Vasárnapi Ujság – 1913
1913-11-30 / 48. szám - Ambrus Balázs: Eredj haza 950. oldal / Költemények - Régi levelek. Elbeszélés. Írta Erdős Renée 950. oldal / Regények; elbeszélések; genreképek
1950 VASÁRNAPI UJSÁGr. 47. SZÁM. 1913. 60. ÉVFOLYAM. RÉGI LEVELEK. Elbeszélés. — Irta ERDŐS BENÉE. Ezeket a sorokat olvastam pár nap előtt egy elsárgult könyvből, a mely nyomatott Veneziában, ezerötszázhatvanban, Francesco Sansovino nyomdájában s a melynek eredeti pergamen kötése a régi elefántcsontok meleg barna fényével vetekedik s a melyben belül a Piccolominiak háromholdas exlibrise van. «Szeressen engem! Ha azt hihetném, hogy nem leszek terhére, elmennék ma este Marcohoz, hogy legalább három szót halljak az ön ajkáról és három szóval felelhessek rá . . . Szeressen engem ...» És tovább: «Immár úgy érzem, hogy csak azalatt az idő alatt élek, mialatt emlékével foglalkozom. Szeressen engem !» «Vággyal várom, hogy híreket küldjön és egész napom azzal telik el, hogy készítem a lelkem azok befogadására. Ha önnek is olyan nagy lelki szükség volna leírni e szót: szeressen engem, mint nekem, milyen boldogság volna. Szeressen engem !» Amatemi! Amatemi! Amatemi! E mille volta amatemi! Vi priego, amatemi, et se bene io non ve ne pregassi: amatemi, che il cie lo et le stelle il vogliono et vorran sempre . . . «Kérem, hogy szeressen engem s habár nem kérném is, szeressen engem, mert az ég és a csillagok így akarják és így fogják akarni örökké . . . Ezek a Pietro Bembo kardinális ifjúkori levelei és a mint az ember köztük lapoz, nem is hinné, hogy Monsignore ekkor már harmincz éves volt, annyira tele hévvel, fiatalos lendülettel, remegő epedéssel, vággyal és folyton ömlő, de mégis decens könnyekkel, ezeknek a leveleknek minden sora. Az asszony, az asszonyok, akikhez íródtak, nincsenek megnevezve. De jobbára Veneziában éltek, ott ahol Bembo és jobbára férjes asszonyok voltak, mert e leveleket a nagy kardinális meghitt barátokkal, szolgákkal vagy a tulajdon fivérével titokban csempésztette a madonna kezeibe. Szép levelek, az akkori írásművészet remekei. A dolce stile finom illatozó virágaival teleszórva. Azt hiszem manapság harmincz éves férfiú túl van az ilyen leveleken. Szégyelné leírni őket. Folyton a halálról, az elmúlásról érzelmesen beszélni, kétségbeesett éjszakák álmatlan gyötrelmeit leirni! A kegyetlen kedves szivét panaszos és mégis alázatos és gyöngéd kitörésekkel lágyítani! Elutazással ijesztgetni, aztán mégis ottmaradni. Búcsúzni, mindig búcsúzni és visszatérni. Titkos találkák ígért varázsát előre megélni, képzeletben és gondolatban, számítgatni az órákat, a perczeket. .. Ezek a levelek mind 1500 körül és a rákövetkező pár esztendőben íródtak, tehát akkor, amikor Petrarca hatása még nem hunyt le az irodalomban és amikor még a legszebb és legillőbb dolog volt a levelet egy szonettel befejezni. Nagyon sok ilyen kis szonett van Bembo bíboros levelei között is. Többé-kevésbbé szépek, gyöngédek, meghatók, tele annak a kornak a lovagias érzelmességével. Nem hiányzanak belőle Poliziano könnyed és finom formái sem, az akkor oly divatos Polizianoéi s a végső akkordja kiszáll halkan és diszkréten,mint egy epedő sóhaj. De minden szerelmes levél egyforma. A tizenötödik században sem lehetett erről a témáról mást írni, mint manapság. És ha egyideig a levelek áradoznak az epedéstől, később a boldogságtól olvadnak föl. Még később kis féltékenységi processzusok kerülnek sorra. Neheztelések, kisebb összeveszések, aztán nagyobbak. Aztán megszűnik a levelezés madonnával és megkezdődik egy másik, az új madonnával. A régi, a rendes dolog, amiben a későbbi kardinális csak úgy nem kivétel, mint korának többi jeles férfia, akiknek levelezései itt-ott fennmaradtak. Kortörténetileg sokkal fontosabbak és érdekesebbek azok a levelek, amelyeket korának kiváló asszonyaihoz irt: Lucretia Borgiához, Ferrara herczegnőjéhez, Vittoria Colonnához a költőnőhöz, Lisabetta Gonzagához és a többi fejedelemasszonyokhoz, a kiknek udvarainál megfordult s a kikkel részben rokonságban, részben baráti szoros összeköttetésben volt. A Borgia Lucretia rossz hírét, amit a romantikus iskola kissé kihasznált az irodalomban, ezek a levelek ugyancsak rehabilitálják. VI. Sándor pápa leánya valóban nem egyéb ezekben a levelekben, mint egy áldott szelíd családanya, egy műveltlelkű irodalmi hölgy, egy korrekt fejedelmi nő, a ki feddhetetlen udvartartásban él és a kinek minden évben szerencsét kell kívánni a sikerült szüléséhez. Itt, ezekben a levelekben Bembo a tökéletes és finom udvaroncz és litterátus, a ki daczára a könnyed, finom csevegő hangnak, a melyen ír, soha egy perezre sem felejti el, hogy egy hatalmas «állam» fejedelemnőjével beszél, míg a Vittoria Colonnához, a költőnőhöz irt leveleiben több a közvetlenség, az igazi melegség, hogy ne mondjam collegialitás. Egy helyütt még arra is megkéri őt, hogy bizonyos Bartholomeo Caracciolo örököseivel fizettesse ki a neki járó kétszázharmincz arany forint bérösszeget, mert ha nem, per elé viszi a dolgot. A végén ugyan bocsánatot kér, hogy ilyen kicsinyes dolgokkal untatta és így fejezi be levelét: «A cui bacio la dotta mano.» A kinek tudós kezét csókolom. Vittoria Colonna elküldi neki az arczképét és gyakran a verseit, amiket Bembo áradozva köszön meg. Egy helyütt azt írja neki: «A vers első fele oly szép volt, hogy valóban ön túlhaladta általa nemét, a másik felével pedig saját magát haladta túl.» Ennél többet nem lehet és nem is kell egy költőnőnek mondani. Sem levelet szebben befejezni mint így: Monteneveti sana, Signora mia carissima, osservandissima, valorosissima. És Vittoria Colonna nemcsak mint költőnő, de mint asszony is rászolgált ezekre a superlativusokra. Nagy elme volt és kiválóan előkelő lélek. Ő volt az, aki a nagy, keserű titánt, Michelangelót, az ő aggságában a leglángolóbb és legszebb szerelmi versek írására lelkesítette. Már nem élt Gyula pápa és nem élt Raffaello és nem élt a titokzatos Leonardo. Michelangelo egészen egyedül maradt a nagy korszakkal, a mely őt és a többieket szülte. És akkor csak ez az asszony volt a kiért élt, az «őrgrófné», a kiért dolgozott, a ki talán az egyetlen szerelme volt egész életében. E levelek közt még érdekesek azok, a miket Bembo kardinális — persze jóval később — (1540 körül) Helénához, a leányához ir. Mint apa határozottan szigorúnak bizonyul a negyven év előtti epedő, gyöngéd, sóhajtozó szerelmes. Leányát Padovában, egy zárdában nevelteti és a legkisebb szórakozástól is eltiltja. Folytonos szemrehányásokkal illeti, amiért nem tanul semmit, elhanyagolja kötelességeit és nem győzi különösen engedelmességre inteni a főnöknője iránt. Azt szeretné, ha apácza lenne belőle, de úgy látszik Bembo leánya nagyon élénk, temperamentumos és az életet kedvelő és nem hajlandó valami nagyon a zárdai életre. Egy ízben kijelenti apjának, hogy muzsikálni akar tanulni, mire az ijedten és feddőleg írja neki vissza : «Te talán a te fiatal korod folytán nem tudod, hogy a zene a könnyű és hiú asszonyok foglalkozása. És én azt szeretném, ha te komolyabb, szűziesebb és szemérmesebb volnál minden asszonynál, aki csak a földön él. Ezenkívül pedig ha rosszul játszol, a zene neked igen kevés örömet fog szerezni és nem kevesebb szégyent. Hogy pedig jól játssz az lehetetlen máskép, ha csak nem szánsz rá tíz-tizenkét esztendőt a tanulásra, amely idő alatt gondolnod sem volna szabad másra. És hogy ez mennyire neked való, te magadtól is tudhatod, nem kell, hogy én mondjam . . . Hagyj fel tehát ezzel a hiú és könnyelmű gondolattal és igyekezz inkább, hogy alázatos, okos, jó és engedelmes légy és ne kapasd el magad ilyen vágyaktól, sőt igyekezz azoknak teljes lelkedből ellentállni. És ha a te társnőid azt kívánják, hogy te a kedvükért zenélni tanulj, mondd nekik, hogy nem akarod kinevettetni magadat általuk. Elégedj meg az irodalommal és a varrással, amely két dolog, ha jól műveled, nem kicsiny érdemedre szolgál . . . Nem lehet mondani, hogy Bembo e ponton túl szigorú volt. Foglalkozásnak ez a kettő valóban elég egy asszony számára. De Heléna nyilván egyiket sem űzte sokáig, mert e levél után (mely 1541-ben íródott) öt esztendővel, Bembo leánya már férjhez is ment egy veneziai előkelő ifjú patricziushoz, sőt ez évben már gyermeke is született és Bembónak hozzá irott levele már a dajkának és egyéb családi ügyeknek van szentelve. — Különös idők — gondolom magamban, a míg e könyveket lapozom, e régi leveleket és a rinascimento egész levegője itt tüzel körülöttem. Mintha az isteni erők összetömörültek volna, hogy egyszerre izzón, és fékevesztetten törjenek ki az emberi lelkeken keresztül... Minden lángban állt, minden magamagának a legmélyebb és legemberibb megnyilatkozását kereste. Sehol semmi félség, semmi habozás. Mindenből minden volt. Veneziában Bembo, Firenzében Savanarola, Sienában San Bernardo, Ferrarában Borgia Lucretia és Benvenuto Cellini utazott Francziaországba szobrokat csinálni a versaillesi udvar számára. És ezek az emberek az ő egész életüket méltón és stílusosan élték végig, nem mert erre törekedtek, de mert nem is tudták volna másképen. Valami nagy, nagy tökéletesség volt abban, amint éltek és gondolkodtak és a bűneik is mintha hősiesebbek, szebbek, bátrabbak lettek volna. 1540-ben azt írja Bembo Artusina Legli Aleottinak, hajdani barátnőjének, a levele végén : «Vigyázzon az egészségére, hogy még sok ideig életben maradjon a barátai örömére, akik közé hiszem engemet is sorol. Én most járom a hetvenedik életévemet, ha jól tudom ön is ennyi idős, vagy esetleg még pár évvel idősebb. A mi Urunk Istenünk tartsa meg örömben és boldogságban.» E leveleket később Bembo fia, Monsignore Bembo adta át a nyilvánosságnak, csak igen kevéssel az apja halála után. Noha magánlevelek voltak és hellyel közel kényes tartalmúak, még sem maradhattak sokáig elrejtve és homályban. Mert művészet volt és irodalom a levelekben s egy nagyszerű emberi élet adatai, amik akkor minden pozitív értékkel egyet jelentettek. EREDJ HAZA. Még él a nyár és virágos a föld, A város alja üde, sűrű zöld. Itt-ott csillannak hófehér ruhák S hűs ernyők alatt állanak a fák Oly jó állni egy magános hegyen S nézni, a vonat dél felé megyen, Kitárt karokkal fennen állani S az életet titokban áldani. Most elment tőled minden, a mi rosz, A bánat, a mely mindenből kifoszt, Az emlék, a mint halkan sírdogál, Csúf háború és keserű halál, Egy súlyos, meleg békülés e perez S te elindulsz és elindulni mersz. Oh jó ilyenkor csendben állani S az esti harangszóval szállani, Elmenni messzi s hallani szavát (Oh kedvesem .. . hát bántották magát.) Elmenni messze s fogni a szivét, Olyan melegen, mint tévedt csibét, Vigasztalni... (oly messze még a sír, Légy jó kis lány és éjszaka ne sírj.) Vagy visszatérni... Lám, hogy süt a nap, Fogd a kezed és békíts meg magad, Nézd a virágos gazdag kerteket És felejtsd el száz bukott tervedet, Felejtsd, mi benned el nem alhatik, Hogy minden arcz mögött csontváz lakik, Hogy fáj a sors és folynak a sebek S lassan meghalnak mind a betegek, — Oh higyj magadnak, Vagy, ha nem hiszel, Fedd el, hogy belül tagadást viszel S hogy bánatod senki se lássa itt, Ereszd le lelked nehéz rácsait. Úgyis borult. Már itt az éjszaka Eredj haza . . . Eredj haza. Ambrus Balázs.