap (már a saját lakásán) azt is megtudta orvosától, hogy éjjeli hálótársai közül az öreg ember és az asszony a házigazdája elhalt feleségének szülei voltak. Keresetképtelen elesett emberek, ott ragadtak a vejüknél... A pokróczos alak meg tüzérkapitány volt valamikor. Egy szót sem ért magyarul, beszélni sem tud vele Vendrey, a tudós, — (aki meg jó angol és franczia létére németül nem beszél csodálatos képen) de azért eltartja őt is, mert tudja, hogy nagyon szerencsétlen és gyenge, minden munkára képtelen. Pedig valamikor igen boldog és igen erős volt a kapitány; azóta tört le, hogy párbajban lelőtte a barátját, akinek elszerette a feleségét. Katonáék nem bántották érte, de a lelkiismerete igen. Elkezdett inni, elvesztette rangját, elzüllött... De fölfelé züllött. Energiája nincs, de a lelke folyton tisztul . . . igen sokat sír. Vizaknak, fölépülvén, meglátogatta a nyomor ama tanyáját, a mely őt egy éjjelre befogadta ... Megkérdezte a tudóstól: — Megtalálta-e a boldogság titkát, uram? — Oh meg, — állította a torzonborz ember s szent meggyőződése hevében fölragyogott a szeme. •— A tétel megfejtése igen egyszerű. Nem kell az emberektől semmit sem kérni és várni, inkább mindenünket oda kell nekik adnunk. Azóta nem kártyázik Vizaknay. Nem is jár a kaszinóba. A becsületes jövedelmét sem képes elkölteni. A drága étel és ital nem megy le a torkán, égeti testét a czifra bécsi ruha. A «Genre» fényképészet fölvétele. LÁNCZY GYULA. (1850—1911.)