Vasárnapi Ujság – 1913

1913-03-02 / 9. szám - Dutka Ákos: Szemek 167. oldal / Költemények - Vargha Gyula: Egy református lelkész temetése 167. oldal / Költemények

9. SZÁM. 1913. 60. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 167 erőa volt a gyanúja, hogy legalább már egy félórája sétálgathatott is a huga azzal az egyet­len czéllal, hogy — ne érkezzék túlságos ko­rán. Mert ez­­ azt a gonosz látszatot kelthette volna, hogy nagyon öli a türelmetlen kíván­csiság. A harczi tűz pírossága már eltűnt az arczá­ról. Inkább valami kedvetlen, fásuló fáradtság nehezedett a vonásaira és árnyékolta be a tekintetét. Mari néni szótlanul fogadta és ő is meg­próbálta egy ideig, hogy ne szóljon. A néma gőgből futotta is vagy öt perczig, de már ak­kor­­ nem ment tovább a flegma. A hangjá­ban csak úgy­­ vonaglott a közömbösség, mikor megkérdezte: — Hát mi az újság Mari néni? Mari néni először selymet fűzött be a hímző tűbe és csak azután válaszolt. —• Semmi fiam. Rendben van minden. Szecseynének mosoly villant át az ajkán. — Tehát volt itt úgy-é? Mari néni csöndesen felelt: — Hát persze, hogy eljött, mikor hivattam. Az asszonykának karikára nyilt a szeme. Fölcsattanó hangon mondotta: — Hivatta­? . . . Mari néni hivatta ? Mari néni bic­czentett a fejével: — Igen, fiam, hivattam. Te azt mondtad, hogy egy óra múlva itt lesz. Hát vártam egy órát. De mert nem jött, hát elküldtem érte . . . Hiszen csak meg kellett neki mondanom a . . . a határozatodat. . . Az asszonyka olyan lett, mint a kit fejbe­vágtak. Az arcza még sápadtabbra vált egy árnyalattal és értetlenül, alig hallhatóan ismé­telte :­­— Nem jött . . . Mari néni pedig rendületlen nyugalommal folytatta: - De mondom, hogy jött, a­mikor hivat­tam ... És aztán egy néhány percz alatt si­mán el is intéztünk mindent. . . Az asszonyka szinte súgva mondta:­­— Elintéztek mindent . . . — Igen. Okos fiú az a Gábor . . . Egyszerre belátta, hogy neked tökéletesen­ igazad van. Tökéletesen . . . Olga asszony föllélegzett. A hangjában a diadalérzet és a keserűség birkózott egymás­sal, mikor kivágta: — Köszönöm ! . . . De hát most kell neki erre rájönnie! . . . Most ... a­mikor már . . . késő! . . . Most ismeri be, hogy nekem van igazam ?. . . Mari néni egészen a hímzése fölé hajolt és így folytatta: — Belátja, hogy teljesen igazad van. Hogy tévedtetek mind a ketten és nem vagytok egy­máshoz valók . . . Egy örökké vérző seb lesz a szive, így mondotta, de nem fog az utadba állani ... És abban is igazságod van, ha el se akarsz búcsúzni tőle . . . Az asszonyka fölpattant. Az arcza halál­sápadt lett és elfáradó hangon tördelte: — Ezt . . . Ezt mondta ? . . . — Ezt. Már hogy ez volt a vége annak, a­mit mondott . . . Kedves Mari néni, mondotta, ez a végzet rendelése. Én, mondotta, más em­berré, mint a ki vagyok, magamat nem tehe­tem. A feleségem, mondotta, nekem ezerszer a szemembe vágta, hogy az én féltékenysé­gem betegség. Hogy beteg ember vagyok!... Hát erre én meg ezt mondom . •—­ Jó. Beteg vagyok. De az ő betege. A betegségem az, hogy nagyon, nagyon szeretem . . . Hát az egy asszonynak a hivatása, hogy otthagyja az urát, mert beteg? . . . Ha tüdőgyulladásom lenne, mondotta, akkor is otthagyna ? .. . Nem hi­szem, mondotta. Akkor bizonyosan ápolna és semmiesetre se lenne azon, hogy a hol fáj nekem, még jobban fájjon. Nem égetne tüzes vassal ott, a­hol a láz is éget . . . Hát akkor, mondotta, ha tudja, hogy beteg vagyok, miért van azon, hogy még betegebb legyek ? . . . Miért nem viselkedik úgy, mondotta, hogy a viselkedése borogatás legyen az én lázas szí­vemen? ... Az az asszony, mondotta, a­ki ezért ott tudja hagyni az urát, csak menjen ... Ha pedig szereti, akkor, mondotta, rohanva megy vissza hozzá, mennél biztosabb benne, hogy — csakugyan beteg . . . Olga asszony tágra nyílt szemmel, fehéren, remegő ajkakkal hallgatta a nénjét. Egy dara­big szóhoz se tudott jutni, aztán csöndesen, valami különös, gyermeki hangon mondta: — És maga mit felelt erre neki, Mari néni?. . . Mari néni ránézett a húgára: — Hát mit felelhet az ember? . . . Hát te mit feleltél volna? Az asszonyka lecsüggesztett karral állt és lehajtott fejjel. Csak a vállát vonogatta és el­telt jó pár percz, mire megszólalt. Én . . . Én — mondotta bizonytalan, sí­rásba hajló hangon. — Én ... De maga, Mari néni okos asszony . . . Mari néni elmosolyodott: —­ Ezzel tán csak nem akarod azt mon­dani, hogy te nem vagy az ? . . . Légy nyu­godt fiam. Én se tudtam neki okosabbat mon­dani, mint azt, hogy: gondolja meg jól még egyszer a dolgot. Mert az ilyen dolgot nagyon meg kell gondolni. . . Azt füllentettem neki, hogy te fél hatkor utazol el ma délután. Tehát van még ideje gondolkodni — öt óráig . . . Öt órakor még itt talál mind a kettőnket. .. Jól mondtam ? . . . Az asszonyka kérdéssel felelt. Csak épen lihegte: — És ő mit mondott? — Semmit. Nem szólt semmit . . . Az asszonyka az órára nézett. Pont négy óra volt. Mari néni megint a hímzésére ha­jolt és szorgalmasan halmozta az öltéseket. Egy árva szót nem szólt többet. A fiatal as­­szony a sarokba ült és nagykendőt vett a vál­lára. A szeme rámeredt az órára, a­mely nyu­godtan, egyenletesen ketyegett. Mari néni egy­szer egy pillanatra abbanhagyta a munkát és a sarok felé nézett: — Mi az fiam? Fázol? Az asszony mohón felelt: — Oh, dehogy! Többet nem tudott mondani, mert vaczog­tak a fogai. Szerencsére a néni nem vette észre. Buzgón kézimunkázott tovább. Négy óra húsz percz. Az előszobában éles csengetés. Az asszonyka villámgyorsan pattan föl a sarokból és az ajtónál terem. És a kö­vetkező pillanatban két kar fonja át a Mari néni fejét, egy lángoló arcz simul az arczá­hoz és súgja a fülébe izzón, repesőn: — Ő az! ... Be se várta az öt órát . . . Tudtam . . . BARO HATVAN­Y-DEUTSCH SÁNDOR, (1852-1913.) EGY REFORMÁTUS LELKÉSZ TEMETÉSE. Szép februári nap volt, odafenn Tavaszi kéken ragyogott a menny. Csupán legalján elmosódva, távol, Borongott ködből halvány szürke sávoly. Köröskörül fehéren állt a táj, Egészen összefolyt domb és lapály, De sötét volt a temető a gyásztól, Sirjába most tér a jó lelkipásztor. Könny minden arezon, könny és áhítat, A szárnyaló ének magasra hat, Az elszállt lelket mintha még elérve kisérni vágynék föl az Úr elébe. A távolból harangszó csendül át, Egy ősz pap mondja buzgón az imát, rá hallik az özvegy s árvák zokogása S a sírba hulló hantok zuhogása. Oh, a ki most e bús üregbe szállt, Palástosan nyilt sírnál hányszor állt, Ajkán az Úr engesztelő igéje, Melytől a sírnak meghajnallik éje. S míg folyt a tiszta, balzsamos beszéd, Ki látta küzdő szivét és eszét ? Mert hallgatott a kétség, mélyre zárva, Csupán a hit röppen fel ajakára. De, melyet görcsösen ölelt, a hit, Nem csalta-é meg lelke álmait? S ki úgy csengett fényért a homályban, Ott áll-e most az örök fény honában ? Vagy mindenestől rejti őt a hant, Nem tud, nem ért, nem érez ott alant, Felejtve mindent... Majd őt is felejtik, Most még siratják, de ki tudja, meddig?. . A széles út a temetőn kívül Olyan, mint össze nagy vásár ha gyűl, Nincs szem­-száma szánnak és szekérnek, Nyers tréfaszót folytatnak a legények. A sorban egy-egy csillogó fogat, Toporzékolnak a tüzes lovak, A dombról meg víg gyermekek csoportja Szánkázik a fényes havon, sikongva. Itt nem törődik vele senki már, Mosolyg az ég, nevet a napsugár, Szegény halott, mit is törődne veled A büszke, boldog, diadalmas élet ? ! Varga Gyula: SZEMEK. Minden silány rossz homlok alatt, Szemek ülnek, néznek és vigyáznak ; Éhes, vagy vén jóllakott szemek, Tükrei örömnek, gondnak és gyásznak. Szemek, fürgék, hazugak, hívek, Vidámak, törtek, szelídek, gonoszak, Szomjas, éber, vigyázó szemek ; Néznek, keresnek, hisznek vagy tagadnak. De nincs még egy oly átkozott szem, Olyan szomjas, játékos és meddő. Mint az én két álmodó szemem, Olyan bolond, távolba merengő. Mások látnak, czéloznak, mérnek, Szikráznak, félnek, — parancsot adnak, Az enyém meg tétlen, álmodva játszik Ezer színével a fénynek , a napnak. Mások lesnek, elém kerülnek, Kaczagnak és vígan kijátsznak, Míg az enyémek balga, vakon A végtelenség útjára vigyáznak. Bennök mindig titkok árnya leng : Valami szent, gyönyörű-szép átok, Éber, élelmes, víg szemek között, Én vagyok a vak, ki­csodákat látok. Dutka Ákos.

Next