Vasárnapi Ujság – 1913
1913-02-16 / 7. szám - Franczia dal. Írta Szép Ernő 133. oldal / Regények; elbeszélések; genreképek
134 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 5. SZÁM. 1913. 60. ÉVFOLYAM. A SZERELEM AZ ÉN BŰNÖM. Franczia regény. (Folytatás) Vajjon megértette-e kifejezhetetlen fájdalmamat? Kezet nyújt: — Magára hagyom gyermekem. Egyedül folytatom utamat. Minek is olvastam, tanultam és gondolkoztam annyit? Miért is vagyok értelmes és szép? Boldogabb lehetnék tudatlanul, csúnyán, ostobán. Október 14. A mai egész napot a reggeli és ebéd között, reggeli kilencz órától kettőig, vadászaton töltöttük. Winifred kijelentette, hogy csak akkor megy el vadászni, ha én is vele tartok. Ez a szeszélye mindenféle eseményt idézett elő. Elsősorban is nem volt vadászruhám és ezért tiltakoztam Winnie jóindulatu szándéka ellen, mire nagy vitatkozás támadt a szalonban. — De, de, kívánom, hogy velem jöjjön, szólt Winnie, nem tart soká, míg megcsináltatjuk ezt a ruhát. — Szövetet kell venni, vagy a szabónál ruhát rendelni, de holnapig mindkettő igazán lehetetlen. — Mamám, adjon jó tanácsot. — Gyermekem, én Christianenak adok igazat, nincsen már időnk erre. — Oh mamám, pedig úgy szerettem volna elmenni a holnapi vadászatra! — Akkor kedvesem — szólt közbe lady Guildford, nincsen más hátra, minthogy Norans kisasszony az én tavalyi vadászruhámat fogadja el. Nagyon szívesen szolgálok vele a kisasszonynak. Még egészen rendes ruha, amiért bátran kínálhatom. Winifred rábeszélt, hogy fogadjam el az ajánlatot, Surrey herczegnő is jónak találta ezt a megoldást, lady Guildford is csak biztatott tovább, úgy hogy végre is elfogadtam a ruhát. Éjfél felé, midőn szobáinkba vonultunk vissza, lady Guildford igazán szeretetreméltóan maga hozta el nekem. Felpróbáltam, s ekkor rájöttünk Winnievel, hogy ha hossza jó is, túlságosan bő számomra.Olyan voltam benne akár egy krumplizsák. Kétségbeestünk. Meg is értettem hirtelenében, hogy mért pazaroltak el annyi váratlan szivességet a rábeszélésre, eszembe jutott, hogy a marquise és miss Emily összesuttogtak egymással. Azért ajánlotta hát fel nekem ezt a ruhát, hogy figurát csináljon belőlem s nevetség tárgyává tegyen? Miután jól megvizsgáltam, láttam, hogy ha bátran nekilátok és ittott beveszek a szövetből s ha nem sajnálok pár merész olló nyisszantást, a derekamhoz tudom szabni, s megfoszthatom e szépséges hölgyeket kárörömük élvezetétől. Winnie beküldte hozzám közös szobalányunkat. Reggel háromig festettünk, szabtunk, gombost űztünk és varrtunk, amikor végre Molly négy shillinggel markában oly hálálkodás után megy aludni, mintha egész vagyonnal ajándékoztam volna meg. Holtfáradtan feküdtem le, de boldog voltam, hogy kijátszottam az összeesküvést. Nyolcz óra tájban már harczra készen voltam. Bevallhatom, hogy jól festettem ruhámban s hogy előre is nevetnem kellett a hölgyek meglepetésén. Viszontagságos életem után ez talán nagyon is gyermekes dolognak látszik, de hiába — hiszen csak huszonöt éves vagyok még. Midőn Winnie értem jött, hogy reggelizni menjünk, meglepetten kiáltott fel: — Mi lett a tegnapi zsákból! Valóságos tündér ! Soha életében nem volt csinosabb! De ő maga is elbájoló volt sötétzöld ruhájában, szőke hajának aranyszín dicsfényében. Akárcsak két gyermek, kölcsönösen úgy megcsodáltuk egymást és aztán arra a nem csekélyebb gyerekségre határoztuk el magunkat, hogy együttesen, feltűnést keltve vonulunk be az ebédlőbe. Hunczutságunkban felhozattuk puskáinkat, hogy felfegyverkezve jelenhessünk meg. Vállunkra vetettük a fegyvert és tükör előtt próbáltuk ki belépőnket. Megállapodtunk végre a haditervben és halkan nevetgélve lefelé indultunk. Csakhogy ahelyett, hogy az ebédlőben gyülekeztek volna a vadászok, a hölgyek a hallban olvasták postájukat és ezen az erkélyes lépcsőn bizonyára előbb láttak volna meg, mint a hatás megkívánta. Ezért, csakhogy fel ne tűnjünk, olyan zajtalanul és könnyedén osontunk lefelé a vastag szőnyegen, mintha csak szitakötők lebegtek volna le. Még négy lépcsőfokunk hátra, midőn egyszerre lord Closeburn felkiáltott: — Oh, mily szép látvány! Mindenki felénk fordult s a legkülönbözőbb árnyalatú dicséretek hangzanak el, melyeknek nyájas, féltékeny, gúnyos csengését elnyomja az urak tolongása, kik sietnek kezet szorítani velünk. Lord Standigate félhalkan jegyzi meg: — Ön túlságosan csinos ma gyermekem! Hangja oly komoly, hogy azonnal elűzi vidámságomat. — Igaza van, talán jobb volna, ha lemondanék ezekről a szórakozásokról, mert nem nekem valók! — Bármelyikük is megilleti önt Christiane kisasszony, én csak jövőjéért aggódom. — Jövőmért? — Azért! Ön nagyon elbájoló, nemcsak én magam látom ezt, ha épen magam vagyok csak az, ki szemébe mondja, de féltem önt a kísértéstől, csábítástól, megpróbáltatásoktól, melyek tudja isten honnét. . . ekkor egy bizonytalan kézmozdulatot tett. Elpirultam, mert eszembe jutottak a lord Closeburn rendezte jelenetek. Izgatottan kérdeztem : — Nem tételezi fel hát rólam, hogy mindig helyes úton fogok járni? Kételkedik szándékomban? — Nem gyermekem! Ön annyira az anyja leánya, hogy nem féltem ballépéstől. De az élet túlságos sok alkalmat ad arra, hogy a legtisztább sziv is megpróbáltassék. Álmodozások még a legbecsületesebb szivet is kisértésbe vihetik, a nyugodt pillanatokban megérlelt elhatározásokat megingathatja az indulat! Sok remény szétzúzódik a valóságon ! — De én sem nem álmodozom, sem nem reménykedem, eleget szenvedtem már, hogy megjöjjön eszem, lord Standigate ! "— De fiatal, és nincs, ki megvédje, hátha máris leselkednek önre! Isten óvja önt, kedvesem, szüksége lesz segedelmére. Jókedvvel jöttem le, de most elkomorodtam. Várjon miről látja meg rajtam ez az öreg úr, hogy veszély fenyeget? Miért óv mindig újra és újra, hogy vigyázzak magamra? Igaz, hogy lord Closeburn, az öreg herczeg, sőt Guildford marquis is nagyon is figyelmes érdeklődést árulnak el irántam, de hiszen nem kerülhetem ki őket, ha társaságukhoz tartozom. Miközben az ebédlőbe vonultunk, megkérdezem lord Standigat-et. — Megengedi, hogy önnel tartsak a vadászaton ? — Persze hogy maradjon csak folyton öreg barátja oldalán, hogy eszünkbe jussanak a szép néransi vadászatok, a házinyúl-lövészet a tópartján, hol ön legelőször vadászott. Elmosolyodtam erre és köszönetem jeléül hálásan hajtottam meg fejemet. De belsőmben csakúgy reszketett szivem a felindulástól a derék öreg úr szavaira. Ha még egy pár szóval többet váltunk, alighanem zokogásra fakadok. Milyen szerencsétlenség nőnek lenni, ha az ember szegény! Mégis — a lord Standigate felidézte szomorú gondolatok ellenére is — nagyszerűen esett az erdei kirándulás. Hiába, a szabad természet a legjobb vigasztaló, mintha a lassan lepergő sárga falevelek alá temetkeztek volna gondjaim. A virágok födte szakadékok mélyén álomba ringatta a szél kétségeimet. Megrészegített a lábamtól eltaposott vadvirágok illata, a harmatos lombok simogató keze, a frissen szántott anyaföld szaga, mely mindig megnyugtató volt izgatott szivemnek. Lord Standigate sarkában voltam mindig és a reggeli megrázkódtatás után most már majdnem boldognak éreztem magamat. A vadászatról bizony szépen meg is feledkeztem. Lady Guildford, aki csatlakozott hozzánk, figyelmeztetett is erre. Büszkén lépdelt vadásza kíséretében, ki már egy foglyot és két nyulat vitt utána: — Úgy látom Nérans kisasszony, hogy a tű jobban áll a kezében, mint a puska. Ugye kedvesem ? — Madame, öt éve már, hogy nem vadásztam, ez talán kiment kissé, aztán mostanig annyira elragadott a mezők, a ligetek szépsége, hogy nem is jutott eszembe vadászni is. — Oh, én meg azt hiszem, hogy csak leplezi ügyetlenségét. — Korántsem, lady Guildford, pár pillanatnyi türelmet kérek, míg bebizonyíthatom ügyetlenségemet. — John, eressze szabadon a kutyákat, parancsolta a kedves teremtés. Aztán felém fordult: — Kíváncsi vagyok reá ! — Kissé sértődötten bár az erőszakolástól, mégis csak nekiszántam magam, midőn láttam, s hogy az egyik kutya nyomon van. A cserjék közül mintegy tizenöt méternyire egy nyúl •• szökött föl. Mielőtt vállhoz kaptam volna fegyveremet máris eldördült a marquise puskája. 1 A nyulat, mely a mezőn át sértetlenül a szem Izzet pasa, a török hadsereg új fővezére . Hasszán Riza pasa, a szkutarii török sereg parancsnoka. .Rónaszéki Gusztáv, a Vígszínház most elhunyt művésze.