Vasárnapi Ujság – 1914
1914-06-28 / 26. szám - Az utolsó kaland. Írta Nagy Lajos 510. oldal / Regények; elbeszélések; genreképek
510 pp | "J • • • VASÁRNAPI ÚJSÁG. 26. SZÁM. 1914. 61. ÉVFOLYAM. AZ UTOLSÓ KALAND. Elbeszéli a férj a feleségének. — Irta Nagy Lajos. ... De csak ezt az egyet! Mert nem szép, ha a férj a feleségének legénykori kalandjaival dicsekszik. Ezt az egyet elmondom, mert ez nem dicsőség, hanem kudarcz volt. Tehát . . . emlékszel úgy-e, hogy esténként együtt sétáltunk hűs utczatokban és csöndes, megértő beszéd árjában ömölt egymásba a lelkünk. Néha már a házasságra is gondoltunk, de olyankor mindig egészen másról beszéltünk. Olykor-olykor pedig elhallgattunk és bizonyára mind a ketten boldog melankóliával viseltük hallgatagságunk terhét, mert már szívünkben hordoztuk a gyönyörű bizonyosságra vezérlő indulatokat. Egyszer, — talán erről a neked jelentéktelen, de neked emlékezetes estéről is tudsz még, — igen lehangoltan, bánatosan, nehezen vettem tőled búcsút; másnap aztán vidáman, habozás nélküli hangon, mintegy bilincsek alól feloldódva megkértem a te drága kezed. (A férj megcsókolja az asszonya fehér kezét és innentől fogva az elbeszélés végéig meleg szeretettel tartja a jobbjában, a balkezével néha lágyan megsimogatja.) Megvallom neked, bár szerettelek, feleségül elvenni mégsem akartalak. Legalább is haboztam, valamennyi sétánk után latolgattam a házasság mellett és a házasság ellen szóló érveket. Az akkori lelkiállapotomat leghivebben megértetem veled, a sokszor használt, de még mindig jó hasonlathoz folyamodom : gondolj a mérlegre, még pedig a gyógyszerész könnyű kis mérlegére, mellyel a pehelynyi súlyú finom porokat is pontosan leméri. Az én lelkem akkor egy ilyen mérleg volt, elhatározásomat parányi okok is jobbra, vagy balra billenthették. Azon a napon, amelynek estéjén oly lehangoltan és nehezen vettem tőled búcsút, — talán arra is emlékszel, hogy faggattál és én enyhe rosszulléttel mentegettem magam, — azon a napon elhatároztam, hogy nem veszlek feleségül. Elhatároztam, hogy ha komoly szerelemmel szeretlek is immár, kitépem lelkemből a feléd törő érzést, megmaradok a szabad és változatos legényélet gondtalan barangolójának, semmi esetre sem hajtom fejemet a házasság igájába. Azt mondtam ugyebár, hogy abban az időben bármilyen kicsiny ok is jobbra vagy balra szökkenthette ki reszketeg elhatározásomat. Nos, a mérleg azon a napon balra lendült; a parányi súly, amely a mérleg balsó kis serpenyőjébe hullott, egy asszonyi tekintet volt... A körúton jártam aznap délután, amikor megpillantottam egy éltesebb úr karján egy gyönyörű, fiatal asszonykát. Első tekintetre csak annyit láttam, amennyit a szemem egyszeriben felfogott, hogy a nő szép és kívánatos és csak azután ismertem meg őt. Életem legpompásabb nője volt, a legkülönb azok közt, akiket valaha boldog szerelemmel szerethettem. Igen, az a remek asszony valamikor az enyém volt, de rövidesen el is veszítettem őt, mert a könnyűszívű kalandhajhászok módja szerint komiszul bántam vele. Haraggal váltunk el, a nő nem is fogadta többé a köszöntésemet.Az asszony kiváncsiságtól űzve megtöri a férje szavát és az asszonyról kérdezősködik. A férj könnyed kézmozdulattal hárítja el a kérdést.) Ahogy hosszú idő multán akkor újra láttam őt, férjének oldalán, meglepődve erősen megnéztem. Ő is meglátott engem. Az arcra nyugodt maradt, sem haragról, sem meglepődésről nem beszélt, mindössze szemeinek egy bársonyos pillantása esett rám. Az én emlékezésemet fölriasztotta ez a pillantás és régi órák gyönyörűségeire gondoltam. Izzó képek jelentek meg előttem és megejtettek: minden friss állításomat belemagyaráztam abba az egyetlen egy pillantásba. Azt hittem, hogy beszélt az a pillantás, boldogtalanságról, meddő sóvárgásról panaszkodott; úgy láttam, hogy abból a röpke pillantásból is fájdalmas szemrehányás szállt felém. És az asszonyi pillantás elég volt akkor arra, hogy egyszerre gondoljak a legényélet minden gyönyörűségére és hogy dicsőségnek tartsam a szerelmi kalandok mentül hazárdabb sorozatát. Hirtelen, mint sivár börtöntől, kétségbeesetten riadtam meg a házasság gondolatától. Nem, nem vagyok férjnek való — ezt állapítottam meg, — nem tehetek boldogtalanná egy kedves jó nőt az által, hogy sorsát a magam fékezhetetlen csapodárságához kapcsolom. Ez történt velem azon a napon, amelynek estéjén oly lehangoltan váltam el tőled. Azt hittem, hogy válásunk egyúttal szakítás is és ez a gondolat bizony szomorúvá tett. Másnap vidám hangulattal jártam-keltem és ezt nem veheted tőlem ma sem rosz néven, mert hiszen én veled semmit nem közöltem, elhatározásomat tehát még meg is másíthattam és így csupán mintegy feltételes szabadságban állónak éreztem magamat. (Az asszony boldogan mosolyog, mert hiszen mindenen diadalmaskodott, némi kényszeredettség azonban mégis van a mosolyában. A férj áradozva szorongatja az asszony kezét. Egész délután sétálgattam, mondjuk próbálgattam legújabb szabadságomat. Kimentem a Városligetbe is, mindenütt kutatva, büszkén néztem szét és merészen kapcsoltam bele tekintetemet a szemközt jövő nők pillantásába. Kimondhatatlanul kellemes kíváncsiság kezdett izgatni, hogy vájjon ki lesz izzódásaim új tárgya, milyen lesz a nő — vajonezerféleképen gyönyörű seregéből a nőknek, — akit szeretni fogok. Betértem azután egy katonazenés kávéházi terraszra. Szombat délután volt, a terrasz tele volt vendégekkel. A székek csaknem közvetlenül egymás mellett állottak, a vendégek oly zsúfoltan ültek, hogy bizonyos messzeségről nézve úgy látszott, mintha egymást érintve, egymásnak feszülve ülnének az asztalaik körül. Egy kevéske, úgyszólván csak egy talpalattnyi üres helyet találtam, oda egy külön kis asztalkát helyeztettem a pinczérrel, mialatt a katonazenekar az uzsonnázó zajos sokadalomnak Canio panaszos, siró szerelmi áriáját fútta a Bajazzókból. (Ez éppen megfelelő zenekíséret egy nehézkes kávéházi elhelyezkedéshez.) Leültem a kis asztalhoz és körülnéztem a vendégek sokaságán, persze csinos női arczokat kutattam. Egyszerre csak megpillantottam a gyönyörű asszonyt, egykori kedvenczemet, akit előtte való napon a körúton láttam. A férjével jött, megálltak, ő a homlokát összeránczolva ideges bosszúsággal futtatta keresztül a tekintetét a terraszon, nyilván helyet keresett és nem talált. A tekintete rajtam is átsiklott, talán meg is akadt egy pillanatra, de mindenesetre közönyös maradt és lendült tovább. (A hallgató asszony most kissé előre hajol és nagyon komoly arczczal figyel.) A szivem erőset dobbant, éreztem, hogy egy kicsit el is sápadok. Kalandra törtetőknél ez rosz jel! Pedig nekem már merész gondolatom támadt, hirtelenében minden feladatnál dicsőbbnek toppant a fantáziám elé : őt újra meghódítani, szeretni, vele boldognak lenni. Nincs nő, — vélekedtem, — aki fölérhet vele ! Eszembe jutott a tegnapi bársonyos pillantás és én mindenben, amit arra a pillantásra ráfogtam, szentül hittem. Fölütöttem a fejem, mintegy jelentkezőn és az asszony figyelmét magamra hivón. Ugye láttál már ilyen pózban férfit és ugye utálatos volt, hasonlatos a szimatoló kopóhoz ?. .. Fölütöttem a fejem, de vereség ért. Mert az asszony kereső tekintete tovább ivett ide-oda, szállongván a nyüzsgő fejek fölött, az enyém fölött is, a leghidegebb közönyösséggel. Nem értettem a dolgot. Mi volt hát a tegnapi pillantás? Talán semmi, csupán képzelődés? Talán ő még most is haragszik rám, gyűlöl, megvet, — vagy ennél is rosszabb, közömbös vagyok neki, nem törődik velem, még egy lesújtó tekintetre sem méltat ? Vállalkozásom annál kitűnőbb, minél nehezebb a feladat, minél nagyobb ellenállást kell legyőznöm, — állapítottam meg. Ha közönyös marad, majd felverem a közönyösségét, ha gyűlöl, majd kiengesztelem. A szép asszony arcza egyszerre földerült. Oh, nem rám nézett, hanem egy asztalra, a terrasz szélén, amelynek vendégei felállottak és távozni készültek. Kedves mosollyal szólt hátra az urának, az komoly arczczal bólintott és megindultak az üres asztal felé, úgy, hogy elől — úttörőnek — a férfi haladt. Útjuk épen az én asztalkám mellett vezetett el. Közöttem és a szomszédos vendég között egy keskeny szabad hely maradt átjárónak. Én a hölgy közeledtére talán egy kissé remegtem is. A férj, vékony ember létére, oldalt fordulva, szép simán átsiklott a kis helyen, az asszony azonban, mivel hogy szabad lett volt, nem fért el, utat kellett nyitnom maszámára. Ő rám nézett és nagyon bájosan el a mosolyodva mondta : — Szabad? Én gyorsan, de ügyetlenül és kapkodó mozgással álltam fel, hogy utat nyissak neki, a székemet is félre toltam. Arczom egészen az ő arcza közelébe jutott, ő szemérmesen a földre nézett. Engem forróság öntött el és reszketve súgtam fülébe a banális szavakat: — Hogy van, drága Magda? Ő elvonult, a kérdésemre természetesen nem felelhetett, de nem is reagált rá semmiképen, azaz, hogy igen, mert a mosolya elállt, mintegy lehullott az ajkairól, egyszerre Az üres asztalhoz jutottak, leültek, ő úgy ült, bár láttam, nem szándékkal, hanem mert úgy került a helye, hogy épen szembe jutott velem. Én föllélekzettem, egyelőre még meg voltam elégedve mindennel, mert hiszen a legelső lépést a közeledésre reszketve epedő kérdésemmel megtettem. De vajjon miért szűnt meg hirtelen a mosolya? . . . Feléje fordultam és vártam, hogy tekintetünk egybe kapcsolódjék , és meginduljon szemeink beszédének édes árja, sokáig nem nézett föl, azután fölnézett, szétjártatta a tekintetét, engem azonban nem ajándékozott meg a pillantásával. Nyugtalanul fészkelődtem a helyemen, szegtem, mozogtam, bosszankodtam és tépelődtem, Ismét fölnézett, előre, el a fejem mellett, mintha a fejem helyén csak levegő lett volna. Egy mukkot nem értettem most már semmiből, ami mindeddig köztünk történt. Mereven bámultam a szép és érthetetlen asszonyra, hogy ezáltal vonjam magamra a figyelmét. Talán nem hallotta volna a suttogásomat? Ez lehetetlenség! Hallania kellett. Oly szépen, tisztán kérdeztem: — Hogy van, drága Magda? A «Magdát» valósággal énekeltem. Érzelmesen, mint ahogy az ő «drága» nevét énekelni illik. A mosolya egyszerre megszűnt! Pedig oly kedvesen, szinte kínálkozóan mosolygott. Érthetetlen dolog ! Kínomban mind merevebben és merevebben, sőt bizonyára már egész bambán bámultam feléje és gépiesen suttogtam el újra és újra a nevét, hogy: «Magda.» Hasztalanul. Minden ágálásomnak csupán egyetlen egy eredménye lett, egy tekintet, mégpedig nem haragos vagy gyűlölködő, hanem a legtökéletesebb, felülmúlhatatlan megvetés tekintete. Ettől a a tekintettől aztán kissé lehűltem és kijózanodtam. És ez jót tett nekem, mert hirtelen eszembe jutottak, most szörnyűködj el!), hogy őt nem Magdának, hanem Editnek hívják. Edit-nek! . . . Magdának pedig egy egészen más nőt hivnak, egy egészen mást a volt barátnőim közül. Rettenetes! (Az asszony elkezd kaczagni, csak úgy rázkódik a nevetéstől és a könnyei csurognak. Legalább tíz perczet nevet. A férj türelmesen vár, amíg az asszony nevetése alább hagy.) Elismerem, hogy komikus ez a csattanó, de én még ma sem tudok rajta nevetni. Hihetetlenül rút dolog: elfelejteni valakinek a nevét, a kit szerettünk és a ki a mienk volt. Az a megvető asszonyi tekintet egyszerre porig sújtott, egyszerre hamuvá perzselt. Fizettem, elsiettem, valósággal rohantam, menekültem. Nincs szó, amellyel szégyenérzésemet leírhatnám. A kudarcz óriási volt. De ebben a kudarczban, a szégyenérzésben, a bűntudatban megvilágosodott az értelmem, egy új nézőpontot adott az a kudarcz, amelyből gyalázatosan silánynak, rútnak és nevetségesnek találtam a férfi folytonos kalandhajhászását, nők után való futkosását. Tehát, ugy-e, ismét egy női tekintet . . . (Az elbeszélés utolsó szavait az ura beszédébe vágva az asszony mondja el: — ... Ismét egy női tekintet volt az a parányi súly, legalább egy mázsácska! amelyik belehullott abba a bizonyos kis mérlegbe és a maga elhatározását végérvényesen jobbra billentette.)