Vasárnapi Ujság – 1916
1916-10-15 / 42. szám - Kiázsiában a legtávolabbi harczterek felé Anatolián át (képekkel). Gróf Vay Péter 666. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekű közlemények
42. SZÁM. 1916. 63. ÉVFOLYAM. AZ ELVESZTETT HAZA. Regény. (Folytatás.) Irta WALTER BLOBM. Lehmann megértette az elszászi érzéseit, felfogta, mennyire nyomaszthatja a lekötelezettség túlsága a legyőzöttet. S Küsz úr még aznap elküldte leánya levelét Mühlhausenbe az öccsének. Hozzá csatolhatta a főkormányzóság igazolványát is a német előőrsökön való átmenetelre. Két nap múlt el. Aztán jött egy távirat a mühlhauseni sógornőtől: «Jean elutazott Svájczba, átvonuló franczia csapatokat a határon üdvözölni és segélyező bizottságot alakítani. Biztos hírünk van róla, hogy véd Adrien ezrede Bourbaki hadseregénél van. Antoinette.» Erre hát a professzornak mégis rá kellett szánni magát, rátegye-e ereje maradványát fia sorsának enyhítésére vagy elfogadja a porosz hivatalnok ajánlatát. A legyőzöttnek finom érzékenysége még egy utolsó harczot harczolt Elszász sorsa intézőjének kötelességtudása ellen. Aztán tisztába jött magával. Itt a szülőváros szolgálata — ott az apai vágy és apai kötelesség — a döntés nem lehetett kétséges. Február elsején Lehmann úr elutazott Belfort felé. Küsz kikísérte a pályaudvarra. Mikor visszatért, a kis újságárusok utczahosszal kiáltozták Bourbaki hadserege romjainak átlépését a svájczi határon. Három nappal később Jean Küsz a bátyja hivatali szobájában állott. A maire úgy bámult rá, mint valami idegenre. A nagyiparos feszes alakja összeroskadt, duzzadt arcza beesett. Egykor oly nyugodt szeme tétován lobogott. — Jean — lehetséges ez — te már visszatértél Svájczból? — Igen, bátyám, vissza. A gyáros még mindig hatalmas, de mintegy belülről összeroppant alakja nehézkesen zuhant bele a székbe, amelyet a bátyja reszkető keze felajánlott neki. — Emil, a legborzasztóbb dolgot éltem át életemben. — Mielőtt tovább beszélsz — Adrién él? — Él bátyám — azt kell mondanom, sajnos, él ! — Az Istenért, beszélj! — Bernben voltam. Láttam őket bevonulni az arlbergi kapun, a franczia hadsereg utolsó rongyait. Minden fogalmat felülmúlón borzalmas volt! A lábaik rongyokba csavarva, szemük a földre csüggedve. Büdösen a szennytől és piszoktól. Nem is emberek — nyomorúságos halálra hajszolt állatok, így jöttek. Fegyvertelenül, svájczi katonák őrizete alatt, akik alig tudták visszatartani a könnyeiket. — És Adrien, öCFém, mi van Adriennel? — Adrién? Hát ez hol volt? Hol találtam őt? A katonáinál nem volt, azoknál a szegény dragonyosoknál, akik otromba, rongyos lovaglócsizmáikban gyalog vánszorogtak — ő nem volt ott, sem más tiszt, egyetlen egy sem. Ezek később jöttek, ők külön jöttek. A határon cserben hagyták a csapataikat. És tudod, hol találtam Adrient? A Hotel Boulevard éttermében... ott pezsgőzött a társaival... A térdén egy puczczos, kifestett hölgyecske ült ... A tányérja mellett egy csomó bankjegy. Egy százfrankost nyújtott oda a fehér cselédnek és azt mondta neki, gyújtsa meg, úgy adjon tüzet a szivarjára. A leány a bankjegyet a fűzőjébe akarta rejteni. Ekkor Adrien — a te Céciled vőlegénye, bátyám — kiragadta annak a személynek a kezéből a banknótát, rágyújtott és úgy füstölt. — Ekkor elébe állottam. Kicsit mégis elpirult — félretolta a leányt — kezet nyújtott nekem, de én megköszöntem. Szó nélkül mentem tovább. Ha még néhány másodperczig szemben állottam volna a ficzkóval, belevágtam volna ezzel a két öklömmel az arczába! — Magam sem tudom, hogy kerültem ki az utczára. Odakinn vonult a nyomorúság hadserege — czipő nélkül, az olvadt hóban. A két férfi hallgatott. A fejük mélyen lehanyatlott a mellükre. — Szegény Francziaország - szegény haza — dadogta a polgármester. — Cécile, szegény kis Cécilem! XXV. Itt volt a vég. A szívós ellenállás, melyet Páris a vas bekerítéssel szemben támasztott, összetört. Néhány nappal a helyőrség utolsó kétségbeesett kitörése után a fény városa kapitulált és közvetlenül azután megkötötték a fegyverszünetet. Azt a fegyverszünetet, amelyben benne volt a baljóslatú záradék, hogy a keleti hadműveletek folytatódnak. Ennek a klauzulának volt köszönhető, hogy Manteuffel az utolsó januári napokban átkergethette a határon Bourbaki hadseregét... Alig, hogy megpihentek a kardok, akkor a szó és a toll kezdte meg a munkáját. Most végre napvilágra jutott, hogy mit követel Németország Francziaországtól a győzelem díjául. Bismarck nem érte be öt milliárd franknyi hadi kárpótlással — ami az elszásziak és lotharingiaiak feje fölött régóta mint bénító aggodalom lebegett, az most bizonyossággá vált. Németország Francziaország feldarabolására törekedett. Metz és Strassburg német városok, Lotharingia és Elszász német tartományok lesznek. S az elszakítás által ért országrészek lakóira mint a sorsnak utolsó borzasztó gúnyja, mint a győztesek ördögi perfidiája hatott, hogy az annektált országrészek elszakításának azok között a republikánus-parlamintáris formák között kellett végbemennie, amelyek a legmenyebb ellentétben álltak a német kormányzati formákkal, a francziák és az elszásziak színében azonban az újkor legbecsesebb vívmánya számba mentek. A fegyverszünetről való tárgyalásokban a győző azt a kötelességet rótta rá a legyőzött népre, hogy a többségi határozat parlamenti formájában adja jóváhagyását a két pompás tartomány átengedéséhez. Nemzeti bizottságnak kellett Bordeauxban összegyűlni, külön arra a czélra, hogy a késhegyig menő harcz folytatásáról, vagy pedig a békéről és feldarabolásról döntsön. S a győző nagy kegyesen megengedte a már rég hatalmában levő departmentoknak, hogy még egyszer gyakorolhassák jogaikat, mint Francziaország polgárai és erre a gigantikus stílű parlamenti komédiára megválasszák a képviselők alkotmányszerű számát. Strassburg, amelynek csak néhány napi pihenése volt, hogy a háború zűrzavaraiból magához térjen, egy csapásra a politikai harczok új forgatagába zuhant. Alig nyitotta meg Páris a kapuit , dühös pártharcz kezdődött a polgárságban. A Páris körüli öv leesett és Elszászt elárasztotta a radikális delegátusok tömege, akik a késhegyig menő harcz értelmében igyekeztek a választókra befolyással lenni. Küsz Emil összehívta a választókat és a községtanácsban az ő ajánlatára összeállíttatta egy listáját a kandidátusoknak, akik mind Elszászból származtak és Elszász politikai életében már régóta vezető szerepet játszottak. Ez ellen a lista ellen protestált az újra alakított radikális párt a párisi lármás patrióták vezetése alatt. Egy a városházán tartott lázasan PRÓBÁLJÁK FELVILLANYOZNI AZ OROSZOK PUSZTULÓ SEREGEIKET. A cser hunitkor sona csókolja a katonait. A párisi «Illustration» most kezünkbe jutott számából.