Vasárnapi Ujság – 1915
1915-10-31 / 44. szám - Obrenovácz. Szép Ernő 703. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekű közlemények
42. SZÁM. 1915. 62. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 715 — Mi történt aztán? — kérdezte Romasov s nehezen ejtette ki a szót. — Azután? Aztán nem láttuk többé egymást. Ö . . . elköltözött valahova és, azt hiszem, férjhez ment . . . egy mérnökhöz. De az mellékes. — És soha sem volt Petrovna Alekszandránál? Romasov egészen suttogva mondotta e szavakat, de mindkét tiszt reszketett a szavak következtében és sokáig nem vehette le egymásról szemét. E néhány pillanat alatt mintegy leomlott kettőjük között az emberi fortély, képmutatás és áthatolhatatlanság minden korlátja és szabadon olvastak egymás lelkében. Egyszerre megértettek száz dolgot, melyeket eddig magukban rejtegettek s egész mai beszélgetésük egyszerre különös, mély, szinte tragikus jelentőséget öltött. — Hogyan? Ön is? — találta meg végre Nazanszki halkan a szót s a szemében bamba félelem látszott. De aztán mindjárt magához tért és görcsös mosollyal kiáltotta: — Éuj, micsoda félreértés! Egészen eltértünk a tárgytól. Azt a levelet, amelyet mutattam, száz év előtt írták, az az asszony pedig most valahol messze, talán valahol a Kaukázusban lakik .. . Tehát, hol is hagytuk abban? — Haza kell mennem, Hilics Vaszili. Későn van, — mondotta Romasov és felállt. Nazanszki nem tartóztatta. Nem váltak el hidegen vagy szárazon, hanem csak úgy, mintha szégyelték volna magukat egymás előtt. Romasov most még inkább meg volt győződve, hogy e levelet Surocska írta. Hazamenőben folyton erről a levélről gondolkozott s maga sem érthette meg, minő érzelmeket keltett az benne. Volt azokban féltékeny irigység Nazanszkival szemben — féltékenység a mult, aztán valami diadalmaskodó, gonosz részvét Nikolajev iránt, egyszersmind pedig új reménység és bizonytalan, ködszerű, de édes és csábító. Mintha az a levél neki is egy titokszerű, láthatatlan fonalat adna a kezébe, mely a jövőbe vezérli. A szél elült. Az éjszaka mély csönddel volt teli és sötétsége bársonyosnak és melegnek látszott. De az álomtalan levegőben, a láthatatlan fák nyugalmában, a föld illatában titokzatos, teremtő elet érzett. Romasov csak ment, ment, nem látva az utat s mindig úgy rémlett neki, mintha valami hatalmas, fenséges, nyájas fuvalom érné hév lehelettel arczát. És lelkében féltékeny szomorúság kelt gyermekkorának egykor oly derült és visszajöhetlen tavaszán s csöndes, nem rosszféle irigység tiszta, szelid múltján . . . Hazaérve újabb levelet talált Peterson Alekszandrovna Raizától. Együgyű, fellengző stílusban írt valami alattomos csalásról, írt arról, hogy megért mindent és írt minden szörnyűségéről annak a boszúnak, melyre egy sebzett női szív képes. «Tudom, hogy mit kell most tennem!» állt a levélben. «Ha nem halok meg sorvadásban az ön alávaló bánásmódja miatt, elhiheti, hogy kegyetlenül megfizetek önnek. Azt hiszi talán, hogy senki sem tudja, hogy hol tölti az estéit? Esztelen, vak ember! A falaknak is van füle. Tudok minden lépéséről. De minden szépségével és mézes-mázos beszédével sem ér ön célt, ha csak azt nem, hogy N. kikergeti a házából, mint egy kutyát. Nem tartozom azok közé az asszonyok közé, akik megbocsátják a sértést. A Kaukázusban születtem. Jól forog a tőr a kezemben ! ! Azelőtt a maga, most senk Raizája. U. i. Jöjjön el szombaton okvetlenül a reunióra. Meg kell értenünk egymást. Fenntartom magának a harmadik négyest, de az most már nem jelent semmit! P. R.: Ostobaság, alantasság, a vidéki élet minden posványa és gonosz embermegszólása áradt Romasov felé e rossz helyesírással írt, ízetlen levélből. S ő maga úgy tünt fel önmaga előtt, mintha tetőtől-talpig letörölhetetlen szenny borítaná, mely a nemszeretett nővel majdnem félévig tartó viszonya következtében tapadt reá. A nap eseményeitől szétmorzsolva és lesújtva, lefeküdt ágyába s félig alva már, azokkal a szavakkal gondolt magára, melyeket Nazanszkitól hallott az este: «Gondolatai szürkék voltak, mint a hadiposztó». Hamar elaludt és nehéz álomba merült. S mint az utóbbi időben szomorú események után mindig, álmában kis gyermekként látta magát. És nem volt többé szenny, bánat, egyhangú élet, testében bátor elszántság lakott, lelke derült és tiszta volt s öntudatlan örömben élt. S az egész világ derűs és tiszta volt, és benne abban a szép fényben ragyogtak Moszkva kedves ismert utczái, melyet az ember csak álmában láthat. De valahol, az ujjongó világ legszélső határán, messze a szemhatár mögött, sötét, rosszindulatú folt maradt vissza. Ott volt a szürke, szomorú kisváros a nehéz, unalmas katonai szolgálattal, legénységi iskoláival kaszinóbeli tivornyáival, az alkalmatlan, kellemetlen szerelmi viszonnyal, a szomorúsággal és a magánnyal. Az egész élet örömtől zengett és ragyogott, de az a sötét, ellenséges folt fekete kísértetként leselkedett titkon Romasovra és várt, míg reá kerül a sor. És magányában a kis Romasov — a tiszta, a gond nélkül való, az ártatlan — forró könyhullatással siratta nálánál idősebb képmását, ki mintegy szétoszlott és eltűnt a gonosz sötétségben. Az éj közepén felébredt s észrevette, hogy vánkosa könytől nedves. Nem tartóztathatta vissza magát azonnal s könnye még sokáig patakzott végig arczán meleg, nedves, gyors áradatban. • Egynéhány becsvágyó stréber kivételével a szolgálatot valamennyi tiszt reákényszerített, kellemetlen, bosszantó, robotnak tekintette, mely súlyos teherként nehezedik reá s amelyet nem szeret. A fiatalabb tisztek iskolásgyerek módja szerint későn mentek szolgálatba és feltűnés nélkül elpárologtak, mikor tudták, hogy nem csípik rajta őket. A századparancsnokok, jobbára népes családú emberek, kiknek otthoni viszonyaik fertőjében, túlontúl elég gondot adtak hitvesöknek regényei, a szörnyű szegénység s a módjukon felül való élet, valamint a túlságos kiadások és a nagy váltók terhe alatt nyögtek. Adósságot adósságra halmoztak, kölcsönt kértek az egyik helyen, hogy fizethessenek a másikon; sokan odáig jutottak, még pedig legtöbb esetben a feleségük biztatására, hogy pénzt vettek el az ezredpénztárból, vagy abból az összegből, mely a katonáknak járt önként végzett munkájukért; mások hónapokig sőt évekig tartották vissza a katonák pénzesleveleit, amelyeket szabály szerint át kellett volna adniok a czímzettnek. Egyesek csak a kártya után éltek, voltak, a lak hamisan játszottak — tudta is róluk mindenki, de szemet húnytak felette Azonkívül pedig valamennyien túlságosan ittak: a kaszinóban ép úgy, mint kölcsönös látogatásaik alkalmával; mások, mint Szliva is egymagukban ittak. Ilyképen a tisztek nem is foglalkozhattak komolyan szolgálati kötelezettségeikkel. A század egész belső gépezetét többnyire az őrmester tartotta mozgásban; ő látott el minden írásbeli teendőt s a századparancsnokot észrevétlenül, de erősen ő tartotta gyakorlott, izmos kezében. Szolgálatba a század tisztjei ép oly kelletlenül mentek, mint alantasaik. A zászlóalj parancsnokok főképen tél idején jóformán semmit sem tettek. De a nagy szemlék előtt az elsőtől az utolsóig mindenki ugyancsak megerőltette magát s kölcsönösen zaklatta egymást. Olyankor nem volt többé pihenés; számfölötti szolgálati órákkal és megfeszített s persze oktalan energiával akarták behozni az időt, amit elvesztegettek. A katonák erejével nem vetettek számot;az embereket tökéletesen kiszipolyozták. A századparancsnokok kínozták és lehurrogták fiatalabb tiszteket, akik a maguk részéről isten atelenül és ordináré módon káromkodtak; az altisztek, akik egészen belerekedtek a kiabálásba, kelletlenül verték a legénységet. Egyébként nemcsak az altisztek vétkeztek ebben a tekintetben. Az ily napok kész gyötrelme volt MAKRAY LÁSZLÓ, A MOST ELHUNYT DALKÖLTŐ. SZAMOVOLSZKY ÖDÖN SZOBRÁSZMŰVÉSZ MOST FELAVATOTT SÍREMLÉKE A KEREPESI ÚTI TEMETŐBEN. GABÁNYI ÁRPÁD, A NEMZETI SZÍNHÁZ MOST ELHUNYT MŰVÉSZE.