Vasárnapi Ujság – 1914
1914-07-19 / 29. szám - Halálugrás. Elbeszélés. Írta Szini Gyula 570. oldal / Regények; elbeszélések; genreképek
570 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 29. SZÁM. 11114. 61. ÉVFOLYAM. HALÁLUGRÁS. Elbeszélés. — írta SZÍNI GYULA. A parkban itt-ott félköralakú karéjok voltak kinyesve a taxusbokrok sűrű rendjéből. És ezekbe az esti virágillattól mámoros fészkekbe fiatal asszonyok és leányok bújtak el a lampionok tarka japáni pillangói alá, amelyek a sötét lombpamacsok közül villogtak elő. A nők a hódolóik udvarában kis tea-asztalok körül ültek fehér lakkos csecse-becse székeken. Fejük fölött magas czédrusok szeszélyesen görbe és görcsös ágaikkal nyújtották föl legyező-alakú lombkoronájukat a holdvilágos ezüst portól csillámló égre. Az asszonyok nagyon is simuló, lágy khinai selymekbe burkolóztak. Parányi lábaik és ikráik finom pókháló-harisnyákból fehéredtek ki. Mezítelen vállukat és keblüket lehajtották, mint a mámoros írisz a szirmát, ha magához akarja csábítani a tétova pillangót. A női arczvonások a lampionok színesen megszűrt fényében szinte tündériesen átszellemültek. Szemöldökeik íve hajlottabb, merészebb lett. Szemük karikája megnőtt. Ajkaik bársonyosak lettek. Csupasz karjaik puhábbakká, polipszerűekké változtak át. Némely fekete hajkorona meduza-tincseket bocsátott le a márványos és mégis forró keblekre. A nők körül magas termetű, darázs derekú férfiak hajladoztak. Fehér ingmellük kirikított a karcsú frakkjukból. Borotvált arczuk mozgékony idegeivel pajkos gondolatok és szatírvágyak játszottak. — Veszedelmesen és féktelenül boldog vagyok — súgta Alarik egy asszony fülébe — mert érzem, hogy ma meg fogok halni. — Ne tréfáljon — felelte halkan és ijedten az asszony — mert a férjem még meg találná hallani. — A derék lord Gillingham ! — szólt gúnyosan Alarik. — Halálommal legalább az ő talpra nem esett vicczeitől is megszabadulok. — Maga nem fog meghalni — suttogta az asszony, — mert még tud boszankodni. — Majd meglátja!... — fenyegetőzött Alarik. Egy csillag szaladt le az égen, mint valami titokzatosan iokréta a minden titkok feketetábláján. Alarik babonásan megremegett. — Miért gondol maga ma folyton a halálra? — kérdezte lady Gillingham. — Mert halálosan szerelmes vagyok beléd — felelte Alarik. Lady Gillingham letépett egy írisz-virágot és átadta Alariknak . — Ezért a virágért — szólt — kapni fogok magától egy készlet bruxellesi csipkét. Bruxelles nincs messze . . . — De én nem utazom el — mondta Alarik — mert ebben én már nem lelek gyönyörűséget. Itt akarok maradni a maga oldalán. Életem utolsó óráit talán máshol töltsem? — Nem hiszek magának — felelte az asszony. — A mi körünkben nem halnak meg olyan könnyen az emberek. — Ebben általánosságban igaza van — mondta Alarik — de én kivétel vagyok. Meg kell halnom. Ugy vagyok mint aki meredek lejtőn hajtja a kocsiját és nem tudja, hogy a sziklafalon túl, amely a kilátást elzárja előle, van-e még út vagy Csak az örvény tátong. A lovakat már nem tudom visszarántani. — Magyarázza meg világosabban — kérte a lady. — Sok unalmas részletet kellene elmondanom. Nem akarom vele terhelni. — Mindent mondjon el — felelte lady Gillingham — mert mindent tudni akarok. — Jó, hát elmondom — szólt Alarik — de ha unatkozni fog, ne rám vessen. Először is kártyaadósságom van, amely holnap esedékes. Holnap jár le a halasztás határideje is, amelyet hitelezőim visszavonhatatlanul utoljára engedélyeztek. És harmadszor, holnap kell véglegesen nyilatkoznom, hogy elveszem-e feleségül Snyders kisasszonyt. — Kérje meg a kezét... — felelte az asszony nagyon halkan, nagyon gyönge hangon. — Nem tudom, hogy egyáltalán szóba fog-e velem állni Snyders kisasszony, mert már megsúgták neki, hogy én csak magát szeretem. lady Gillingham ! — De Snyders kisasszony kimondhatatlanul szereti önt — szólt a lady és mindent megtudna bocsájtani önnek. — Már nem — mondta Alarik — aminek a legbiztosabb jele, hogy Ellen kisasszony . . . azaz, bocsánat. . . Snyders kisasszony el sem jött erre a mai kerti estélyre. •— Történt maguk fődött lady Gillingham közt valami? — érdek— Történt — felelte Alarik meglepően nyugodtan. — Megmondtam Ellen kisasszonynak, hogy csakis magát szeretem, Polly! — Megőrült ? . . . — riadt föl lady Gillingham és az arcza sápadtabb lett, mint a holdé. — Gyalázat, amit művelt! Elárult engem, kiszolgáltatta a világnak a mi titkunkat, amely inkább az enyém, mint az öné. Maga megesküdött előttem, hogy soha senkinek nem fog szólni. Most pedig megszegte az esküjét! Hitvány, becstelen és férfiatlan eljárás a magáé! — Őrültség volt, tudom — szólt Alarik — de egyszer ki kellett törnie belőlem. Mert az én szerelmem túllángol már minden tébolyon. — Különös őrültség az öné — szólt gúnyosan lady Gillingham — van benne rendszer. Csak nekem ártott vele, saját magának nem. Önre nézve merő dicsőség, hogy lord Gillingham felesége ... a szeretője. — Az oltárképem, az ideálom! — sietett felelni Alarik. — Mert természetesen csak azt vallottam meg Ellen kisasszonynak, hogy szerelmes vagyok önbe, sőt még azt is hozzátettem, hogy sajnos, ön nem viszonozza ezt az érzelmemet. — Ezzel még gyanúsabbá tett engem Snyders kisasszony előtt. Most már sejteni fogja az . . . igazat! — Nem tehettem máskép — szólt Alarik. — Azt a bolond leányt csak drasztikus módon tudtam lerázni a nyakamról. Már utálom a sok pénzét, amivel meg akarta vásárolni az én szerelmemet, amely nem eladó. Egész lényem, zserelmem minden önzése fölháborodott ellene . . . nem bírtam tovább ! . . . — Most már értem ... — sziszegett a lady — hiszen ön saját magát kergeti a halálba! Én már nem tudok segíteni magán. Valamennyi ékszerem zálogban van. A lord több pénzt már nem ad nekem. Mindent, amim volt, odaadtam magának. Akár hiszi, akár nem, szegényebb vagyok, mint a legszegényebb asszony... A lord olyan fösvény lett egyszerre, mintha mindent megtudott volna rólunk ... Ki tudja, meddig leszek még lady Gillingham ! . . . Alarik a szavak súlya alatt valósággal összeroppant és alig mert az asszony szemébe nézni. — És még maga fenyeget meg engem azzal, hogy öngyilkossá lesz? — fakadt ki Polly asszony. — Én egészen föláldoztam és odaa dobtam magam az ön szerelmének. Maga pedig legválságosabb pillanatban akar cserben hagyni? A halálba akar menekülni és engem szégyenben, szegénységben itt hagyni ? Átkozni fogom a sírját és nem áldani! Alarik nem felelt. Még jobban összezsugorodott és tűrte, hogy az asszony halk, de féktelen szitkai özönével hulljanak reá. — Gazember! Silány himpellér! — fújta magából a dühöt az asszony, akiből hirtelen kitört a régi shoreditchi mosogató leány. — Te akarsz engem megijeszteni, te naplopó? Fogadjunk, hogy most te fogsz halálra válni ijedtedben. Tudd meg, hogy a férjem teljesen tönkrejutott. Csőd előtt van! Én tettem tönkre. És ki miatt? A szeretőm miatt, akiről csak most tudom, hogy hitvány, aljas, hálátlan ficzkó. Öt év óta úgy élsz, mint valami királyi herczeg, úgy kártyázol, mint az amerikai dollárfejedelmek, olyan kedvteléseid vannak, mint az orosz nagyherczegeknek. Kinek köszönheted mindezt ? Csak nekem. Öt év alatt már a második férjemet tettem tönkre miattad. Most pedig, amikor a legnagyobb a baj, amikor a legégetőbb szükségem van rád, akkor . . . De jobban ismerlek téged. Te nem fogsz meghalni. Élni fogsz és visszamehetsz hasznárnak Derby grófjához. Én pedig visszapártolhatok a mosóteknőhöz Shoreditch-ben. Alarik merev, sápadt, érzéketlen arczczal nézett maga elé. A halálra gondolt, az egyetlen kibúvóra. — Nem hittem — mondta végre megtörten — hogy valaha ilyen csúnyán fogom befejezni az életemet. De sejthettem volna. Semminek sincs jó vége. Engem is utolért egyszer a szerencsétlenség és többé nem ereszt el . . . — Megérdemled! — vijjogott az asszony — becstelen életnek csak becstelen vége lehet! — Ne oly hangosan — súgta Alarik — már sokan ide figyelnek. — Bánom is én! — felelte lady Gillingham és kis hija, hogy sírva nem fakadt. — Vigyázat! — súgta hirtelen Alarik— jön a férjed. Lord Gillingham kemény, elhatározott arczczal közeledett feléjük. — Kedves barátom — szólt Alarikhoz — kérlek egy szóra. Karon fogta Alarikot és a park egy elrejtett zugába vitte. Alarik gépiesen engedelmeskedett. — Észrevetted-e — kezdte lord Gillingham — hogy Snyders Ellen kisasszony nem jelent meg ma este? — Azt hittem, hogy itt van — felelte közömbösen Alarik. — Ne tetesz — mondta a lord — jól tudod, hogy Ellen temiattad nem jött el. De azt már nem tudod, hogy Snyders kisasszony, amint hallom, betegen fekszik a lakásán és nem jöhet. Te tetted beteggé! És én azért jöttem, hogy egyenesen odavigyelek hozzá. Ne habozz ! Gyere! — Nem megyek — felelte Alarik és daczosan odatámaszkodott egy fához. A szive titokban nagyon hevesen dobogott. — És ha lelőlek, mint a kutyát? — szólt a lord, minden izében remegőn, a szemében halálos gyűlölettel. — Pisztollyal a kezemben kényszerítselek, te bandita? Lord Gillingham fenyegetésképp a zsebébe nyúlt. — Nem félek a pisztolyodtól — felelte Alarik és farkasszemet nézett Gillinghammal. A lord homlokát a vak indulat lángja borította el, pisztolyának a csöve megvillant a holdfényben . . . azonban hirtelen valaki hátulról megrántotta a karját. Lady Gillingham volt, aki utánuk lopózott és a bokorból mindent hallott. — Add ide a pisztolyodat — kérlelte az asszony a férjét. — Le akarok számolni ezzel a rablóval — sziszegte a férj. — Kirabolt, megbecstelenített, mint ahogy kirabolt és megbecstelenített másokat is. — Csak csendesen ! — csillapította az asszony. — Előbb én akarok beszélni vele. Add ide a pisztolyodat! A lady fellépésében annyi határozottság és keménység volt, hogy lord Gillingham, aki még mindig szerelmes volt a feleségébe, kutyamódra engedelmeskedett, átadta a ladynak a pisztolyát és morogva, átkozódva elment. Az asszony egy ideig merően nézett Alarik szemébe, aztán hirtelen felemelte apró kis keztyűs öklét és belecsapott a szeretője arczába. Alarik monoklija messzire repült. A gavallér kissé megtántorodott, de aztán elkapta az asszony kezét és szomorúan mosolyogva szólt: — Még mindig nem értesz meg engem, Polly? Nem érzed, hogy mennyire szeretlek? Emberfeletti módon, őrülten, halálosan! Minden gazságra képes voltam miattad. Elfogadtam a pénzedet, elfogadtam az ékszereidet, elfogadtam a férjeidet és a gavallérjaidat. De magamat nem adom el. Inkább meghalok, semhogy elfogadjam Snyders Ellen kisasszony kezét és pénzét. Érted már ? — Furcsa dzsentimén vagy! - kacsagott föl keserűen lady Gillingham. — Én odadobtam magam miattad, csakis temiattad, hogy pénzed, mennél több pénzed legyen. Selyemfiú vagy, lásd be magad is. Nem értem, milyen gőz szállt egyszerre a fejedbe, hogy «nem akarod magad eladni» ! Mi vagy te ? Herczeg, gróf, multimilliomos? Rongyos ficzkó vagy és kutyakötelességed, hogy visszafizesd azt, amivel tartozol nekem, te hálátlan koldus! — Tehát te is azt akarod, hogy elmenjek Snyders Ellen kisasszonyhoz és megkérjem a kezét ? — A kötél már a nyakadon van és még mindig azt kérdezed, hogy levegyed-e — gúnyolódott lady Gillingham. — Te ostoba ficzkó ! Ahhoz nem voltál finnyás, hogy engem áruba bocsáss ? Magadat pedig nem akarod eladni ? A bolondok házába való vagy!