Vasárnapi Ujság – 1918
1918-08-11 / 32. szám - Magyar internáltak élete a Jeges-tenger mellett (képekkel). Enyedy Barnabás 468. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekű közlemények
468 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 32. szik. 1918. 65. ÉVFOLYAM. MAGYAR INTERNÁLTÁK ÉLETE A JEGES-TENGER MELLETT. Az emelkedett gondolkozású művelt európai emberek minden modern kényelemmel berendezett városi életétől több ezer kilométernyi távolságban, a kihalt életű Északszibéria és az európai Oroszország közös határainál, közel a Jeges-tengerhez, irdatlan őserdőkre fagyott távú, hóval födött humuszán, csont fagyasztó téli éjszakában , négy irámszarvassal röpülő trojkában három férfi és egy nő igyekszik nagyon jelentős küldetésben eljutni az utazásuk kitűzött czéljához. A négytagú társaság a dán királyi kormány küldöttsége, akik Szentpétervárról indultak el hősi vállalkozással erre az ijesztő, veszélyes útra, hogy felkeressék a Jegestenger közelébe internált magyar és osztrák állampolgárokat. A társaság tagjait vastag, dupla téli bundákba takaródzva is, majd megveszi az Isten hidege. Összerázkódó, vaczogó testüket a meleg vérük mellett egy még nagyobb érzés, az emberszeretet átható érzése hevíti. Talán ezért nem fagytak meg a 40 °-os dermesztő hidegben. Egyszerre csak, a hideg éjszakában, oly hosszú, szinte végnélkülinek tetsző utazás után, emberi hangok ütik meg a füleiket. Ez új érzést galvanizál a gyilkoló fagytól elalélt ereikbe. Jobban kihajolnak a szánkójukból, vastag prémkocsmájukat jobban feltolják a füleik fölé és most már a süket éjszakában tisztán hallhatóvá válik a mérhetetlen szenvedésekkel tele megejtő ének : «Szép hazám!. . . csak még egyszer láthassalak téged!.. .» A társaság tagjai föleszmélnek a szívükig ható bánatos énektől, élessen kimeresztik fáradt szemeiket a fehér téli éjszakában s ott látják maguk előtt Knjazsica zűrjén falucska néhány faházát, ahol magyar internáltak virrasztanak epesztő, reménytelen hazavágyakozásban, éjjel-nappal. Itt, ahol az ősember lakott egykor, tavak fölé emelt czölöpépítményeken és kőszerszámokkal védekezett az irtózatos erejű ősállatok ellen s ahol nemrégen is még mammuthok megfagyott hulláit ásta ki a szorgosan kutató emberi tudomány, — ide, Vologda nagy kormányzóság egy északra tolt falucskájába internált a legyűrt czári hatalom mintegy 260 magyar, osztrák és német állampolgárt s aztán végképen magukra hagyta, hogy haljanak éhen, betegen, reménytelen haza vágyakozás kínjaiban gyötrődve. A magyarok szellemi vezére és kitartó vigasztalója e táborban Balog-Bóhrer Ágoston szentpétervári színházi szczenikai rendező volt. Vologda kormányzóság Oroszország északkeleti részében több mint 50,000 négyzetkilométerrel nagyobb területet foglal magában, mint egész Magyarország. Ez az óriási terület tele van őserdőkkel, tavakkal és századokon át megülepedett vizű mocsarakkal. Az egész területnek alig 5—6 %-a síkföld, amelyen terméketlen, műveletlen homokpusztaságok terpeszkednek. Az éghajlata rendkívül zord. Lakossága a magyarokkal rokon «ziranj» nép, magyarul zűrjenek, teljesen írástudatlan, lomha, iszákos, verekedő nép, akik még a saját kormányzóságuk életviszonyait sem ismerik. Iskola azon a vidéken egyáltalán nincsen. Csak lejebb, 100—120 versztnyire innen, délre. A zűrjének csúnya, primitiv népfaj, lapos homlokú, kiálló arczcsontú, bozontos feketehajú és szakállas emberek. Gyorsan lobbanó természetűek ; már egy-egy mérges szóra fölháborodnak s rögtön készek a verekedésre. Az asszonyaik és leányaik is semmitmondó, egészen elhanyagolt megjelenésűek. Ez a nép évszázadokon át nem keveredett, nem házasodott más fajokkal. Egész falvak vannak, amelyekben a lakosság között csak két-három családi nevet lehet találni, mint Kasincev Utkin, Csuprakov stb. s e nevekhez fűznek különféle megkülönböztető jelzőket . Ez a vad vidék már Szibéria meghódítása előtt is (1581—1649 között) a szabadelvű orosz polgárok száműzetési helye volt, ahonnan nem volt többé visszatérés. Ide, a vologdai Szolvicsegodszk-járásba pedig többnyire közönséges bűntetteseket, tolvajokat, gyilkosokat és javíthatatlan iszákosokat száműztek az orosz közhatóságok. A magyar internáltak felügyeletét a háború kitörése után mindjárt az Északamerikai Egyesült Államok szentpétervári nagykövetsége vette át s e czímleges felügyelet az Uniónak egészen a háborúba való beavatkozásáig tartott. De e hosszú idő alatt soha senki egyetlen alkalommal sem látogatta meg az internáltjainkat. Ehhez a bűnös elhagyatottsághoz járult, hogy amíg a czári uralom tartott, addig igen szigorúan bántak velük az őrizetükre kivezényelt este 9 óra rendőrök és ezeknek tisztjei. A ki után csak perczekig künnmaradt, a ki a fogolytábor területét csak néhány méterrel túllépte s a ki más nyelven mert beszélni, mint oroszul, azt mindjárt eltolonczolták még irdatlanabb, vidékekre, ettől a kajazsicai tábortól 100—150 versztnyi távolságra s ezt a nagy utat, a szenvedéseik újabb kálváriáját, gyalog 1. Balog-Bóhrer Ágoston internált magyar állampolgár, a szentpétervári Metropol szinház szczenikai rendezője, aki fiatal orosz feleségével a forradalom után 1300 versztnyi utat tett meg haza felé, nagyrészt gyalog, részben szekéren és vasúton Oloszországban. — 2. Egy zűrjén parasztnábob feleségének temetése. — 3. Zűrjén faluszépe vasárnapi öltözetben. 1. Magyar internált napközi munkában a vologdai Khjazskában. 2. A zürjén nép házi viselete. MAGYAR INIERNAHAR ÍIME A JTG í SJEKG EB MELLETT.